Présházpincék
A Tihany–Szigetvár vonalától nyugatra, tehát Délnyugat-Dunántúl területén a szőlőfeldolgozás és bortárolás színtere a szőlőhegyen volt, a tulajdonos parcelláján épült, felmenő falú, több helyiséges hegyi hajlékban, a présházpincében (MNA 274–275. térkép). A 18–19. században az építmény alaptípusa a kétderekú hajlék. A présházban állt a tetőtérbe felnyúló végorsós, bálványos szőlőprés, az átellenes sarokban sarokpadkás nyílt tüzelő szikrafogóval. A présházból nyíló pince lepadlásolt, sokszor ablak nélküli, a hordós bortárolás helye. A présházpincék Vasban és Zalában főként boronából és/vagy sövényből, Somogyban földfalból épültek ollólábas tetőszerkezettel, többnyire kévés szalmafedéssel (Csoma Zs. 1988–1989; L. Szabó T. 1991). A présházas ikerpince abban különbözik a fentiektől, hogy a présház másik oldalán is pince állt, s a két család a présházat közösen használta (Kecskés P. 1985). Ideiglenes vagy állandó kinntartózkodásra is alkalmasak voltak a háromhelyiséges, szobás présházpincék. A szobát a présházból fűtött szemes- vagy tábláskályha melegítette. Az ácstokos ajtókra vastag tölgyfapalló ajtószárnyakat szereltek, amiket bonyolult zárakkal védtek (Tóth J. 1965: 18–22). Mivel a nyugat-dunántúli szőlőhegyi gazdaságokhoz sokszor kaszáló, rét, veteményes kert is tartozott, a présházpincékhez más rendeltetésű gazdasági épületeket is ragasztottak. Ezért megkülönböztethetünk istállós és pajtás présházpincét, s ritkábban L alaprajzzal épített hajlított présházpincét. A szőlőhegyi épületet néha méhes vagy kocsiszín zárta le. A magyarországi présházpincék a szomszédos burgenlandi, stájerországi és szlovéniai gazdasági épületekkel állnak történeti kapcsolatban (Kecskés P. 1992).
{211.} 45. ábra. Présházas lyukpince, épült 1875-ben. Hegyszentmárton (Baranya m.)
Présházas lyukpincék
Funkció és építési mód szerint is két részből álló építmények: felszín alatti boltozott vagy vájt pince fölé felmenő falú, sokszor nyitott fedélszékű, osztatlan présházat építettek. A présházas lyukpince a Kárpát-medencei bortárolás viszonylag új, 18–19. századi fejleménye. Sokszor nem is egy időben készültek. Dunántúl néhány területén a présházpince földbe mélyített borpincét kapott, s Észak-Magyarországon a már meglévő lyukpince fölé présház szerepű helyiséget építettek. A domborzati adottságok és építőanyagok függvényében a présházas lyukpincék számos kistáji változata alakult ki, elhelyezkedésük is rendkívül változatos. Megtalálhatók falun belül utcás vagy soros elrendezésben, határba kivivő út mentén egyesével, illetve csoportosan. Kialakulásukat a korabeli szakirodalom is befolyásolta, ösztönözve a boltozott pincék építésére. Elterjedési területük a századfordulóra jelentősen megnőtt: a Dunántúl keleti felén föl a Garam völgyén át Észak-Magyarország, illetve a Felföld nyugati részéig, mintegy félköríves sávot alkotva (MNA 274–275. térkép). A táji variánsokat ismerjük Baranyából (Kodolányi J. 1958), Tolnából (Andrásfalvy B. 1964), a Velencei-hegységből (Lukács L. 1978), a Budai-hegység területéről (Andrásfalvy B. 1954), a Garam mentéről (Dám L. 1990), Hont és Nógrád megyékből (Novák L. 1977), egyéb észak-magyarországi területekről (Vincze I. {213.} 1958). A Duna–Tisza közén néhány löszpados faluban (Solt, Hajós, Ócsa, Dunaegyháza) és az Érmelléken lelhetők fel a 19. század harmadik harmadában épült helyi változataik.
{212.} 46. ábra. Osztatlan szőlőhegyi és szőlőskerti építmények: 1. hajlék, Kőszeg-Pogányi hegy (Vas m.); 2. kunyhó, Bazsi-Kökényesi hegy (Zala m.); 3. tanya, Szekszárd-Csötönyi hegy (Tolna m.); 4. szőlőspajta, Püspökladány (Hajdú-Bihar m.)
A présházas lyukpincék megnövekedett jelentősége jelzi a szőlő- és borkultúra racionalizálódását, a lábbal taposó mustnyerés háttérbe szorulását a préseléssel szemben, a kiegyenlítődést, illetve egységesedést a felszín alatti bortárolás irányába. Hasonló tendenciákat tapasztalhatunk a Nyugat-Dunántúlon és a kevéssé ismert erdélyi borvidékeken. Csak az alföldi területeken volt ez a folyamat lassúbb (Keleti K. 1875: 145–150).
A SZŐLŐSKERTEK EGYÉB ÉPÜLETEI
Mint az intenzíven művelt kapáskultúrák területei, a szőlőhegyek és kertek kőgátakkal, földhányásokkal, árkokkal, rakott venyige- és sövénykerítésekkel vagy trágyából épített garádjákkal voltak körülvéve (Varga Gy. 1974: 435–442). A gyepűkkel és mezsgyékkel védett területre hegy- vagy kertkapun lehetett bejutni. A gyepűk és utak éves karbantartásáról már a 15. századtól a hegyközségi rendeletek és városi statútumok rendelkeztek. A szőlőhegyek belső épített környezetét alkották különösen a középhegységi területeken a kőből rakott teraszok és lépcsők, vízelvezető árkok, valamint a talajerózió által lehordott föld felfogására szolgáló liktorvermek (Balassa I. 1991: 76–91). A szőlőhegyeken mindenütt ástak kutakat, a forrásokat hasznosították, s a csapó esőt, illetve rétegvizet tókában fogták fel.
Főként a hegyi szórványtelepülések tartozéka volt a szőlőhegyi kápolna és a belső úttalálkozásoknál épített kőkereszt, melyek a barokk katolicizmus építési gyakorlatát tükrözték. E 18–20. századi objektumokhoz búcsút jártak a szőlőhegyi védőszentek emléknapján (Ambrózy Á. 1933; L. Imre M. 1991).
