A csűrök általában egy légterűek, tehát nincs padlásfödémük, s a közfalak sem nyúlnak az eresz szintje fölé. Erdély több pontján, különösen a Székelyföldön több helyen szokásos a deszkapadlás készítése, két szinten is, a fiók fölött a fal magasságában, a szérű fölött pedig ennél kb. másfél méterrel magasabban. Ugyanitt a meghosszabbított eresz alá, az istálló ajtaja fölé – vagy a másik oldalra – erkélyszerűen kiugró toldalékot építenek takarmánytartás céljából, melynek neve több helyen sarjútartó. Mindkét megoldás a fedett rakodófelület növelését célozza.
A torkos pajta/csűr az előbb ismertetett típustól csak annyiban tér el, hogy elöl a középső szérűrész a falsíktól 1–2 méterrel kinyúlt, s ezzel a cséplőterület jelentősen megnövekedett (Barabás J. 1960). Alkalmazásának azonban lehetett egy másik indoka is. A kévékkel, szénával megrakott szekér magassága gyakran az eresz fölé nyúlt, s így a behajtás akadályba ütközött. Ezért a torokrész bejárat fölötti átkötő gerendáját a falmagassághoz viszonyítottan némileg megemelték, s így a megrakott szekér behúzatásának már nem volt akadálya. Ezt a problémát a Dunántúlon még úgy is szokták megoldani, hogy a bejárat felett a zsúpot felnyesték, keleten viszont mozgathatóvá tették, s ezt a leppentőnek nevezett részt a szükségnek megfelelően egy-két rúddal megemelték (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 41). A torkos pajta/csűr jellegzetes területe Zala és Vas megye – ahol ismeretes egyfiókos változata is –, de szórványosan a Pilisben, az északi hegyvidéken s Erdélyben is felbukkan (Selmeczi Kovács A. 1976: 122–124).
A harmadik alaprajzi típus több szempontból is jelentősen eltér az előbbi kettőtől. Egyrészt a csűr hosszú és rövid oldala között alig van méretbeli különbség, tehát közel négyzet alakú, gyakran 12–14 m oldalhosszal. Jellegzetes, hogy az épület bejárata a rövid oldalon, tehát az oromzati részen van, ahol a tető vagy csonkatornyos, vagy felnyesett kontyos formát ölt (Gilyén N. 1960). Elöl és hátul is lehet nagy kapuja, de ismeretes a teljesen nyitott változat is. A legfontosabb különbség azonban a szerkezetben jelentkezik, talán a többi eltérés is ebből fakad. Az épület impozáns tetőszerkezetét lényegében egy belső állvány tartja. Ennek lába két földbe ásott vagy talpba csapolt oszlopsor (4–8 láb), amelyet felül mind a négy oldalán gerendák koszorúznak. A két oszlopsor közötti térség jelenti az épület meghatározó szérűrészét, amely mellett a fiókoknak tekinthető oldalrakodók eltörpülnek. A csűr külső oldalát vagy alacsony (kb. 1 m) fal, vagy további oszlopsor jelenti. Ezen nyugszanak alul a szarufák, amelyek középső s talán legfontosabb alátámasztását az állványzat biztosítja. Figyelemmel arra, hogy ez utóbbiak felett a tető már egészen alacsony, alárendelt szerepük a nagy belső csarnokhoz képest szembetűnő. Az európai szakirodalom csarnokháznak nevezi az ilyen szerkezetű épületet, amely a Kárpát-medencében csak a csűröknél ismeretes.
A csarnokos csűr előfordulási területe jóval kisebb, mint a téglalap alaprajzúaké. Egyik góca Sopron–Pozsony–Nyitra térsége, amelyből a magyar nyelvterület keskeny északnyugati sávja részesül (Hofer T. 1957: 277). Másik jellegzetes területe Szabolcs–Szatmár–Bereg megyék egy részére terjed ki (MNA 164. térkép). A harmadik az erdélyi Mezőség nyugati sávja, Kalotaszeget is beleértve. Ez utóbbi területen magyar és román falvakból egyaránt tudunk olyan változatokról, amelyeknél a tartóoszlopok felső része némileg befele hajlóan ívelt, ezért kapta nem egészen indokoltan a jármos csűr nevet {198.} (Gönyey S. 1957: 504). Szerkezetileg ez pontosan beleillik az állványos épületek kategóriájába, ennek egy igen archaikus változata.
A negyedik típusnak talán csak fejlődéstörténeti szempontból van jelentősége, mert csupán néhány Vas megyei községből ismerjük. Egyteresnek neveztük, bár inkább két, méghozzá különálló épületből állott. Az egyik szerepe teljesen világos, ebben csépeltek. A másik épület tőle 10–20 méterre, valamivel kisebb, lehetett gabonáskamra, de kévéket is tároltak itt. Szerepe némileg elhomályosult már, valójában csak a pajta név kapcsolja őket össze. Említésre azért érdemes, mert talán a korai egyhelyiségű pajták/csűrök emlékét őrzi. Viski Károly közöl Siklódról a csűrök közelében elhelyezkedő asztaglábakról néhány rajzot. Ezeknek a cölöpös állványoknak az a célja, hogy erre rakják az asztagot, s ezzel a nedvességtől alulról védjék, míg a cséplés ideje elérkezik (Viski K. 1911: 124, 127). Miután a 17–18. századi erdélyi források sűrűn emlegetik a csűröskertekben lévő lábas asztagokat, felmerül a gyanú, hogy a csűr eredetileg egyhelyiségű volt, s a fiók, a rakodórész csak később került melléje, hisz a szálasgabonát a lábas asztagokban tartották (Szinte G. 1903: 14). Ezt a gondolatot veti fel a Vas megyei egyhelyiséges, egytermes pajták léte. Ide kapcsolható az állványos csűrök egy része, éppen a kezdetlegesebb változatok, amelyek lényegében szintén egyterűek, az oldalrészeket alig tekinthetjük rakodó résznek.
