ÉPÍTŐTEVÉKENYSÉG

Ács szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó, amiből népi építészeti kutatóink arra következtetnek, hogy a magyarságnak már a Kárpát-medencében való megtelepedés előtt voltak famegmunkálásra szakosodott kézművesei (Cs. Sebestyén K. 1941a: 35–36; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 12). A kora Árpád-korban 13 Ács és 10 Teszér nevű faluban éltek olyan fejedelmi/királyi szolgálónépek, akik ácsmunkával teljesítettek szolgálatot (a szláv teszér~taszár szó ácsot jelent). A 12–13. században több egyházi birtokon és várszervezetben számos háznép szintén ácsként szolgált. Ez a famunkára specializálódott réteg várak, templomok, kolostorok építésén dolgozott, s csak szűk körben lehetett hatása. A 11–15. századi falvak feltárásait, ásatási leleteit ismerve úgy vélhető, hogy az egykorú köznép maga építette lakóházait.

A középkor századaiban a várak, paloták, nemesi udvarházak, malmok építésén kinevelődött egy olyan, famegmunkáláshoz és építéshez értő specialista réteg, amely mesterségbeli tudását nemzedékről nemzedékre hagyományozta, és amely tájanként más-más időtől fogva, de sok helyen a 17–18. századtól mezővárosi cívisek és kézművesek, utóbb jobbágyparasztok szükségleteire is dolgozott. Ezeket a specialistákat az írott források faragónak, faragómolnárnak említik. A Kézművesség című kötetben kifejtettük, hogy a faragó megnevezés a 16–18. században gyűjtőfogalom volt: így nevezték mindazokat, akik fából építményeket, építkezéshez megmunkált faanyagot, használati tárgyakat készítettek (Juhász A. 1991: 428). Az ácsok, a faragók és a molnárok munkája abban az időben szinte ugyanolyan tevékenységi körre terjedt ki – azzal a megszorítással, hogy utóbbiak a malomépítés és -javítás mellett őrléssel foglalkoztak.

A városi építőmesterek Erdélyben a 15. század végétől, a felföldi és nyugat-dunántúli városokban a 17. század elejétől szerveződtek ácscéhekbe. A Dunától keletre 1695-ben a pesti ácsmesterek alakítottak először céhet, és a volt hódoltsági területen a 18. század közepe táján (Debrecen, Szeged) vagy csak a 19. század első évtizedeiben (Szentes, Békéscsaba, Hódmezővásárhely) jutottak el a céhalapításhoz (Céhkataszter II.). Sok városban molnárokkal, másutt a kőművesekkel és kőfaragókkal hoztak létre közös céhszervezetet. Vidéken „filiális” mestereik voltak, de kevesen, és ők is többnyire mezővárosokban dolgoztak.

A céhbeli ács- és kőművesmestereken kívül városainkban tevékenykedtek magyar faragó, magyar ács – latin nyelvű forrásokban faber lignarius, faber lignarius hungaricus – megnevezésű kézművesek, akik néhol céhhez tartoztak, de többnyire kívül maradtak a céheken. A magyar faragók száma több alföldi városban a 19. században is fölülmúlta az ácsokét. Pl. Szegeden 1830-ban „fabri lignarii hungarici” néven 92 mestert, 383 legényt, 40 inast, ugyanakkor „fabri lignarii germanici” vagyis német faragó (más helyen német ács) megjelöléssel 3 mestert, 32 legényt és 3 inast írtak össze (Szabó F. 1968: 144). A helyi kőműves- és ácsmesterek 1831-ben panaszt tettek amiatt, hogy az ún. „magyar faragók és építők” a céhprivilégiumok előírásai ellenére házépítést végeztek, és kérték ettől való eltiltásukat. A városi tanács elutasította a céhes mesterek panaszát és a magyar faragóknak nem csupán agyagból és vályogból, hanem tégla- vagy kőalapra is engedélyezte a házépítést, sőt a nád- és gyékényfedélen kívül azután zsindelyfedelet is készíthettek – ha a céhbelieknél olcsóbban dolgoznak (Juhász A. 1985: 450). A hatóság rendelkezéséből kitűnik, hogy a magyar faragók a városi köznép – parasztok, kétkezi munkások, egyszerű mesteremberek – lakóházait építették, és szükség volt munkájukra. Hasonló panasszal élt a nyíregyházi ácscéh 1830-ban a „kontárkodó molnárok” ellen. Tiltakozásukat a tanács szintén elutasította, mivel úgy találta, hogy a városban nem volt elegendő ácsmester (Páll I. 1992: 148). A magyar ács- és a német ácsmestereket más városokban, így Debrecenben is megkülönböztették (Varga Gy. 1981: 310, 335).