A szőlőskertek legegyszerűbb, ideiglenes, sokszor felmenő fal nélküli építményeit azért készítették, hogy esőtől védjen, munkaeszközöket tároljanak benne. Az egyterű, tüzelő nélküli, néha földbe süllyesztett építményeket szükséganyagokkal (szőlővenyige, sás, fű, nád) fedték. A szőlőkunyhók alaprajza a Tiszántúlon lehetett körmetszetű, tetején összekötött karóvázzal vagy téglány formán földre állított nyeregtetővel (Dám L. 1979: 270–272). A Duna–Tisza közén a földbe süllyesztett gugyec vagy földbeputri tetőszerkezetét ágasokra állított szelemenek tartották (Novák L. 1975: 253). Hasonló építményeket Erdélyben kalibának, illetve kolnának neveztek.
A felszíni bortárolás területein, a Dunántúl nyugati részén és az Alföldön a 18. század második felétől a szőlőhegyek tartozékai voltak a felmenő falú, egyhelyiséges, többfunkciós épületek, a kunyhók. Ezek az épületek szerszámos kamrák és ideiglenes tartózkodó helyek voltak, s a nagytáji építési gyakorlatnak megfelelő, egyszerű épületszerkezetekkel, nyílt tüzelőkkel készültek. Ezek sorába tartozott a boronafalú, csonkatornyos tetejű nyugat-dunántúli hajlék, a Balaton-felvidéki kőfalú kunyhó, továbbá a tolnai Sárköz földfalú, sarokpadkás, nyílt tüzelős tanyája. A sárfal különböző technikáival készültek a Duna–Tisza köz és a Tiszazug szőlőskerti gunyhói szelemenes tetőszerkezettel. A Tiszántúlon és az Érmelléken maradtak meg legnagyobb számban a szőlőskerti pajták, melyek fala sövényből és földből készült, s bennük tüzelőpadka, füstfogó deszka, illetve szabadkéményes füstelvezetés is megtalálható. A hajdúsági és bihari pajták egy része nyitott vagy zárt tornácos változatban épült sárpadkákkal. Az osztatlan épületek ajtaja általában a rövid oldalról nyílt (Varga Gy. 1974: 447–462).
{214.} ÁLLATTARTÓ ÉPÜLETEK ÉS AZ UDVAR EGYÉB ÉPÜLETEI
A magyar paraszti gazdálkodás állattartó építményei formai szempontból legalább olyan sokszínű képet mutatnak, mint a lakóház, annak ellenére, hogy a hagyományos állattartás keretein belül tartott állatfajok száma alig haladja meg az egy tucatot. Sőt gyakran ugyanolyan felépítésű, szerkezetű épület szolgált több állatfaj befogadására. Így azonos építményeket emeltek a szarvasmarha és a lófélék tartására, vagy igen gyakran egy épületben helyezték el a sertéseket és a baromfikat. A formai sokszínűség tehát nem a gazdaságban tartott állatfajok számától függ, hanem sokkal inkább az alkalmazott építőanyagok sokféleségétől, az adott táj építészeti hagyományaitól, s nem utolsósorban az állattartás típusa, formája, technológiája által támasztott igényektől (Füzes E. 1983). A felhasznált építőanyagok és az alkalmazott építőtechnikák szempontjából az állattartás építményei, különösen az istállók nemigen különböznek a lakóépületektől. Ugyanakkor sok esetben olyan technikai eljárásokat, szerkezeti megoldásokat konzerváltak, amelyek a lakóépítmények építési gyakorlatából már kiszorultak. Arra is van azonban példa, hogy a jelentős belterjes állattartással rendelkező vidékeken nagyobb gondot fordítottak az istálló átépítésére, korszerűsítésére, mint a lakóházra.
ISTÁLLÓK
A ház körül tartott igás-, fejős- és hátasállatok számára emelt ólak és istállók építése igen nagy történeti múltra tekint vissza. Megjelölésükre a magyar népnyelv három kifejezést használ. Erdélyben pajtának, a Tiszántúl középső és északi tájain, a borsodi és a hevesi síkságon s Észak-Magyarországnak az Ipolytól keletre eső területein ólnak, más vidékeken (Dél-Alföld, Duna–Tisza köze, Dunántúl, Kisalföld) istállónak nevezik (MNA 271. térkép).
Az Alföldön az istálló, ól a legtöbbször önálló, a lakóháztól vagy más épületektől alaprajzilag és szerkezetileg is független építmény. Még olyan esetben is, mint például a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Sárréten, ahol rendszerint közvetlenül a lakóház mögött helyezkednek el. Önálló épületek, fal- és gerincmagasságuk azonban alacsonyabb, mint a lakóházé (Miskolczi L.–Vargha L. 1943: 16; Dám L. 1975: 33; Balogh István 1979: 198). Mindez elsősorban az alföldi gazdálkodás, a településszerkezet és az ahhoz kapcsolódó telekberendezés hagyományaiból fakad, de szerepet játszottak ebben a hatósági előírások is. Már a 17. századból vannak adataink arra, hogy az alföldi mezővárosok statútumai tiltják a lakóházak és az istállók egy fedél alá való építését. Ezt később, a múlt század második felétől megjelenő országos és vármegyei építészeti szabályrendeletek is átvették (Bellon T. 1989).
Az Alföld egyes tájain, elsősorban a Nyírségben és a Kiskunságban a csak néhány számosállattal rendelkező szegényparasztság körében általánosan elterjedt a földbe mélyített verem-, putri-, földistállók, földólak alkalmazása. Az ól gödrét sövénnyel, nádfallal vagy függőleges karópárok közé szorított husángokkal, hasított fákkal bélelték ki, hogy az – különösen a laza homoktalajok esetében – be ne omoljon. Tetőszerkezetük ágasos-szelemenes, nyeregtetejüket dorongokkal, náddal, szalmával, földdel fedték, bejáratul pedig hosszú, lejtős padlózatú gádor szolgált, amelyet karókra állított féltető óvott a csapadéktól. Padlásuk nem volt, a héjazatot pedig belülről gyakran be is tapasztották. Szűk belső terük 2–4 szarvasmarha befogadására volt alkalmas (Dám L. 1981a: 11–13).
{215.} Azokon a vidékeken, ahol a természetföldrajzi viszonyok lehetővé tették a barlangok kialakítását, a lakóházak mellett istállókat is vájtak a mészkő-, tufa-, márga-, löszfalba. Ebben a vonatkozásban elsősorban a Budai-hegységet, a Mátra és a Bükk déli részét és a Tolna megyei Mezőföldet kell megemlítenünk (Bakó F. 1970–1971: 349).