Meg kell említeni még azt, hogy főleg a Dunántúlon igen szép számmal akadnak ún. lábaspajták, amelyekről eddig csak utalásként szóltunk. Készülnek fa-, tégla, vályogoszlopokon nyugvó tetővel, leginkább oldal nélkül, esetleg deszkaborítással. Ezeket rakodóknak tekinthetjük, nem csűrök/pajták, bennük cséplés soha nem folyt, a szálasgabona és a takarmányok őrzésére szolgáltak.
A csűrök a Kárpát-medencében a gabonatermelő parasztgazdaságok fontos, egyben a legnagyobb méretű épületei voltak. Kivételt képezett a medence közepe, az Alföld s bizonyos mértékben a Kisalföld egy része, ahol a csűrök/pajták teljesen hiányoztak. Összefügg ez a hiány a júliusi–augusztusi csapadékszegénységgel és a nyomtatással, mert ezek feleslegessé tették ennek az épületnek az építését. Másutt az építőtechnika és a gabonatermelés szintjének emelkedésével célszerű volt a szemnyerés munkájának biztonságos végzésére fedett építményt készíteni.
Feltehetően a Szajna–Rajna közötti térségben jöttek létre az ezredforduló táján olyan feltételek, amelyek megteremtették a cséplésre szolgáló külön épület lehetőségét és szükségességét. Innen terjedt kelet felé, nagyjából a 45–55 szélességi kör közé eső területen. Délebbre nem volt szükség ilyen épületre, északabbra viszont a szárítóházak vették át a szerepét (Schier, B. 1966: 330–342). Magyarországon a csűrök megjelenését nehéz pontosan időhöz kötni, mert régészeti nyoma nincs, s a latin nyelvű forrásokban szereplő area–oreum–horreum és alakváltozataik alig értelmezhetők, a 14–15. században jelenthettek csűrt, de még inkább szérűt (Hoffmann T. 1959). Az első biztosan épületnek tekinthető említése 1493-ban chyr formában ismert, s a középfelnémet schiur, schür, schir szóból vezethető le (TESz; Mollay K. 1982: 221). Az írásos források a 16. században már sűrűn emlegetik. Úgy látszik, először a városokban, ezek szuburbiumaiban terjedt el a legkorábban, amit elnevezésének német eredete is valószínűsít. Bizonyára tőlük veszik át a 15–16. században kiépülő uradalmak. A 16. század végétől már jól igazolhatók a paraszti kézen lévő csűrök, amelyek száma aztán a következő évszázadban jelentősen növekszik (EMSztT).
{199.} Bár a pajta néven ismert épület funkcionálisan teljesen megegyezik a csűrnek nevezett objektummal, mégis az előbbinek az alakulástörténete eltérő, ahogy az elnevezés elterje-désterülete is élesen elhatárolódik. Már az is feltűnő, hogy a szláv eredetű pajta név éppen a Dunántúlon és a Kisalföldön terjedt el, ahol a német hatás jóval nagyobb, mint a Dunától keletre. A szót a TESz délszláv eredetűnek mondja, s ezt pontosítva tárgytörténetileg nem nagyon lehet kétséges, hogy horvát vagy szlovén eredetű. A horvát pojata szó istálló, kamra, pajta, a szlovén pojáta szín, kunyhó, barakk, csűr, istálló jelentésű. Ez tehát egy többfunkciójú épület lehetett egykor, mert ma a horvát és szlovén nyelvekben ezeknek az épületeknek más-más nevük van (Barabás J. 1967b: 7, 13–14). Az átvétel korai lehetett, mert földrajzi névként már 1363-ban felbukkan Payatasfeye formában (OklSz). Miután a régészeti ásatások tanulsága szerint a többhelyiséges épület a Dunántúlon korábban megjelenik, mint másutt, feltehető, hogy a helyiség egyike gazdasági jellegű, állatokat tartanak benne, s bizonyos munkákat is itt végeznek. Ennek a helyiségnek a neve a pajta, amely aztán legkésőbb a 16. századra már specializálódik a név megtartása mellett cséplő és takarmánytároló szerepre. Azt, hogy itt egy spontán, organikus épületfejlődésről van szó, az is valószínűsíti, hogy a Nyugat-Dunántúlon a legvariábilisabb az elhelyezkedése, a telken összeépülése más épületekkel, istállóval, lakóházzal. Ez a szabálytalan sokszerűség nincs meg a csűr elnevezés elterjedésterületén, mert itt a rárétegződés egységesebb megoldásokat hozott létre.
TERMÉNYTÁROLÓK
A parasztgazdaságok jellemzője, hogy a termelési ciklusban előállított, begyűjtött javakat nem azonnal, hanem a szükségletnek megfelelően egy vagy több év alatt dolgozzák fel. Ezért minden gazdaság alapvető kellékei a különböző terménytároló eszközök és építmények. Ezek együttesen mindenekelőtt „a gazdálkodás színvonalára, annak változásaira nyújtanak hasznos ismereteket” (Selmeczi Kovács A. 1989: 773).
