kőműves

Építőipari tevékenységet végző munkás, kisiparos. Kőműves szavunk eredetileg ( kőfaragó ) (bővebben lent ) jelentésű volt. 1560 körül azonban már mai, falrakást, vakolást végző iparos, szakember jelentéssel jegyezték fel a gyöngyösi szótártöredékben. Kezdetben csak a kőanyagból házat emelő szakembert nevezték kőművesnek. Jelentésbővüléssel a téglából, vályogból építkező falrakó is a kőműves fogalomkörébe került. Bár a kőműves szó későn fordul elő nyelvemlékeinkben, maga a mesterség a kibontakozó magyar államiság korai időszakából ismert. Már a korai Árpád-korban országszerte emeltek kőművesmunkával falusi egyházi épületeket, ritkábban világi célúakat, bár a föld-, sövény- és fafalazat még később is többségben maradt. Házépítéshez a korai időkben valamilyen szinten minden jobbágyrendű felnőttnek értenie kellett, de a mészhabarcsos kötésű kő- és téglafalazatok a kőművesmester szakértelméhez voltak kötve. Falvainkban a kőművesek megbízása csak az utóbbi 100–150 évben vált lassan elterjedtté. A fejlődés élvonalába tartozó mezővárosok igényesebb polgárai esetenként azonban már a 15. sz. során is alkalmaztak kőműveseket. Némely kedvező adottságú körzetben, ahol könnyen fejthető építőanyag vagy kedvező szállítási feltételek (pl. víziút közelsége) lehetővé tették a kővel való építkezést, már a 18. sz.-ban is széleskörűen dolgoztattak velük. Ebből a korból pl. nevezetesek a Balaton-felvidék és a Bakony barokk jellegű kőépületei. A sár-, vertfalú építkezésben a 18. sz.-tól speciális részfeladatok megoldásában vettek igénybe kőműves szakembereket. Konyhák, kamrák boltozatait és szabad kéményeit készítették el téglából, nemegyszer nyerstéglából, vályogból. A múlt századi gabonakonjunktúrákhoz kapcsolódó anyagi fellendülés, a paraszti polgárosulás kiváltotta igénynövekedés kedvező feltételeket teremtett a kőművesmesterek munkájának tömegesebb alkalmazására. A Dunántúl egy részén 15–20 év alatt többé-kevésbé egységes stílusban újjáépítették a falvakat. Ebben az időben kőművesközpontok alakultak ki. Távoli vidékeken is ismeretesekké váltak pl. a bátaszéki, gyulai, brassói, hétfalusi csángó, torockói vagy a Kőszeg környéki kőművesek. A falvakban, mezővárosokban tevékenykedő kőművesmesterek kb. 1880-tól 1900-ig a történeti stílusokhoz igazodva, a népművészeti ízlésvilág keretei közt maradva készítették épületeiket, architektonikus díszítményeiket, vakolat-architektúrájukat. Kb. a múlt század 90-es éveitől egyre gyakoribbá vált a hagyományos keretek, formák feladása. A II. világháború után kibontakozó korszakban pedig a falvak építői már a legritkábban éltek a tradicionális formákkal. – A kőművesmesterek korán a céhes szervezkedés szintjére jutottak. A kőművesmunka lehetővé tette a vállalkozói réteg kialakulását, s ezek számára a gazdagodás a társadalmi emelkedés útját nyitotta meg. Ugyanakkor meglehetősen nagy bérmunkástömegek foglalkoztatását is igényelték városaink, mezővárosaink fokozódó építkezései, valamint a falvainkban mutatkozó növekvő építési kedv. Maguk közt az alkalmazott kőművessegédek, legények között is, de a segédmunkások közt a múlt század második felében szocialista szervezkedés bontakozott ki. A kőművesek és más építőmunkás szakmák szervezetei a földmunkásság mellett a hazai munkásmozgalom legsajátosabb vidéki bázisaivá váltak, falvaink, városaink politikai életére évtizedeken át közvetlen befolyást gyakoroltak. A kőművesmesterség sok évszázados múltú hagyományai, szokásai viszont a legutóbbi évek gyökeresen megváltozott körülményei, munkaszervezeti keretei ellenére is tovább élnek (pl. bokrétaállítás).

                                                                     kőfaragó

Iparos, aki kőből építőelemeket készít és azokkal díszít. A kőfaragók javarészt a feldolgozandó követ is maguk termelték ki. A 19. sz. végétől, elsajátítva a betonkészítést, jórészt köreikből kerültek ki a műkőáruk készítői. A kőfaragó mesterséget nyelvünkben eredetileg a ( kőműves ) szó jelölte, később ennek jelentése a falrakó munkákat végző mesterségre szorítkozott. A magyar kőfaragás legkorábbi tárgyi darabjai a 11. sz. román stílusú építkezéseiből valók, díszítményeik, némely motívumuk a honfoglaló magyarság jellegzetes díszítőelemeivel mutatnak rokonságot. A kőfaragó mesterség hazánkban a középkor folyamán királyi, egyházi, főúri megrendelések, reprezentatív, monumentális feladatok révén a hazai ipari fejlődés élvonalába került s korról korra a legkülönfélébb európai stílusáramlatokat ötvözve gazdagodott. A középkori kőfaragás szerszámkészlete, technikája a közelmúltig lényegében változatlanul tovább élt. Városaink polgársága körében a 14. sz.-tól, mezővárosainkban a 15. sz.-tól kell számolni a kőfaragómunkák szélesebb körű felhasználásával. A 18. sz. második felétől egyre több falusi építkezésnél alkalmaztak kőfaragványokat, ablak-, ajtó-, kapukereteket (pl. a tokaj-hegyaljai városoknak, községeknek 18. sz. végi, 19. sz. eleji késő barokk díszítésű gazda- és iparosházai).