Az alföldi istállók jellegzetes vonása, hogy egykor tűzhellyel is rendelkeztek. Alkalmazásuk a múlt század közepéig általánosnak mondható, s elterjedésük szoros összefüggésben áll az Alföldnek a késő középkor folyamán kialakult és a külterjes szarvasmarhatartáson alapuló, sajátos gazdasági rendszerével: a kétbeltelkes települések elterjedésével és a tanyás gazdálkodás kialakulásával. Eredetileg a lakóháztól, illetve a lakóövezettől távol fekvő szálláskertekben, ólaskertekben építették őket. A 18. századtól, különösen a Jászság, Nagykunság és Hajdúság területén megjelennek a tanyákon is, de egyes vidékeken, mint pl. Sárréten a tüzelősólak álltak a lakótelken is. Az építmény egyben az állatokat gondozó férfiak lakó- és hálóhelye is volt, s a tűzhely világítást, meleget és főzési lehetőséget is biztosított.
Falazatuk anyaga a helyi építészeti gyakorlatnak megfelelően igen változatos. A múlt század első feléből származó istállók között még gyakoriak voltak a sövény-, illetve ritkábban nádfallal készültek, míg a 19. század második felétől már többnyire vert- és vályogfallal épültek. Tetőszerkezetük a legtöbbször ágasos-szelemenes, héjazatuk általában felvert nád, ritkábban zsúp vagy szalma volt. A tüzelősólak jellegzetes tetőformája a kontyostető, amely még azokon a vidékeken is általános volt, ahol a lakóházak csaknem kizárólag nyeregtetővel épültek (Jászság, Kiskunság, Nagykunság). Az alföldi istállók a századfordulón még jórészt padlás nélküliek (MNA 270. térkép). Ez a jelenség a tüzelős-istállókkal hozható összefüggésbe, hiszen azokat sohasem padlásolták le. Helyette a nád- vagy szalmahéjazatot belülről tapasztással látták el, ezzel védve a tetőszerkezetet a tűz kipattanó szikráitól.
A tűz vagy az épület közepén, vagy a bejárat mellett az egyik sarokban égett. Az istálló placcán, közepén az égő tüzet egyszerűen a földre rakták, vagy hogy szét ne fusson, kis gödröt (tűzlik, tűzgödör) ástak neki. A sarokban égő tűz mellé a matyóknál és a borsodi Mezőség falvaiban a fal mellé deszkából, földből ülő- és hálóhelyül szolgáló padkákat építettek, s rendszerint ilyen padka választotta el a tűz környékét az épület belsejétől. A Tiszántúlon a tűz kis földpadkán égett, melyet a fal mellé épített fekvőpadkák öveztek, s a jószágoktól a másik oldalon alacsony fallal választották el. A Sárréten a tűz fölé deszkából, nádból, kóróból készült kandallónak, tűzszekrínynek nevezett füstfogót építettek, de a nagyobb méretű istállók már kisebb szabadkéménnyel rendelkeztek (MNL 5: 387–389).
A Nagykunság és környékének jellegzetes építménye a pitvarólas tanya, ahol a ló- és ökörólra osztott istállóhoz keskeny, boglyakemencével fűtött szoba is csatlakozik. A szoba ajtaja az istállóból nyílik. Az istállóból fűtött kemence szája előtt gyakran katlanokkal is ellátott tüzelőpadka áll, mely főzésre szolgál. Föléje szikra- vagy füstfogó, a múlt század második felétől oszlopokkal alátámasztott favázas, nád- vagy sövényfalú, tapasztott, kisméretű szabadkémény borult. A tűzhely környékét alacsony fal vagy sárból, vályogból épült ülőpadka választotta el az istállótól (Vargha L. 1940).
A paraszti gazdaságban végbement szerkezeti változások térhódításával párhuzamosan ezek az archaikus építmények is fokozatosan kiszorultak a használatból, átadva helyüket az építészeti szempontból is fejlettebb, tűzhellyel már nem, de minden esetben {216.} padlással is rendelkező istállóknak. Az újabb istállók elterjedését nagymértékben elősegítették a hatósági előírások is. A 18–19. században a kötelező katonai beszállásolások terjesztették el az ún. katonaistállókat, német istállókat, amelyek rendszerint kétoszta-túak voltak, szénapadlással és szénatartóval (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 36).
Az Alföld kivételével a Kárpát-medence magyar nyelvterületének más tájain az istálló általában a lakóházhoz vagy más épülethez csatlakozik. Fejlett istállózó állattartáshoz és rétgazdálkodáshoz kapcsolódva terjedtek el az ún. csűristállók vagy istállóscsűrök, ahol az ólat a csűr egyik részéből rekesztik el. A Délnyugat-Dunántúlon, Somogyban, Zalában, a Göcsejben és Őrségben a pajtának nevezett csűrök döntő többségükben három-osztatúak, s az egyik csűrfiók helyét istálló foglalja el. Hasonló felépítésű csűrök az északi magyar nyelvterületen is felbukkannak (Paládi-Kovács A. 1979: 444; Selmeczi Kovács A. 1976: 128–138).
Az istállóscsűr a magyar nyelvterület keleti tájain, Erdélyben is széleskörűen elterjedt. Kalotaszegen pl. a csűr háromosztatú, s a csűrfolyosótól jobbra, illetve balra helyezkedik el a tehén-, ökör-, bivaly- vagy lópajta. A csűr és az istálló is külön bejárattal rendelkezik. Hasonló csűristállók jellemzik a Fekete-Körös völgyét is, ahol a szín (csűrfolyosó) két oldalán egy-egy pajta található, külön a teheneknek, külön az ökröknek, illetve a lovaknak. A csűristálló általánosan elterjedt építmény a Székelyföldön is, ahol számos helyi változata alakult ki. Ugyanakkor a Mezőségben, a Szilágyságban és Szatmárban az istálló és a csűr már különálló épület (Bátky Zs. 1941: 204–208; Kós K. 1989; Dám L. 1992: 186–189).
A Felvidéken, a Kisalföldön és a Dunántúl nagy részén az istálló más gazdasági építményekkel együtt egy fedél alá épül a lakóházzal. Sőt egyes esetekben, mint például a Zempléni-hegységben vagy a Hegyközben, mint a lakóház harmadik helyisége, annak szerves részét alkotja. Néhány esetben az istálló ajtaja nem a szabadba, hanem a pitvarba nyílott (Balassa M. I. 1994: 50–51).
A lakóházzal egy fedél alá épített istállók anyagukban, szerkezetükben és többnyire méreteikben megegyeznek a házzal, hiszen azzal egy időben, ugyanazon mesterek készítették.
Az istállók belső terének szellőzését és megvilágítását kisméretű ablakok szolgálják, melyek archaikus formája legfeljebb emberfej nagyságú lyuk volt, amit nagy hidegben szalmával, ronggyal tömtek be. Az ajtók, különösen az Alföldön, általában kétrészesek kéttáblásak voltak, ahol a felső rész kitárásával biztosították a szellőzést, míg az alsó zárva maradt. A tüzelősistállókban ugyanakkor ily módon segítették elő a tűz füstjének gyors távozását is.