A terménytárolás eszközeit, módozatait a Földművelés című fejezet tárgyalja. Itt a szemes-, csöves termények és a takarmányfélék tárolásához használatos épületfajtákat ismertetjük. A terménytároló épületek jelenléte nem zárja ki a tárolóeszközök, vagyis a különböző tök, cserép-, kéregedények, kosarak, kasok, kádak, zsákok, hordók, bödönök, ládák, hombárok, szuszékok stb. alkalmazását. Ezeket ugyanis legtöbbször épületekben helyezik el (Füzes E. 1984: 13–92). Így legtöbb épület többféle tárolási módot tesz lehetővé.
A termények tárolása szempontjából a parasztporta valamennyi épülete számba jöhet. Különösen a lakóházak, sütőházak, istállók padlása, ereszalja, a második szoba, a különböző kamrák stb. Fejlettebb gazdaságokban azonban már kezdetektől fogva építettek speciálisan termény tárolására szolgáló építményeket is. Megkülönböztetjük a föld alatti vermeket és a föld feletti építményeket.
VERMEK
A föld alatti gabonatároló építményeket összefoglalóan vermeknek nevezik. Eredetük a Kárpát-medencében a neolitikumig visszavezethető. A verem szó a magyarba valószínűleg az alán nyelvből került, tehát elődeink már a honfoglalás előtt ismerhették. Erdély kivételével a Kárpát-medence minden részében előfordult.
{200.} A vermeket formai szempontból három csoportra osztják. Legelterjedtebbek a körte alakú kerek vermek (Ikvai N. 1966: 349–353). Ezek jellemzője, hogy szájuk keskeny, 80–120 cm átmérőjű. Mélységük a talajvíz szintjétől függően 2–3 méter. Kb. 80 cm-től lefele folyton szélesedik, alsó részének átmérője 2–3 méter is lehet. Belsejét rendszerint kiégették, majd tárolás előtt minden évben jól kifüstölték, és törekes szalmával kibélelték. Ezután gabonával majdnem a föld színéig feltöltötték, felülre is szalmát tettek, majd leföldelték, letapasztották, néhol súlyos malomkővel lezárták.
A gabonás vermeket az udvarban a ház elé, gyakran az utcára az ablak alá építették, hogy szemmel tarthassák. Alacsony fekvésű faluk lakói gyakran a falun kívül, dombosabb részen ásták meg vermeiket, melyekre fogadott őr vigyázott (MNA 81. térkép). Periférikusan előfordul tufába vágott borospincék alján (Bakó F. 1977: 28, 58. kép), várak pinceraktáraiban (pl. Sárospatak) stb. A lezárt vermet évente csak két-három alkalommal bontották fel, amikor több hónapra elegendő gabonát mertek ki, s ezt a gabonás hombárokban vagy más edényekben tárolták a felhasználásig. A kiürült vermet gondosan le kellett fedni, mert ha élő állat vagy ember beleesett, akkor tulajdonosát megbüntették. Emiatt az utcai vermek építését már a 18. század második felétől betiltották. Az udvari vermek fölé sok helyütt a kontyoskunyhóra emlékeztető nádtetőt építettek.
A 19. század első felének gazdasági szakírói a gabonafélék vermelését még természetesnek tartották, s annak praktikus módszereit tanítják. Az 1860-as évektől kezdve azonban mind többen korszerűtlennek tartják, s a 19. század végétől a meglévő vermeket már csak zöldségfélék, burgonya, répa tárolására használják. A körte alakú vermek utolsó példányait a Berettyó mellékén az 1970-es évek elején figyelhettük meg.
A szélesebb szájú, henger formájú vermekkel a Tisza mellékén, szórványként a Mátyusföldön, Nyugat-Dunántúlon és a Bácskában találkozhattunk. A 20. században országszerte ismertek a téglatest alakú, legtöbbször szarufás vagy ágasfás-szelemenes, földelt tetővel fedett sírvermek, melyeket azonban zömmel már csak gumók és zöldségfélék tárolására használtak. Szegények portáján az ilyen vermek a pincét helyettesítették.
GABONATÁROLÓ ÉPÜLETEK
A 19. század végétől kezdve több kutató érdeklődését felkeltették az ún. boglya alakú gabonások (Füzes E. 1984: 130–145). Ezek a föld-, sár- vagy paticsépítmények, írott forrásokban a 18. század első felében bukkantak fel, főleg a Tiszántúlon, ritkán a Duna–Tisza közén, szórványokban a Bácskában és a Bánságban (Füzes E. 1982: 187–192). Utolsó példányai a 20. század első felében tűntek el vagy alakultak át más célra (pl. ólnak).
Valószínűleg igazuk van azoknak, akik „föld fölé emelt veremnek” tekintik, mivel zömmel – a gabonakonjunktúrák hatására – ott terjedtek el, ahol a magas talajvízszint miatt nem lehetett vermet ásni. Három fő formája ismert: a kemence formájú, tetején nyitott, fedővel zárt, a henger alakú, kúpos tetővel fedett ún. „prémes”, melynek nyílása az oldalának a felső részén van és a boglya alakú, oldalsó töltőnyílással rendelkező gabonások.