A 19. századi magyar faragók, faragómolnárok tevékenységében középkori elődeik sokoldalú kézműves gyakorlatának, szakmai tudásának továbbélését látjuk. A céhes építőmesterek és a kontárok közötti sok viszály tanúsítja, hogy a kontárnak, fusernak tekintett faragók társadalmi szükségletet elégítettek ki – ott is, ahol céhbeli ácsmesterek és -legények dolgoztak. A faragók általában zsellérek, 1848 után föld nélküli vagy pár holdas szegényparasztok, ritkábban kisparasztok voltak, akik a más birtokán vagy saját földön végzett mezei munkák mellett vállaltak házépítést. Az 1830-as években pl. egy keceli faragó nyáron a földeken dolgozott, és tavasszal járt el „épületekre faragni” (Bárth J. 1984e: 299–300).

Sok faluban a 20. század elejéig, számos kisebb hegyvidéki és alföldi településen az 1930-as évekig nem működött képesített ácsmester. E településeken paraszt faragók, illetőleg háromévi gyakorlat után az iparhatóságtól segédlevelet szerző ácssegédek végezték az ácsmunkákat. A faépítkezés területén több építőközpontról tudunk, amelyek faragó specialistái ellátták messze környék igényeit. Heves megyében Váraszó, Borsodban Szőlősardó, a Mezőségen Szék, Mezőfele, a Gyalui havasokban Bedecs, Gyergyóban Ditró és Csomafalva voltak ilyen központok (Selmeczi Kovács A. 1971: 73–75). A helyi faragók kész faépületeket is összeállítottak és a leszámozott gerendákat, szarufákat stb. szekéren szállították el a megrendelőknek (Tarisznyás M. 1982: 171).

A kőműves és a kőfaragó mesterség korábban a kőépítkezés területein (Balaton-felvidék, Bakony, Börzsöny, Mátra- és Bükkalja, zempléni Hegyalja) fejlődött ki. Zemp-lénben a 17. században a kőházak, a kémények és a lépcsők építőjét értették a kőmíve-sen. A 18. századig elsősorban városokban dolgoztak, de a Bükkben a 18. század közepén falun is megtelepedtek és a miskolci céhbe szerveződtek (Bodó S. 1975: 542–544). Heves megyében a 18. századi összeírások még egyetlen falusi kőművest sem tüntettek fel, 1828-ban viszont már 9 városi mesteren kívül 10 falun élő mestert írtak össze (Bakó F. 1978: 133). Számuk 1872-ig ötszörösére nőtt, a dél-alföldi Csongrád megyében ugyanakkor még csak 31 kőművesmestert vettek számba, s két járásban egy mester sem dolgozott (A budapesti kereskedelmi és iparkamara jelentése… 1877: 42–43). A példa jól mutatja, hogy 1870 körül, amikor a tégla városainkban már elterjedt építőanyag, sok alföldi faluban kőművesmunkára még nem tartottak igényt, mert földből és sárból építkeztek.

A 18. századi latin nyelvű forrásokban fölbukkan a „rusticus murarius” mesterség. Tevékenységét Bakó Ferenc a később házrakónak nevezett paraszt kőművesével azonosítja, aki a falrakás mellett a házépítés ácsmunkáit is elvégezte (Bakó F. 1978: 133). Ez is népi építészetünknek azt a kettős arculatát példázza, amit a faragók és az ácsok egyidejű tevékenysége tanúsít.