Azokon a vidékeken, melyeknek lakói egykor nagycsaládszervezetben éltek, egy telken több istálló is található. A Heves megyei palóc falvakban sok esetben a nagycsaládból kiváló kiscsaládok a telken egymás mögé építik lakóházaikat és istállóikat. Az istállók ugyanolyan sorrendben sorakoznak egymás mögött, mint ahogyan tulajdonosaik lakóházai követik egymást (Selmeczi Kovács A. 1989: 791–792).
A 20. században a marhahús termelésére és a tejtermelésre szakosodott parasztgazdaságokban, különösen a Dunántúl németek lakta falvaiban hatalmas méretű istállókat építettek, melyek nagysága rendszerint a ház méretét is meghaladta. A jobbára kőből, illetve téglából épült istállókban különválasztott helyet biztosítottak a tejelő, a növendék és az igavonó jószágnak, és az istálló belső kialakítása és berendezése a nagyméretű, {217.} piacra termelő gazdaság igényeit szolgálta. Az ilyen portákon gyakran az a furcsa helyzet állt elő, hogy az udvar tekintélyes részét elfoglaló, korszerű anyagokkal és szerkezetekkel épült istállók (és pajták) mellett szerényen húzódott meg a régi építési hagyományokat őrző lakóház. Sok helyütt a század 50-es éveiig ez a kettősség jellemezte a portákat és a faluképet.
BAROMFI- ÉS SERTÉSÓLAK
A sertés- és baromfitartás építményei a belterjes gazdálkodás térhódításával jelentek meg a parasztság portáin, s számottevő elterjedésük a múlt században indult meg.
A századforduló évtizedeiben még gyakoriak voltak a veremólak, különösen az Alföldön. Szabolcsban a disznóverem, hízlalóverem 160–180 cm mély, kör alaprajzú gödör volt. A hízásra fogott állatot belökték ebbe a verembe, s egészen a disznótorig ott tartották. A Hortobágyon és környékén a malacokat tartották földkunyhóra emlékeztető ólakban, de építettek földbe ásott disznópajtát a székelyföldi Kászonban is (Kós K. 1989: 225; Szabadfalvi J. 1991: 152–153). A tyúkveremre vonatkozó legtöbb adat a Dél-Alföldről, a Kis- és Nagykunságból származik, és készítettek vermeket a ludak részére Tolna és Baranya Duna menti területein is (MNA 128. térkép). Hódmezővásárhelyen és környékén a tyúkverem 150–200 cm mély, téglalap alaprajzú, gödre fölé ágasos vagy ollóágasos szelemenes szerkezetű, gyékénnyel fedett tetőt emeltek, amit kívül pelyvás sárral tapasztottak be. Az építmény gödrét sok esetben tapasztással és meszeléssel is ellátták. A lejárást lépcső vagy létra biztosította, s az állatok 2–3, a falba épített rúdon, ülőn helyezkedtek el (Kiss L. 1958: 67; Nagy Gy. 1968: 105). Az alföldi falvak belső legelőin, közvetlenül a települések szélén gyakran találkozhatunk egyszerű, kisméretű tető- és kúpos kunyhókkal, melyeket az oda kicsapott baromfik, malacok számára emelnek nyáridőben. Ezeket az ideiglenes jellegű kunyhókat sokszor tapasztással is ellátják, hogy a csapadéktól nagyobb védelmet nyújtson. Hasonló nyári ólakat emelnek jószágaik számára az alföldi pásztorok is szállásaikon (Dám L. 1972–1974: 112–113; Szabadfalvi J. 1991: 153).
A Kárpát-medence Tiszától keletre eső alföldi és erdélyi tájain általánosan elterjedtek a kör alaprajzú sertés- és baromfiólak. Építőanyaguk többnyire nád, vessző, kóró és vályog. A sövényfalú disznóólakat a földre építették, a baromfiólak azonban ágasokon, lábakon állnak. A szatmári tyúkólak felépítése teljesen megegyezik a tengerikasokéval, s az is gyakori, hogy a feleslegessé vált tengerikast használják tyúkólnak. A Bódva völgyében vagy a Szatmár megyei Avasságban a tyúkólat kerekre fonták, s azt állították egy fából készült oszlop tetejére (Gunda B. 1937: 48).
A valódi kerekólak hazája azonban a Közép- és Dél-Tiszántúl, sőt megtalálhatók Bácska magyar és bunyevác falvaiban is (Szenti T. 1976–1977: 309; Harkai I. 1983: 90). A kerekólakat baromfi- és sertéstartásra egyaránt használják, sőt igen gyakori, hogy egy-egy ól kettős funkciót is betölt. Ilyenkor az épületet kétszintesre készítik, alsó része disznóól, felső része tyúkól (Barna G. 1971; Szenti T. 1976–1977; Szabadfalvi J. 1991: 157–159).
Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl nagy részén általánosan elterjedt építmény a hidas vagy hidasól. „A hidasól talpgerendán álló, könnyen szállítható, tehát szétszedhető és könnyen összeállítható kizárólagosan fából, borona vagy zsilipelt technikával készült, többnyire egy- vagy kétosztatú, eredetileg karámmal nem rendelkező, többnyire belső {218.} vályúval és felnyitható ajtóval (lippentővel) ellátott jellegzetes sertésól” (Szabadfalvi J. 1991: 159). Talpgerendáit farönkre vagy kőre fektetik. Erdély több vidékén, így a Kis-Küküllő völgyében és a Mezőségben általánosak a felhajtott orrú talpra épített disznóólak. Ezek a „szántalpas” épületek alkalmasak voltak arra, hogy az udvaron ökrök segítségével bárhová elvontathatók legyenek (Kós K. 1989: 156). Elsősorban az erdőkben gazdag területek sertésólja, de a századfordulón még gyakoriak voltak az észak-alföldi és tiszántúli mezővárosok, falvak telkein is, ahová szétszedett állapotban a vásározások révén jutottak el a Felvidék és Erdély építőközpontjaiból (Dám L. 1992: 181–182).
A fent ismertetett formák mellett a föld- és kőépítkezésű területeken általánosan elterjedtek a téglalap alaprajzú, gyakran többosztatú, nyereg- vagy bogárhátú tetővel ellátott disznó- és baromfiólak. Az előbbiekhez minden esetben csatlakoztak sövényből font vagy deszkából készült karámok, kifutók is. Az aklos disznóól fala készülhetett földbe rögzített karókból, fonhatták sövényből, építhették sárból, vályogból, kőből, téglából egyaránt. Ha padlásuk is van, azt többnyire tyúkólnak használják (Szabadfalvi J. 1991: 156–157).