{201.} Gabonás kasok
A föld fölé épített terménytárolók között talán legkezdetlegesebbek a 60–80 cm magas falábakra vagy -talpakra állított, ovális vagy szögletes, szalma-, gaz-, nádtetővel fedett, tapasztott falú gabonás kasok. Töltőnyílásuk rendszerint magasan, a tető alatt vagy a végén volt. A nagyobbakra ajtót is csináltak, s a belsejét rekeszekre osztották. Bizonyos nagyságon túl ezeknek ácsolt favázat építettek. Ezek a könnyen formálható kezdetleges építmények a Kárpát-medencében, de azon túl is szinte mindenütt megtalálhatók. Egyszerűbb formái – mint tárolóedények – a ház eresze alatt, kamrában, padláson is állhattak, s ezek alakulhattak önálló épületekké (MNL 2: 255). Ezek is tájanként és bizonyára korszakonként is többféle formai variációkat alkotnak, s elnevezésük is változatos. A Dél-Alföldön, Bánátban pl. kas, a tiszántúli Sárréten szuszkó, szuszik, a Dél-Dunántúlon és a Szigetközben hombár, Erdélyben kosár, gabonás stb. a neve.
39. ábra. Szántalpas, vesszőfalu hombár. Mohács (Baranya m.)
Szántalpas hombárok
Sok helyen, főleg a Dél-Dunántúl, Bácska, Bánság, Szlavónia egyes vidékein és Erdélyben a kasok favázas, ház formájú változatait szántalpakra építették, hogy vészhelyzetben el lehessen vontatni. A szántalpas hombárok eredete talán a balkáni, hasonló formájú pásztorkunyhókkal hozható kapcsolatba (Paládi Kovács A. 1973: 308; Gunda B. 1989: 181–182).
Gerendavázas gabonások
Sajátos, osztott belső szerkezettel bíró önálló terménytárolók az erős talpakra épített, majd lábakra állított, legtöbbször zsaluzott deszkafallal készült, szalma-, nád- zsindely vagy cseréptetős gerendavázas gabonások. Négy, tájilag elválasztható típusát ismerjük: a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a felföldi és a felső-Tisza-vidéki csoportot (Füzes E. 1984: {202.} 168–193; Gunda B. 1984: 57–60). Legszebbek az elő- vagy oldaltornácos, rekeszekkel tagolt, faragott oszlopos dél-dunántúli típusok. A Dél-Alföldön, a Szilágyságban, Erdélyben és a Felföldön vesszőpatics fallal is készítik.
A fából épült, többcélú gabonások fejlettebb típusát a göcseji és őrségi kástuk, kástók alkotják. A szó maga szlovén eredetű, de formailag az osztrák területek felé mutat rokonságot. Ezek az egy-, de néha kétszintes, esztétikailag is kiérlelt, zsaluzott faszerkezettel készült, néha tapasztott falú építmények alkalmasak arra, hogy rekesztékeikben gabonaféléket, más helyiségeikben lisztet, szalonnát, füstölt húsokat, zsírt és különböző szerszámokat tároljanak (Gönczi F. 1914: 464–466). Számuk az első világháború óta rohamosan csökken.
A fából épült „életes kamráknak” igen fejlett, több rendeltetésű típusait találjuk Erdélyben, a Székelyföldön, különösen a Maros, Aranyos vidékén. Itt tornácos, olyankor alápincézett változatait az oklevelek, inventáriumok már a 16. századból ismerik (Szé. Oklt. új. sor. II.: 252; Urb. Ţarii Făgaraşului II.: 606).
Magtárak
A parasztgazdaságok legfejlettebb terménytároló építményei a magtárak. Az ország gabonatermelő vidékein, különösen az Alföldön a 18. század végétől kristályosodtak ki a sok variációt mutató, de alapvetően azonos szerkezeti, funkcionális jegyeket hordozó tégla- vagy vályogfallal, nád- vagy cseréptetővel ellátott, egy- vagy többosztatú, gyakran alápincézett termény-, élelmiszertároló magtárak (Varga Gy. 1991). Funkciójukat tekintve ezek egyenes folytatói a 16. század óta ismert különféle kőből épült granáriumoknak (Füzes E. 1984: 201–214), de az Alföldön mai napig fellelhető paraszti magtárak főleg két előzményre vezethetők vissza: a) az eredetileg más rendeltetésű egyes épületek átalakítására, b) a volt uradalmi, közösségi gabonásházak adaptálására.
A magtárak funkcióját korábban, a 19. századi gabonakonjunktúra előtt részben a kamrák töltötték be. Itt álltak a gabonás hombárok, kasok, a konyha, a háztartás tárgyai, élelmiszer-tartalékok stb. Tudjuk, hogy kamra funkciót tölthetett be a lakóház második szobája vagy egy-egy, erre a célra kialakított épületrész. A 18. század második fele óta szokássá vált, hogy a háromosztatú házat meghosszabbították egy vagy két kamra hozzátoldásával. De az is gyakori jelenség volt, hogy a lakóházzal szemben vagy annak végében különálló kamrákat építettek. Ezekből a különálló kamrákból a gabonatermelő Alföldön alakulhattak magtárak. Ezt nevezték gabonás kamarának, életes kamrának, búzáskamrának (Selmeczi Kovács A. 1989: 188–190), magtartó színnek, garmadás színnek (Páll I. 1986: 241–242).