A képesítetlen faragók – újabb terminussal paraszt építő specialisták – szerepe térben és időben jelentős eltéréseket mutat. Más volt a szerepük a borona- és zsilipelt falú házak, gazdasági épületek, és más a föld- és sárfalú épületek készítésében. Idézzük fel a boronaház építésének legrégibb leírását 1818-ból: „A' Házat az Eörséghi Ember maga épitti magának fábul, szomszédjainak és jó Embereinek segittségével. Minden Ember ért valamit a faragáshoz…” – majd alább: „…találtatnak némely épittő Mesterek, a kiket a tehetősebbek az épittésre meghivnak” (Nemes-Népi Zakál Gy. 1985: 42). Göcsej és Hetés 19. századi faépítkezését Gönczi Ferenc így jellemzi: „Aki épittetni akart, összehívta jóismerőseit, kik között 1–2 faragcsálni tudó volt, kimentek az erdőre, levágták az alkalmas fákat s hazahordták…”, a századvégi gyakorlatról pedig így ír: „Most olyan parasztembert vesznek, ki a ház építéséhez ért. Csaknem minden községben van 4–5 ilyen egyén. Az ily ember kiegyezik a munkára, vagyis áttollába vállalkoznak arra több társsal…” (Gönczi F. 1914: 470). Az őrségi és a göcseji jobbágy a 19. század elején sem maga építette lakóházát, hanem a faragáshoz értő embereket hívott segítségül. A módosabbak már akkor építőmestert fogadtak – aki szintén parasztács volt –, a század végére pedig általánossá vált, hogy paraszt építőspecialista vállalta fel – néhány hozzáértő társával – a házépítést. Az újabb szakirodalom szerint a paraszt specialisták munkájára a gerendavázas épületek szerkesztésében, a fedélszék ácsolásában, a 19–20. században mindenütt igényt tartottak (Bakó F. 1967: 168–170; Kós K. 1989: 199–200; Knézy J. 1973: 216; Selmeczi Kovács A. 1976: 30–48; erről részletesebben: Juhász A. 1991: 443–447).

A föld- és sárfalak elterjedési területén a faragónak nevezett specialisták a 19. században az építkezés minden munkáját elvégezték, a falrakástól a tetőfedésig. Az ilyen specialistákat Hódmezővásárhelyen falrakónak, Szeged vidékén kocamestörnek, szélesebb körben barkácsnak, barkácsolónak nevezték. Építő gyakorlatukat, hozzáértésüket apjuk, valamely rokonuk mellett vagy ács- és kőművesmestereknél dolgozva szerezték. Sok falusi és tanyai paraszt azért bízta rájuk háza építését, mert minden munkát megcsináltak, jól ismerték igényeiket és a tanult mestereknél olcsóbban dolgoztak. A 20. század elejéről az alföldi paraszt specialisták között megfigyelhető bizonyos szakosodás: a barkácsolók a tapasztást átengedték a sármunkára szakosodó tapasztóknak – akik rendszerint vályogveréssel is foglalkoztak –, egyesek a kemencekészítésre, mások a tetőfedésre (nádazás, zsúpozás) vállalkoztak – innen ered kemencemester, nádkötő, zsúpkötő, tetéj-verő megnevezésük (Juhász A. 1976: 351–356; 1988b: 75–78; Kiss L. 1981: 233–235).

A Kárpát-medencében a 19. század közepe óta a népi építkezés munkaszervezetének három fő formáját különböztetjük meg:

 Széles körben elterjedt a családi munkaerő összefogásával folytatott építkezés. Az építő – akár a szülők építettek gyermeküknek, akár fiatal házasok maguknak – a családtagokon kívül elsősorban testvérei, közeli rokonai, szomszédai és az ő gyermekeik segítségére számított. Néhol a távoli rokonság, kis lélekszámú településen jóformán az egész falu közreműködött az építkezésben, de az utóbbi nem volt általános. Az összefogásnak ez a formája magyar nyelvterületen kölcsönmunka, segítségmunka, kaláka néven ismert, mivel a segítségért nem járt pénz vagy termény, hanem hasonló munkával illett visszasegíteni, ledolgozni. Az építkező ételt, italt adott a kalákásoknak, és ha hívták, kötelezőnek tartotta a segítséget viszonozni. Az építő kaláka – a Duna–Tisza közén délszláv hatásra elterjedt kifejezéssel móva – föltétele az volt, hogy a család, rokonság, szomszédság alkotta közösségben legyenek az építés munkafázisaihoz értő parasztemberek. Épp ezért ez a munkaszervezeti forma a népi építészet egyszerűbb technikáihoz (pl. rakott sárfal, csömpölyegfal, szelemenes tetőszerkezet készítése) köthető, másfelől mindenkor a föld nélküli és kis földű szegényparasztoknál gyakori (Juhász A. 1971: 454–456; Sztrinkó I. 1978: 145; Cseri M. 1987: 39–40; Kós K. 1989: 135–136).