GALAMBDÚCOK ÉS MÉHESEK
A városi, falusi, tanyai telkek „kiemelkedő” építménye több tájunkon a magas oszlopokra állított galambdúc. A rendszerint fából, deszkából készült többszintes, zsindellyel vagy cseréppel fedett építmények homlokzatát két oldalról a röplyukak jellegzetes sora tagolja. Az Alföldön sokfelé, így a Sárréten vagy a Dél-Tiszántúlon sövényből is fonták őket. A kisebb dúcokat egy oszlopra, a nagyobbakat kettőre állították. A Dél-Alföldön gyakoriak a vályogból falazott, lábakon álló nagyméretű épületek is. A galambdúcok fedésére a nád, zsúp vagy szalma nem volt alkalmas, mert a madarak azt hamar „le-rúgták”. Ezért fedték zsindellyel, illetve cseréppel. Erdélyben gyakori, hogy a székely kapu néven közismert fedeles kapuegyüttesbe építik be a galambdúcot is (Bálint S. 1956; Nagy Gy. 1968: 146).
Az állattartás sajátos építményei közé tartoznak a méhesek, azaz a különböző méhlakásokat (köpű, kas, kaptár) befogadó épületek. Építőanyaguk, szerkezetük, felépítésük a helyi hagyományoknak megfelelően rendkívül sokszínű. A lábakon álló, oldalfal nélküli féltetős, polcos méhesektől kezdve, a borona-, sövény-, sár- és kőfalú, több oldalról kerített, zsúppal, náddal, zsindellyel, cseréppel fedett építményekig mindenfajta építőtechnika és szerkezet jellemző rájuk. Tájolásuk mindig keleti. A méhes sajátos formája a Kárpát-medence északkeleti területein, a Bodrogközben, a Szatmári- és Beregi-Erdőháton, a Szilágyságban, a Mezőségben és Kalotaszegen meghonosodott körméhes vagy kelence. Általában a beltelekhez kapcsolódó kertben helyezték el. A kelence többnyire négyzet, ritkábban kör alaprajzú, sövény-, borona-, deszka- vagy nádfalú, 2–3 méter magas, ajtóval ellátott zárt méhes. Belül a fal mentén 1–3 sorban polcok futnak körbe, s ezen állnak a méhlakások. A falon zsúppal, náddal, zsindellyel fedett, kb. egy méter széles tető fut körbe, míg az építményen belül kis udvar van, melyben sokszor virágoskertet alakítottak ki. A kerített méhesekre vonatkozó első adatok a 15. század közepéről származnak, s használatát a modern kaptáras méhtartás csak századunk közepe táján tudta kiszorítani a gyakorlatból (Szabadfalvi J. 1956: 451–458; Balassa M. I. 1971; Kotics J. 1988: 54–61).
{219.} 47. ábra. Gémeskutak: 1. Őrség (Vas m.); 2. Tarpa (Szabolcs-Szatmár m.)
KUTAK
A háztartás és a gazdaság vízszükségletét biztosító kutak bélelésük és a vízvétel módja szerint különböző típusokba sorolhatók. Az Alföldön a kútbélés anyaga nád, vessző, sövény, zsombék. A zsombékkutat a növények összefüggő burkolata védte a beomlástól. A sövénykutak kerek aknájába vesszőből font kasokat eresztettek le részletekben, egy-két méteres ízenként. Ez az eljárás egyébként a Kárpát-medence magyar nyelvterületén mindenütt ismert, éppen úgy, mint a kútgödör fával való bélelése. Ennek a Göcsejből ismert archaikus formája a kivájt fatörzs, bodon vagy köpű, ami odvas és megfelelően széles fából készült.
Széles körben elterjedt a rovás- és deszkakút. Az előbbi esetben a bélelést fészkelt vagy lapolt boronatechnikával, hasított, ácsolt pallókból készítették. A deszkakút számára viszont rámát ácsoltak, amely egy alsó és egy felső négyszögletes keretből és azokat a sarkokon összekötő, hosszú oszlopokból állt. Erre a vázra szegelték a bélésdeszkákat, melyek lehetőleg tölgy- vagy akácfából készültek.
Nagy hagyományai vannak a kőkutak készítésének is azokon a tájakon, ahol a kő könnyen beszerezhető építőanyag volt. A kő vagy a múlt század második felétől fokozatosan elterjedő téglakutak falát a gödör fenekére állított, fából ácsolt keretre, járomfára, ászokra, kalickára építették, s tetejüket szintén keményfából egyberótt kútgerágyával zárták le (Gönczi F. 1905; Dám L. 1975: 147–149; Ujváry Z. 1969: 367–372; MNL 3: 362–364).
A kút szája fölé emelt falazat, amit Erdélyben és a Partiumban garágyának, a Felföldön, a Duna–Tisza közén és a Dél-Alföldön rovásnak, máshol kávának, kámvának, {220.} kámvónak neveznek (MNA 281. térkép), rendszerint ugyanolyan technikával készült, mint a kút bélése.
48. ábra. Kerekeskutak: 1. Döbörhegy (Őrség, Vas m.); 2. Feked (Baranya m.)
A kutak víznyerőszerkezetük formája alapján négy csoportba sorolhatók: gémes-, hengeres-, csigás- és horgaskutak. Közülük a legelterjedtebb, az Európában mindenütt ismert, nagy múltú gémeskút, amelynek három lényeges szerkezeti eleme az ágas (ez lehet villás vagy vésett), a gém és az ostor, ez utóbbit a Dunántúlon sudárnak nevezik. Az ágas tetején az ágak között fatengelyen vagy vaspálcikán mozog a kútgém, amely egyensúlyának középpontjában átfúrt gerenda, s így egy kétkarú emelő szerepét tölti be. A gém egyik végén lóg a nehezékül szolgáló kolonc, a másikon kötéllel vagy lánccal kapcsolódva az ostor, egy vékony fenyőfából készült könnyű rúd, melynek alsó végéhez kankarikán keresztül kapcsolódik a veder.
A hengereskút, amely elsősorban a Dunántúlon és az Északi-középhegységben terjedt el, több lokális változattal is rendelkezik, s rendszerint tetővel is ellátják. A Zempléni-hegységben a deszkából készült nyeregtető közvetlenül az alacsony kávára borul, a hengert pedig hajtókar, korba segítségével mozgatják. Ezért nevezik korbáskútnak. Máshol, főképpen a Dél- s Nyugat-Dunántúlon a káva fölött kb. egy méter magasságban széles nyeregtető védi a hengert és a kutat, a legtöbbször azonban csak egy keskeny tetőt találhatunk közvetlenül a henger fölött (MNA 277. térkép). Ugyanitt gyakori a kútkáva fölé széles nyereg- vagy sátortetővel készült, fűrészelt díszítésű kútház, melynek hengerét többnyire kerékkel hajtják meg. A hengereskutat általában kerekeskútnak nevezik, de hívják tekerős-, hajtós-, csigáskútnak is (MNA 278. térkép).