Magtárakká alakulhattak régi sütőházak, sőt mint a Bihar megyei Derecskén, a 18. századi katonaházak is (Varga Gy. 1991: 147). A tipikus paraszti magtárak példaképei azonban sokkal inkább a volt uradalmi, egyházi, mezővárosi gránáriumok, gabonás házak (domus annonaria) voltak. A Tiszántúlon elterjedt szokás lett, hogy a rangos magtárépületeket a jobb módú gazdák az utcafrontra építették. A módos gazdák kőből épült, cseréptetős magtárait azután a szegényebbek is kezdték utánozni, így felbukkannak ezek föld-, paticsfalú, nádtetős változatai. Ezek archaikusabb kivitelezésük ellenére másodlagos fejleményeknek tekinthetők.
{203.} 40. ábra. Boronafallal épült földszintes kástu. Őrség (Vas m.)
A magtárakat különösen berendezésük különbözteti meg elődeitől. Fontos jellemzőjük pl. a fiókrendszer, melynek deszkái kiszedhetők, ezáltal a fiókok nagysága változtatható. A fiókokat a Hajdúság, Nyírség, Bihar, Göcsej és a Mezőség egy részén hombárnak, szuszéknak is nevezik (MNA 84., 85. térkép). Jellemző a többcélú használat. Így a gabonatároló fiókrendszer mellé elkülönített, olykor külön bejáratú lisztes-, szalonnás-, kenyeres kamrát rekesztettek. A fiókok előtt kisebb-nagyobb munkateret is hagytak, ahol bizonyos munkaműveleteket el tudtak végezni. Terménytárolásra alkalmassá tették a magtárak padlását is, s az aláépített pincében bort, burgonyát is tárolhattak. A paraszti magtárak a 20. század második felében erőteljes pusztulásnak indultak, illetve átalakultak, többek közt nyárikonyhává.
KUKORICAGÓRÉK
A 19. század folyamán a nagyobb kukoricatermelő vidékeken alapvető változásokon mentek át a kukoricatároló kasok, kosarak, kotárkák is. Ahol keveset termeltek, pl. a Dél-Dunántúlon, továbbra is a vázas vesszőkasok maradtak használatban. Másutt, a megnövekedett kukoricatermelés miatt előbb az uradalmakban, majd a 19. század elejétől a parasztgazdaságokban is magas lábakra épített, szilárd faszerkezettel kötött, deszkapadozatú, lécezett oldalú górékat kezdtek építeni, nád-, zsindely- vagy cseréptetővel (Balassa I. 1960: 266–292). Az Alföldön a jobb módú gazdák 15–20 méter hosszú, végén vagy oldalán elhelyezett, két részből álló, lakattal zárható ajtóval ellátott górékat építettek. Békés megyei német telepesek tanyáin ún. ikergórékat is találtunk, ezeknél egy szélesebb nyeregtetős fedélszerkezet alá két górétest épült. Az északi peremvidékeken és a Dunántúl nagy részén a lécvázas górék csak a 20. században kezdtek elterjedni (Selmeczi Kovács A. 1989: 787–788). A kispénzű parasztok a górék faszerkezetét néha maguk barkácsolták össze. A lécezés helyett husángfákat, napraforgókórót is használtak.
A górék helye a falusi portákon általában az udvar középső részén volt. A 20. század első felében a Tiszántúl egy részén – főleg a Bihari síkságon, de szórványokban más országrészeken is – a górék négy sarkához fehérre meszelt téglaoszlopokat építettek, {204.} s ezzel egy időben igyekeztek a górékat az utcafrontra helyezni, ami most éppen olyan rangjelző lett, mint néhány évtizeddel korábban a magtár (Dankó I. 1973: 261–277).
A favázas górék szerkezete nagyjából az egész ország területén hasonló volt. A dunántúli Göcsejben találtak fatalpakra helyezett górékat is, melyek a 20. század elején az utcafrontra kerültek (Gönczi F. 1914: 85). A 19. század végétől az is szokássá vált, hogy a górék alsó részét elrekesztették, befalazták, s itt malacólakat, baromfiólakat alakítottak ki. A Hajdúságban, továbbá a Dél-Alföldön az ácsolt faszerkezetű, 150–200 cm magas disznóólak fölé építették a szép, fűrészelt, rácsos szerkezettel díszített górékat.
TAKARMÁNYTÁROLÓK
A Kárpát-medence belső térségeit övező csűrös vidékeken a 19. század előtt a szálas-takarmányok egy részét a csűrök megfelelő rakodóterében helyezték el. A csűr nélküli vidékeken a takarmányok nagy részét a szabadban, boglyákban, kazlakban tárolták. Ahol lehetett, a szálastakarmányok egy részét lakóházak, istállók, sőt pincék padlásán helyezték el (Paládi Kovács A. 1979: 442–469). Több vidéken voltak azonban önálló takarmánytároló épületek is. Északkelet felől, egészen a Nyírség határáig megtalálható a négy oszlopon föl-le mozgatható tetővel ellátott, többnyire négyzet alakú abara vagy abora. A kúp alakú tető készülhetett szalmából, nádból, újabban bádogból vagy cserépből. Eredete Európában a középkorig visszavezethető. Nálunk a 16. században a Bodrogközben már falunévként ismert. A 19. század első felétől több helyen felbukkan az országban, ugyanakkor törzsterületén számuk csökken: visszaszorul az országhatáron kívüli területekre (Paládi Kovács A. 1969).