A képesítés nélküli paraszt specialisták irányításával végzett építkezés a 18. századtól egészen századunk közepéig igen gyakori. Régebben a faragók, barkácsolók stb. irányításával családtagok, rokonok, szomszédok dolgoztak az építésen. A specialista a megállapodás szerint terményért és/vagy pénzért végezte munkáját, a többiek pedig kölcsönben, visszasegítésért. Erről a munkaszervezetről a sárépítkezés területéről Fél Edit (1940: 361–367), a csűr- és pajtaépítkezésre vonatkozóan Vargha László és Selmeczi Kovács Attila adott példaszerű leírást (Vargha L. 1972; Selmeczi Kovács A. 1976: 30–46).

Századunkban egyre inkább terjedt az a vállalási forma, hogy a specialista vagy a gazda napszámosokat fogadott. A napszámosok alkalmazása visszaszorította vagy teljesen szükségtelenné tette a családi munkaerő igénybevételét.

A képesített kőműves- és ácsmesterek többnyire állandó vagy időszakosan alkalmazott segédmunkásaikkal vállalták az építőmunkát. Rendszerint átajjában egyeztek az építtetővel, vagyis a falazástól a tetőfedésig és a tapasztásig kerekbérben állapodtak meg. Mesterrel a falvak, mezővárosok gazdái, a kisnemesek és a tehetős iparosok építtettek. Céhes, majd iparengedélyes építőmesterek mellett sok paraszt specialista sajátította el az építkezés fogásait, munkamódját, és tapasztalati úton szerzett tudását utóbb önálló munkavállalóként, kisparasztoknak, tanyai gazdáknak végzett építéssel hasznosította.

A vertfalat (tömésfal) az Alföld több tájegységén specialista irányításával dolgozó falverő bandák készítették. Minden bandagazdának állandó, összeszokott munkacsapata volt: a déli Tisza-vidéken és a Maros mentén többnyire 6–7 tagú, Bácskában 8–10 tagú bandába szerveződtek. Igen összehangoltan dolgoztak és az egyes munkafázisokban cserélték egymást, hogy a nehéz, testi erőt igénybe vevő, és a könnyebb munkákból egyenlően vegyék ki a részüket. A gyakorlatot és szakértelmet igénylő munkát: a falverő deszkák beállítását és a fal furkózását a bandagazda végezte, illetve irányította. A tíztagú bácskai falverő banda a következő munkamegosztás szerint dolgozott: bandagazda, 1 tömős, 4 bunkós, 2 talicskás, 2 gödrös (ők a földet lapátolták a kiásott gödörből a talicskába). Ahol terményben fizették őket, egy öl (1,89 m) hosszúságú falat egy mázsa búzáért vertek. Ezenfelül rendszerint kialkudtak naponta 1 liter pálinkát és a falverés egész időtartamára fejenként 1 kiló szalonnát. Átlagos méretű, 10 öles parasztház falát 10–12 nap alatt verték fel (Borbíró V. 1954; Tóth F. 1976–1977: 177–183; Harkai I. 1983: 18–25; Sztrinkó I. 1987: 58–60). A Dél-Alföld több községében az 1960-as évek elejéig dolgoztak falverő bandák.

A 20. század közepe felé a saját munka szerepe a népi építkezésben egyre csökkent, és helyét a képesített iparosmesterek tevékenysége töltötte be. Számos faluban ugyanakkor új ház építésekor a rokonok, komák, szomszédok ingyen segítségmunkája a közelmúltig szokásos. A tradicionális építéstechnikák továbbélése egyes vidékeken – pl. az alföldi tanyákon – a század negyvenes-ötvenes éveiben is fenntartotta a paraszt specialisták munkája iránti igényt.