Földrajzi elterjedését tekintve a legkevésbé jelentős forma a csigáskút, amely csak a Nyugat-Dunántúlon fordul elő. Ennél a típusnál a víz felhúzására állványra erősített csiga {221.} szolgál. Azokon a területeken viszont, ahol a kutak vízszintje magasan van, a vizet emelőszerkezet nélkül, bármiféle kampós bottal, horoggal föl lehet húzni. A horgaskutak mindenekelőtt a Mezőségben, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon terjedtek el (MNA 276. térkép).
KERÍTÉSEK, KAPUK
A település egyes részeit határoló kerítések is tulajdonképpen falazatok, s ezért építményeknek tekinthetők. A magyar népi építészet nem ismer olyan építőanyagokat és technikákat, amelyeket a kerítések építésénél ne alkalmaztak volna. Akár egy telken belül is különböző korok jellemző kerítésformáival találkozhatunk. A kerítések nemcsak megakadályozzák a szabad közlekedést a különböző belterületi vagy határbeli egységek között, de minden esetben határvonalat is jelölnek. Az alföldi falvakban, így a Nagykunságban, a Jászságban, Sárréten még a századfordulón is megfigyelhetők voltak a telek határvonalát jelölő keskeny árkok, melyek múltja a középkorig nyúlik vissza (Szabó István 1969: 24). De ebben a történeti korszakban szintén általánosak voltak a kökény- és galagonyabokorból rakott töviskerítések (töviskert, gyepűkert), melyek Erdélyben és a Felvidéken még ma is megfigyelhetők (Kós K. 1989: 159).
Az egyik legáltalánosabb és talán legnagyobb múltú forma a sövénykerítés. Készítése ugyanolyan technikával történik, mint a sövényfalé, azaz egymástól kb. lépésnyi távolságra a földbe felül is kihegyezett karókat vernek, s erre fonják galagonya- vagy fűzfavesszőből a kerítés falát. A fonásmód egyben díszítésül is szolgál. Az Alföld egykor nagy kiterjedésű rét- és mocsárvidékein gyakori volt a nádkerítés, amely olyan technikával készült, mint a szárnyék típusú pásztorépítmények. Az erdőben gazdag területeken a kerítések legfőbb anyaga a fa volt, melyből boronatechnikával, zsilipeléssel építettek kerítést.
Az Alföldön még a múlt század második felében is gyakori volt a trágyából, földből, szalmából emelt garánya vagy gerágya, amelynek építése a rakott sárfaléhoz hasonlított. Az alföldi települések módosabb gazdái gyakran emeltek magas, vályogból falazott, tapasztott és fehérre meszelt utcai kerítéseket, hogy az udvarba a kíváncsiskodók be ne lássanak. Kőben gazdag vidékeken a Felvidéken és a Dunántúlon divatos a kőkerítések építése, amelyeket (legalábbis az utcafronton) léc- és deszkaelemek beépítésével tettek színesebbé (MNL 3: 195–196; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 118–119).
A fűrészelt faáru nagy tömegű megjelenése tette lehetővé a 19. század utolsó harmadában a deszka- és léckerítések elterjedését, amelyek sok vidéken ma is jellegzetesek. Készültek zsilipelt technikával is, melyeket rótt palánknak vagy rováskerítésnek is neveztek. Általános az is, hogy a kerítésoszlopokra, culápokra szögezik fel a vízszintesen egymás fölé állogatott deszkákat. Gyakran előfordul, hogy a kerítésoszlopok tetejét ferdére vágják, s erre deszkát, prémfát, zsindelyt szegeznek, amely mint egy fél nyeregtető védi a kerítés tetejét az esőtől. A deszkakerítés egyik, igen sok faanyagot kívánó változata, amikor a deszkákat függőlegesen helyezik el oly módon, hogy az oszlopok alsó és felső végét vékony gerendákkal, riglifákkal kötik össze, s ezekre szegezik a deszkát. A gazdag díszítési lehetőséget kínáló léckerítés annyiban különbözik az előbbitől, hogy a riglifákra deszka helyett 4–5 cm széles és egymástól ugyanilyen távolságra helyezett, felső végükön ék vagy tulipán alakúra faragott léceket szegeznek.
{222.} A kerítések szerves részét alkotják a lakók, illetve a lábasjószág és a járművek közlekedésére szolgáló kis- és nagykapuk. Anyaguk és technikájuk is megegyezik a kerítésével, különösen az archaikus formáknál. Sok esetben a kerítés egy-egy elemének kiemelhetővé tételével létesítettek kaput, máskor a kerítés egy szakaszát olyan alacsonyra építették, hogy azokon át lehessen lépni. A hágcsók két oldalára gyakran farönköket, köveket tettek, hogy könnyebb legyen a közlekedés (Bátky Zs. 1941: 118–119). A régi kapuk egyszárnyúak voltak, gyakran csak egyszerű nád- vagy vesszőtáblák, de készítették őket rudakból és deszkából is.
Az egyszárnyú kapuk egyik speciális formája a tőkés kapu, melynek felső gerendáját hatalmas tuskós tölgyfa alkotta. Erre erősítették a sövényből, lécekből, deszkából készült falazatot. A tuskó biztosította az ellensúlyt, melynek révén a kapu könnyen billenthető, emelhető és kifordítható volt. Elterjedése valaha szélesebb körű lehetett, ma csak a szatmári és beregi Erdőhátról, az Avasságból és Máramarosból ismert (Gunda B. 1984: 62–63). A nagykapuk többnyire kétszárnyúak voltak. A kapuszárnyak stabilitását biztosító félfákat, bálványokat vastag faderekakból alakították ki. A szárnyak oly módon kapcsolódtak hozzájuk, hogy a szárny deszkázatát átfogó keresztpántokra vasfüleket, sarokvasat szereltek, s ezeket a kapubálványokba vert kovácsoltvas csapokra illesztették.