A csűrös vidékek peremén vagy éppen a csűrök kiegészítő járulékaként találkozunk más szénatároló építményekkel is. Ilyenek pl. az erdélyi hegyvidékek szénakunyhói, a bak, kecske, ösztörű stb. néven ismert favázas építmények. Gyakran a településeken kívül építik fel őket. Ilyen átmeneti képződmények a sop, sopa, depó, rakodó stb. elnevezésű színek az ország északkeleti vidékein. Az Alföldön a 20. században terjedtek el a különböző néven ismert szénaszínek. Ezek tipikus alapformája a 4–6, vagy 8 fa-, esetleg téglaoszlopra helyezett nyeregtető, mely egyszerű kivitelben készülhetett szelemenes megoldással is (Nyírség, Bihar). A fedőanyag legtöbbször nád vagy cserép, ritkán szalma. Néhol léccel, deszkával is kerítik, egyes helyeken pincét, vermet ásnak alá vagy kisebb, ólszerű építményeket helyeznek el alatta. Ismerik fészer, rakodó, magazin néven is. Járulékos takarmánytárolók a pelyvásszín, a szénatartó, a kandi, a kutyó stb. Ezek rendszerint valamely más épület, ól, istálló tartozékai, melyekben ideiglenesen, közvetlen a felhasználás előtt néhány napig tárolják a takarmányt.
DOHÁNYPAJTÁK
Az újabb típusú szénatárolók szerkezeti rokonságot mutatnak a paraszti dohánypajtákkal. A dohánymonopólium bevezetése óta a dohányszárítók – főként az uradalmakban – előírás szerint készültek. Az uradalmi dohányszárítók mintájára alakultak ezek kezdetlegesebb népi változatai. Az uradalmi dohányszárítók olyan – rendszerint nád- vagy cseréptetős, fa- vagy kővázas – épületek voltak, amelyeknek deszkafalát egészében vagy részenként nyitni lehetett, hogy nappal biztosítsa a levegő szabad áramlását, de éjjel a {205.} párásodástól óvja a dohányt. Nagyobb gazdaságokban itt végezték el a simítás, csomózás, bálázás műveletét is (Láng F. 1866; Takács L. 1964: 351–358). A népi változatok favázszerkezetét olykor vesszőfonatokkal fonták be, tetejét – különösen a Nyírségben – szalmával fedték.
SZŐLŐFELDOLGOZÓ ÉS BORTÁROLÓ ÉPÍTMÉNYEK
A Kárpát-medencében a szőlő- és borkultúra építményei az elmúlt évezredben – főként a fehér szőlőt kézzel zúzó vagy lábbal tipró, illetve préses mustnyerés technológiájával – elsősorban a hordós bortárolás igényeit szolgálták. A szőlőművelés északi határterületén a bortárolás módját azok az ökológiai, feudális gazdasági és jogi, valamint kereskedelmi lehetőségek határozták meg, amelyek mellett a bor érlelését, raktározását és védelmét biztosítani kellett. A gazdasági ág kedvező közgazdasági helyzete révén (a birtoklás, művelés és értékesítés viszonylagos szabadsága) nagymérvű különbség jött létre a középkortól az önellátó zsellér- és jobbágygazdaság házi bora és a szőlőmono-kultúrás falvak és mezővárosok árubora között, mind mennyiség, mind minőség vonatkozásában. E különbségek a 18. századra nemcsak a gazdasági hasznosítás fokában, hanem az épületállományban és a technikai felszereltségben is jelentkeztek, s a területi (kis- és nagytáji) osztottságban is megmutatkoztak. Az eltérések az alföldi területekkel szemben a középhegységi és dombvidéki – a történeti – borvidékek javára írhatók.
Az egész történeti időszakra és területre érvényes az az osztályozási szempont, mely a bortároló építményeket két nagy csoportra osztja: felszíni, felmenő falú épületek (szőlő-hegyi présházpince, telki boros kamra) vagy föld alatti, folyosószerűen vájt, illetve boltozott építmények (Vincze I. 1958). Ez a történeti rétegezettségű épületállomány a más gazdasági rendeltetésű Kárpát-medencei építményektől megkülönböztethető, s a kora középkori Közép-Európa népcsoportjai használatában is megvolt.
A bor – gabonához hasonló – veremben tárolása, mint honfoglaláskor előtti, keleti-kaukázusi kultúrhatás több publikációban felbukkant (például: Molnár J. 1966: 154–155). A boros verem ismert a 19. században, mint szükségbortároló hely (Vincze I. 1984: 1). Észak-Magyarországon a szóbeli hagyományban több helyen élt. A bor veremben tárolását azonban reliktumjelenségként kell értékelnünk.
A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK MÚLTJA
Az állandó hőmérsékleten érlelt pincés bor és az éves fogyasztásra szánt kamrás bor tárolása közötti különbség mellett a 14. században kezd kibontakozni a szőlőhegyen, illetve településen kívüli és a belső telken megvalósuló szőlőfeldolgozás és bortárolás közötti megoszlás is, ami településszerkezeti és életmódbeli következményekkel járt. A lakótelken épített bortároló pincék meglétéről gyakran szólnak 13–14. századi történeti források a dunántúli, kis-kárpátoki, erdélyi és felföldi városokra vonatkozóan (Belényesy M. 1955: 18–19). Ezeknek az épületeknek nagyobb része két-három helyiséges kőház, melyek alatt kőből épített, boltozott pince volt. Ilyen kőboltozatos pincék egyre nagyobb számban kerültek elő a 15–16. századi észak-magyarországi mezővárosi ásatásokból (Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak) és a Dunántúl (Alsóörs, Segesd) több középkori kúriájából is (Kecskés P. 1989: 239–243; Magyar K. 1991: 15–20). A Sümeg {206.} melletti Sarvaly faluásatása során olyan többhelyiséges lakóházakhoz kapcsolódó, 15–16. századi kőfalú pincéket tártak fel, melyeket félig vagy egészen földbe süllyesztettek, s födémük kőboltozatos vagy síkmennyezetes lehetett. Ugyanitt lakóépületek melletti, különálló pincéket mint telki gazdasági épületeket írtak le (Parádi N. 1979: 55–60).
41. ábra. Mezővárosi pince a 15. századból. Vác (Pest m.)
A telken különálló, többcélú tároló épületekben, a gabonás kamrában, pincés kamrában és pincés magtárban is tartottak bort a Kárpát-medence peremterületein. A nyugat-dunántúli kástu, az erdélyi gabonás és a felföldi gabonás kamra hasonló szerkezeti megoldású kétszintes épület. Alul a boronából vagy kőből épült síkmennyezetes pincében tárolták a hordós bort, fölé gerenda- vagy deszkaszerkezetű gabonást ácsoltak. Ez az épülettípus a középkori vegyes, önellátó parasztgazdaságokból adatolható, s a szomszédos népeknél is megtalálható (Füzes E. 1984: 193–214). Az alföldi területek középkori bortárolási módjáról csak hiányos történeti utalások állnak rendelkezésre. Ezek szerint a szőlőskertek borait a lakóházakhoz kapcsolódó felszíni, felmenő falú, külön bejáratú kamrákban tárolták. A többcélú terménytároló, földfalú kamrákat, mindenes kamrákat csak a 19. században váltották fel a telki házhoz épített vagy különálló boros kamrák (Égető M. 1975: 460; Für L. 1983: 184–186).
{207.} A szőlőhegyen, illetve a határban lévő bortároló építményeket szintén a 14. századból ismerjük a történeti forrásokból, így a Balaton-felvidékről, a Szerémségből és Zala megyéből (Lichtneckert A. 1990: 43; Holub J. 1960: 198). Azonban ezek száma és jelentősége a telki pincés bortároláshoz viszonyítva a 17. századig kisebb lehetett. A nyugat-dunántúli szőlőhegyek beépítését részben gátolta, részben elősegítette a török kori dúlás, ugyanis sok helyütt a faluból menekülve a hegyen építettek szőlőgazdasághoz kapcsolódó hajlékot. A tulajdonos szőlőparcellájára épült felmenő falú, főként boronafalú épületek első tagja a pince, a második a présház volt. Néhány 17. századi boronapince, illetve építményrész maradt meg a Balaton-felvidéken (Vajkai A. 1966: 228–231). A 18. század elejétől állnak rendelkezésre olyan szőlőhegyi építmények Zala és Vas megyében, amelyek teljes egészében és építéstörténetében vizsgálhatók (Zágorhidi-Czigány Cs. 1989: 43–60). Erre az időszakra alakult ki az a szőlőhegyi épületállomány, mely egyrészt a szőlőgazdasághoz (présházpince), másrészt a külső birtokosok kinntartózkodásához és a hegyi vegyes gazdálkodáshoz (szoba, istálló, pajta, méhes) volt szükséges (Csoma Zs. 1988–1989: 361–366; Knézy J. 1991: 533–538; Kecskés P. 1992). A gazdasági építményekben megmutatkozó fejlődés a délnyugat-dunántúli területeken a 17–18. században szőlőhegyi szórványtelepülések kialakulásához vezetett, melyek közül több önálló faluvá vált (Vajkai A. 1939; Kovács K. 1985: 330). A Balaton-felvidék szőlőhegyeinek építészete a 18. századtól a kőépítkezés jelentőségének növekedését mutatja (Vajkai A. 1956).
A felszín alatti bortárolás legjellemzőbb építménye a Kárpát-medencében a folyosószerűen kiképzett lyukpince. A 13–15. századi oklevelekben pince, pinceverem, lik, kőlyuk és bótpince néven említik. A föld alatti, vájt vagy épített pincék datálását a 15–17. századi építészeti emlékek mind gyakoribb meghatározása segíti, amennyiben a középkori vár-, templom- és városi kőépítészethez kapcsolhatók, de rokonságot mutatnak a barlanglakások, pinceházak és lakópincék építési gyakorlatával is (Kohounová, E. 1969: 27–36; Frolec, V. 1974b: 78–89; Bencsik J. 1990; Bakó F. 1989–1990: 484–486).
A továbbiakban a magyar nyelvterületen a 19. században alkalmazott szőlőfeldolgozó és bortároló építményeket tekintjük át.