A kiskapuk gyakran a nagykapuktól eltérő szerkezetben és igényesebb kivitelben készültek. Archaikus vidékeken közvetlenül az eresz aljába vagy a tornácba építik, általában azonban a lakóháztól távolabb áll, egy szerkezeti egységet alkotva a nagykapuval. A jobbágyfelszabadítás után a kapu a rang kifejezőjévé, a porta díszévé vált, ezért kivitelezésére és díszítésére nagy gondot fordítottak. A Nyugat-Dunántúlon s a szomszédos kisalföldi területeken szép kivitelezésű, késő középkori szerkesztési elveket követő kapukat találhatunk. Az Alföldön egyszerűbb, barokkosan tagolt felületű, domborműves kapuk készültek, melyek közül különösen a nagykunságiak, sárrétiek, hajdúságiak emelkednek ki, különböző fűrészelt, figurális díszítményekkel ellátott vízvetőik, kapujuk, tornyuk révén. A 19. század második felében főleg mezővárosainkban terjedtek el a falazott, vályogból, téglából, kőből épített és kőfaragásokkal díszített kapubálványok. A Bakony és a Balaton-felvidék, a Dunakanyar és környéke, a Mátra és a Bükk kőépítkezésű vidékei, Tokajhegyalja, az erdélyi Mezőség és Szilágyság kőkapui emelhetők ki (MNL 3: 212).
A kapukat, különösen a Tiszától keletre és északra fekvő tájakon az időjárás viszontagságai ellen tetővel védik, ami azonban kitűnő alkalmat nyújt a díszítésre is. A fedeles kis- és nagykapuk többnyire egységes szerkezetet alkotnak, sőt egyes változatoknál a kiskaput a nagykapu nyíló szárnyaiba építik be. Erdélyben a fedél alá galambdúcot is építettek, ezek voltak a galambbugos kapuk. A kapubálványok, a szemöldökgerenda és a rögzítésüket szolgáló kötőgerendák felülete kitűnő alkalmat nyújtott a karcolt, vésett, faragott, fűrészelt és festett díszítésre. A fedeles kapu eredete a 16–17. századi udvarházak kapuiban keresendő. A köztudat székely kapu néven tartja őket számon, ami azzal magyarázható, hogy itt maradtak fent a legnagyobb számban, s innen származnak a legszebben díszített példányok is. Elterjedésük szélesebb körű volt, mint a Székelyföld vagy Erdély. A néprajzi kutatások az erdélyi példányokhoz közel álló, méretben és díszítésben némileg eltérő, fő szerkezeti sajátosságaikban azonban azonos fedeles kapukat tárt fel a Zobor-vidéken (Nyitra m.). De fedeles kapukon lehetett bejutni az őrségi, göcseji kerített házak udvarára, és a mezővárosi parasztpolgárság, az iparos és kereskedőréteg országszerte {223.} szívesen épített portája elé ilyen építményt. A magyar nyelvterület centrális vidékein a fedeles kiskapuk és kapuegyüttesek feltűnően barokkos jellegűek, míg a Nyugat-Dunántúlról és az Erdélyből származó középkori eredetű ácsszerkezetekkel, gótikus arányokkal, a reneszánszhoz közel álló ornamentikával rendelkeznek. Közülük is kiemelkednek Kalotaszeg reneszánsz eredetű vésett, mélyített, metszett és színes festéssel ellátott fedeles kapui (MNL 2: 84–90; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 120–121).
A parasztudvar építészeti képét még számos más, kisebb méretű és jelentőségű épület gazdagította, melyek különböző időben és különböző tájakon kerültek a lakóházak és a nagyobb gazdasági épületek közelébe. Ilyen volt a birkaól, kecskeól, a fészer, a favágitó, a különféle kamrák, műhelyek, udvari pincék sora. Sok helyütt építettek kocsiszínt, pelyvást és füstölőt, ritkábban sütőházat vagy kenyérsütő kemencét. A századforduló óta mind több portán jelent meg a nyárikonyha, ahová egész évben áttevődtek a főzési, sütési munkák. Német falvakban a munkából kiöregedett szülők részére kis, különálló hajlékot építettek. Általában nem hiányzott a ház mellől a kutyaól sem. Mindezek az épületek azonban nem őriztek jellegzetes építészeti vonásokat (Füzes E. 1983).
KÖZÖSSÉGI ÉPÜLETEK
A közösségi épületek részint funkciójukból adódóan közösségiek – függetlenül építtetőjüktől, tulajdonjoguktól –, részint a falu-, egyházközösség, közbirtokosság vagy egyéb közösség tulajdonát képezik. Utóbbiak lehetnek közönséges lakóházak is. Tulajdonjog szerinti csoportosításukat nehezíti, hogy az korszakonként változhatott, mint pl. az iskolák, boltok, kocsmák vagy a postaállomások esetében. A funkcionálisan közösségi épületek közé tartoznak a település középpontjában álló, annak képét meghatározó legjelentősebb egyházi és világi épületek. Minthogy művészettörténeti szempontból legtöbbször nem kiemelkedő értékűek, a művészettörténeti kutatás kevés figyelemre méltatta őket, ugyanakkor a néprajz sem tekintette – mint egyházi, földesúri épületeket – kutatási területére tartozónak. Így vizsgálatuk csak a legutóbbi időben indult meg, nem utolsósorban a műemléki topográfiák, levéltári és egyházi forrásközlések nyomán. Pedig épp ezek a két tudomány határmezsgyéjén álló uradalmi, egyházi épületek szolgálnak forrásgazdagságuk folytán legtöbb tanulsággal arra a területenként és korszakonként változó kölcsönhatásra nézve, ami a történeti stílusok, azok provinciális megvalósulásai és egy-egy vidék népi építkezése között fennállt (Balogh Ilona 1935: 13–14; Entz G. 1986: 102; Kós K. 1989: 111).
SZAKRÁLIS ÉPÜLETEK, EMLÉKEK
TEMPLOMOK
Falusi templomaink ma tarka képet mutatnak. Számos, középkori eredetű és az évszázadok során a közösség növekedésének megfelelően bővített, a kor ízlése szerint alakított templomunk mellett falvaink képét mégis a barokk templomok határozzák meg elsősorban. E templomok a kamarai építési hatóságok mintatervei, nagybirtokosok alkalmazásában álló, gyakran idegen származású mérnökök, építőmesterek tervei alapján épültek, a falu népe legfeljebb fuvarozással, robotmunkával vett részt építésükben (Marosi E. 1975: {224.} 46–55; Cs. Dobrovits D. 1983). Falusi jellegüket az épületek kisebb dimenziói, provinciális megjelenése, a korstílusok elemeinek megkésett alkalmazása és egymással való elegyítése, a megszokott formákhoz való ragaszkodás jelentik (Marosi E. 1975: 15).