A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK TÍPUSAI
Lyukpincék
A föld alatti bortárolás e legáltalánosabb építménye két technikai megoldással készült. Az egyik az ásott, illetve csákánnyal vájt pince, amikor a löszpadot megfúrták vagy a szilárdabb fedőkőréteg alól a puhább, törmelékesebb részt kivágták félköríves formára, enyhe lejtéssel a hegy belseje felé. A vájt lyukpincék szélessége nem haladta meg a négy métert, hosszúságuk 5–80 m is lehetett. A lyukpincéknek csak ajtaját készítették el (ácstokos keretben, egy- vagy kétrétegű ajtószárnnyal, néha vasalt faráccsal) és szellőzőnyílását (léleklyuk) vágták ki a fedőrétegen át függőlegesen, amit felül négy oldalán átfúrt zárókővel fedtek. A vájt lyukpincékben néha kút, gabonás verem és falba mélyített tüzelőfülke is található. Ezen építményeket falusi specialisták, pincevágók vagy pinceásók készítették (Mecenzéf, Ostoros, Bogács, Gyöngyössolymos, Nagybörzsöny), akiknek a kőboltozatok építésében is volt tapasztalatuk. A boltozott lyukpincéket is ők építették. Az anyagminőségtől függően (homokfal, löszpad, andezit tufa, lyukacsos mészkő) a pince vakföldjét kitermelték, majd vagy a függőlegesen levágott kőzetre boltoztak, vagy felhúzták először az oldal- és végfalat, s erre készítették a donga- vagy kosárívű kőboltozatot. {208.} A boltozathoz az áthidalandó szélességnek megfelelő fakeretet (bókony, bogni, árkus, modla) készítettek, amit faragott kővel kiraktak, s mészhabarcs kötőanyaggal rögzítettek. Kötőanyag nélküli összefaragott kövekből készült pinceboltozatok is előfordultak.
42. ábra. Vájt lyukpincék kváderköves homlokfallal. Dunaszekcső (Baranya m.)
Az épület nélküli lyukpincék az észak-magyarországi és felföldi területeken, a Dunántúl középhegységi részein és Erdély nyugati felében találhatók meg (Vincze I. 1958; MNA 274–275. térkép; Major M. 1992). Topográfiai elhelyezkedésük sokféle: szőlőhegy alatt és felett sorban vagy egyesével, faluból kivezető út mentén soros vagy utcás elrendezésben, falun belül templomdomb oldalában, külön pincehegyet vagy belső út mentén pincesort alkotva, de előfordulnak telken, különálló építményként is. A kőzetminőség és bortárolási igény függvényében a lyukpincék alaprajzi és építéstechnológiai megoldása változatos: egy- vagy többágú pincéktől a keresztfolyosós pincerendszerekig. A lyukpincék bejárati részét (torok, gádor, ternác) féltetővel árnyékolták, vagy pincesorok esetén egyenes kőtámfallal erősítették meg, azokon faragott kövekből timpanonszerű vagy kosáríves bejáratot építettek (Bakó F. 1961: 38–46; Balassa I. 1991: 554–563). A lyukpincék építésének virágkora a 18. század második fele és a 19. század első fele, amikor a falusi és mezővárosi kőbányák megnyitása és a fehér bor konjunktúrája biztosította a szükséges feltételeket. Ebben az időszakban készültek a pincebelsőkben a domború faragású reliefek, s a bortároló helyeket pincepásztorok őrizték (Bakó F. 1961: 47, 86–92).
{209.} 43. ábra. Mélypincés présházas lakóház felmérése, Hejce (Borsod-Abaúj-Zemplén m.): 1. szoba; 2. konyha; 4. istálló; 7. szín
Házi pincék
Az alápincézett középkori városi lakóházak szerves építészeti folytatásaként a történeti borvidékek mezővárosaiban a 18–19. században nagy számban épültek bortároló pincés házak, melyekben szőlőfeldolgozó helyiség (présház, borház) is helyet kapott. A főként kőfalú épületek alaprajzi kiosztása, a pincék és borházak szerkezeti megoldása rendkívül változatos. Észak-Magyarországon leggyakrabban az utcai oldalról pincézték alá a házat. A legegyszerűbb változat szerint csak a szoba alatt volt gerendamennyezetes vagy boltozott bortároló hely. A másik megoldás szerint az utcai frontra nyíló helyiség borház volt (néha raktár és műhely szerepe is lehetett), ami épített vagy vájt lyukpincében folytatódott.
Az udvari oldalról alápincézett házak szintén változatosak. Az alsó szinten a boltozott présház és pince egymásba nyílhat. Hosszabb ház esetén gyakori volt a kamra alápincézése vagy a pincetorok fölé lépcsős kamra építése. Nagyobb borkereskedő házaknál, ahol a felső szinten két lakóegységet építettek, a teljes alsó traktust beboltozták, amiben helyet kapott ászokpince, présház és lakópince is. Kisebb területen, Abaújban és Zemplénben jellemzőek a mélypincés présházas lakóházak. A lakótérből (konyha, kamra) belső, lépcsős lejárat visz a présházba, s innen lejtős folyosó (gádor) vezet a vájt lyukpincébe (Kecskés P. 1989: 242–257; Balassa I. 1991: 551–561). Hasonló, kétszintes kőépületek találhatók a Balaton-felvidéken. E 18–19. századi présházas-pincés építmények azonban {210.} szőlőhegyi szórványtelepülések tartozékai. Két változatuk a legjellemzőbb: a felső szinten szoba-konyha-présház, alul boltozott pince, illetve fölül szoba-konyha-istálló, az alsó szinten boltozott présház és pince (Vajkai A. 1966: 181–188).
44. ábra. Borona- és sövényfalú présházpince alaprajza. Segesd (Somogy m.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