A népi építészet körébe azok a fatemplomok tartoznak, amelyekből mára alig pár maradt meg hírmondónak a Felső-Tisza-vidéken, lényegesen több a Felvidéken és Erdélyben. Az ilyen, többnyire torony nélküli, borona- vagy talpas-sövényfalú templomok egykori széles körű elterjedtségére tengernyi adattal rendelkezünk ma már az ország szinte minden területéről (Balogh Ilona 1935; Herepey J.–Szabó T. A. 1939; Körmendy J. 1971 stb.). Lényeges azonban annak mérlegelése, mennyiben jelentett ez egy-egy területen a középkortól folyamatosan fennmaradt, elterjedt építőgyakorlatot, mennyiben volt a török hódoltság korának s az újjáépítés első korszakának ideiglenes szükségépítkezése, mennyiben a protestánsok templomépítését korlátozó rendelkezések következménye, s mennyiben a szegénység, elmaradottság jele (Balogh Ilona 1935: 27–28; Kováts J. I. 1942: 9). Legnagyobb számban protestánsok használatában maradtak fenn ezek a templomok egykor fában gazdag vidékeken, ahol a faépítkezésnek nagy hagyománya volt. Fennmaradásukat a vidék peremhelyzete, a fejlődéstől való elmaradása indokolta, a gyülekezetnek ugyanis nem volt elég anyagi ereje új kőtemplom építésére (Domanovszky Gy. 1936: 45–46; Entz G. 1986: 202).
Ágasegyháza, Gerendásegyház, Botegyháza helyneveink a 14. századból, valamint számos okleveles forrás bizonyítja, hogy fa- és sövénytemplomok az egész középkor folyamán épültek (Balogh Ilona 1935: 16–21; Entz G. 1986: 187–191; Koppány T. 1993: 2). A fennmaradt kései emlékek alapján azonban nehéz egyházi faépítészetünk korai szakaszát megrajzolni. Legkorábbi, ma is álló falusi templomaink ugyanis legfeljebb a 12. század végéről származnak, s ezek mind kőtemplomok. A Szent István és Szent László által elrendelt, 10 falu számára építendő templomoknak nem maradt nyomuk. Ebből számos kutató joggal következtet arra, hogy ezek zömmel faszerkezetű templomok lehettek, ezért söpörte el őket a tatárjárás vihara (Marosi E. 1975: 23–24; Entz G. 1986: 184–187). E legkorábbi templomainkra merészség lenne következtetni a fennmaradt, későbbi emlékanyag alapján. Fatemplomaink ugyanis kevés kivételtől eltekintve arról tanúskodnak, hogy alaprajzukat, szerkesztésmódjukat, toronyformájukat a gótika korának kőtemplomaitól kölcsönözték (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 135–136). A késő gótika volt az a korszak, amikor falusi templomok még nagy számban épültek, s ez az alaprajz rögzült a 16–17. század építkezésekre egyáltalán nem kedvező időszakában (Balogh Ilona 1935: 85).
A török kor a protestantizmus terjedésének ideje is. Minthogy a török hatóságok új templomok építését – különösen az erődítményként felhasználható, szilárd, tornyos templomokét – tiltották, a korábbi századokból fennmaradt templomokat vették birtokba az új vallás hívei, mint ahogy a katolikusok is a meglévő templomokat toldozták-foldozták. Ezek teljes pusztulása esetén legfeljebb fa-, sövény- vagy sárfalú, kisméretű, torony nélküli templomok, oratórium szóval jelzett kápolnák, imaházak építésére nyílt mód, melyek élettartama rövid volt (Csekey S. 1942: 75–77; Vass J. 1942: 256–258). Nem változott ez a gyakorlat a török alóli felszabadulást követően sem, amikor az általános szegénység, ugyanakkor az elpusztult templomok gyors helyreállításának vágya magyarázza a fa-, sövény- és sárfalú templomok általános térhódítását. E korban földbe {226.} vert karók közé font, sőt nádfalú és veremtemplomok is készültek. Különösen a leginkább elpusztult hódoltsági területeken épültek nagy számban fa- és sövénytemplomok, a korai canonica visitatiók és az Acta cassae parochorum adatai szerint katolikus felekezetűeknél éppúgy, mint protestánsoknál (Körmendy J. 1971; Marosi E. 1975: 44; Bakó F. 1978: 44, 47, 50; Zentai T. 1991a: 36, 38, 42–43). A 18. században pl. a Balaton-felvidéken is elszaporodnak a fa- és sövénytemplomok, ahol pedig a fennmaradt román kori eredetű falusi templomok, illetve templomromok tanúsága szerint már a középkorban legtöbb falu kőtemplommal rendelkezett (Guzsik T. 1979; Koppány T. 1993: 17–24). Míg azonban a katolikus fatemplomoknak a 18. század második harmadától meginduló nagyarányú építkezésekkel alig maradt nyomuk – egyik utolsó példányukat, a zalacsébi boronafalú templomot Rómer Flóris rajza örökítette meg (Rómer F. 1871: 4–6) –, addig protestánsok számára az ellenreformáció szellemében született törvénycikkek, rendeletek, a templomépítést tiltó vagy annak módját aprólékosan megszabó előírások egészen II. József Türelmi rendeletéig (1781) konzerválták ezt az építőgyakorlatot (Nagy S. 1942: 145; Tóth E. 1942: 110).
{225.} 49. ábra. Szakrális építmények: 1. bővítendő református sövénytemplom rajza 1784-ből, Kisdob-rony (Bereg vm.); 2. építendő templom tervrajza 1784-ből, Kisdobrony (Bereg vm.); 3. lebontandó fatemplom rajza 1779-ből, Csomonya (Bereg vm.); 4. harangtorony Vámosatyáról (Szabolcs-Szatmár m.); 5. római katolikus fatemplom rajza, Zalacséb (Zala vm.)
Az e korban épült protestáns templomok inkább házhoz, pajtához, magtárhoz hasonló, romlékony anyagból emelt imaházak voltak, tornyuk, harangjuk nem lehetett, az engedélyezett építésmódtól való eltérés így is néha a templom, imaház lebontását vonta maga után (Csekey S. 1942: 91–94; Sólyom J. 1944: 88–91). Ilyen körülmények között a faépítkezésnek az az előnye is megvolt, hogy a templomot szükség esetén gyorsan szétszedhették, mint ahogy a templomok, haranglábak új helyre való vontatására is gazdag hagyományokkal rendelkezünk (Kováts J. I. 1942: 9; Gunda B. 1989: 187–188; Kós K. 1989: 30, 112). Míg a katolikus templomokat rendszerint világi és egyházi nagybirtokos kegyurak, vagy maga a kamara, emelték fejlett építési szervezetükkel, függetlenül a helyi hagyományoktól, addig az egykorú protestáns templomok a gyülekezet erejéből, aktív közreműködésével, környékbeli ácsok, faragómolnárok hagyományos tudására alapozva épültek, többnyire köz- és kisnemesi patrónusok támogatásával. Ez magyarázza a protestáns egyházi építkezés népi jellegét e korszakban (Bibó I. 1967: 542).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
