KŐFAL
A kő alkalmazása természetföldrajzilag meghatározott. Kitermelése, megmunkálása, kifaragása, felrakása komoly szakmai hozzáértést, egy specialista foglalkozás, a kővágó, kőfaragó ipar kialakulását feltételezi. Mindez az egyéb falazó anyagokhoz képest lényegesen drágábbá teszi a kő felhasználását. Ezért csak módosabb, kiváltságosabb társadalmi rétegek használhatták fel építményeiknél meghatározott körzetekben.
A kőépítészet csak a 18. századtól kezdett terjedni azokon a területeken, ahol a kőbányászat fellendült. Szerepet játszott e folyamatban a fával való építkezés tiltása is. A fellendülés állandó földesúri kontroll alatt állt, hiszen bányajoga csak földesúrnak volt, s kedvezményként adta a jobbágynak a kőfejtés lehetőségét. A 19. század végén és a 20. század elején a jelentősebb kőépítkezésű területek a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység nyugati-délnyugati része, a Börzsöny és a Pilis vidéke, a Zempléni-hegység kö-zépső és északi vidéke, az Aggteleki karszt és környéke, a Dunántúlon a Balaton északi partja és a Bakony, a Mecsek hegység környéke, Erdélyben a Mezőség egyes vidékei. A kőépítkezés meghonosodott olyan kisebb régiókban is, ahol egyébként a fa- vagy a sárépítkezés volt az uralkodó. A Tiszántúlon a Barabási-hegy környékének falvait, az Aggteleki karszt egyes településeit, a Cserhát hegység vidékét vagy a Dunántúlon a Fertő menti településeket, Fertőrákos és környékét sorolhatjuk példaként ide (Bakó F. 1985).
A kőházak készítéséhez elsősorban a puhább, könnyen megmunkálható, bányászott követ használták. Erre legalkalmasabbak a különböző mészkőfajták, a vörös homokkő, a riolit, tufa, trachit és a márga stb. voltak. A falba kerülő követ gyakran természetes állapotában, esetleg a nyílászárók és a sarkok mentén kissé megfaragva építették be. A köveket mindig úgy forgatták, hogy falazáskor nagyjából egymáshoz idomuljanak, s a külső-belső oldalon hozzávetőlegesen sima falat adjanak. Noha ismeretesek olyan vidékek, ahol a kövek minden kötőanyag nélkül, saját súlyuk megtartóerejével álltak a falban, általában sár vagy homokos-meszes habarcs tartotta össze. A kőfalat rendszerint kívül-belül betapasztották, de néhol, pl. a Bakony vidékén a külső tapasztás elmaradt (Viski K. {117.} 1926; Ébner S. 1933: 1; Gönyey S. 1939: 124; Bakó F. 1978: 61–66; H. Csukás Gy. 1984: 30; Dám L. 1992: 32–34).
A kőfal építéséhez a Duna–Tisza közén felhasználták a sajátos természetföldrajzi folyamat során kialakult réti mészkövet, a darázskövet is. Ez a síkvidéki erek, folyók, vízállások medreiben keletkező, durva szemcsés, könnyen porladó, könnyen kinyerhető és megmunkálható építőkő kedvelt volt ezen a tájon a köz- és egyházi épületeknek és a módosabb rétegek házainak építésekor (Juhász A. 1982; Sztrinkó I. 1982; 1987: 67–74).
A magyar kőfaragás legkorábbi tárgyi darabjai a 11. századból ismeretesek ugyan, de a kőfaragók hosszú évszázadokig a királyi, egyházi, főúri megrendelésekre dolgoztak. Városaink polgársága körében a 14. századtól, a mezővárosokban a 15. századtól számolhatunk a kőfaragó munkák szélesebb körű felhasználásával. A 18. századtól a népi építészeti gyakorlat is egyre több kőből faragott elemet átvesz: párkányok, ablakkeretek, szemöldökfák, pillérek, oszlopok, kerékvetők stb. A nagy barokk és klasszicista építkezések hatására a szakképzett iparosréteg mellett kialakul a kontár kőfaragók, ügyes kezű kővágók rétege is, akik az ellesett formákat, elemeket, motívumokat fokozatosan népszerűsítették egy-egy kistáj népi építészetében.
A vagyoni lehetőség és a kulturális szükségletek előidézte piacot aztán döntően ez a réteg látta el faragott kővel, illetve kőből készült épületelemmel. Kiépültek a kővel való kereskedés, szállítás útvonalai, s megjelenhetett a 19. század végén a kő olyan területek építészetében is, ahol egyébként erre semmi természeti adottság nem volt. A kő végül is színesítette, mintsem meghatározta volna a paraszti építőgyakorlatban alapvetően használt építőanyagok palettáját (Bakó F. 1985).
VEGYES FALAZATOK
A vegyes fal, kevert fal technológiája a népi építkezés gyakorlatában a 19. század utolsó harmadának újítása. Lényege, hogy eltérő anyagú, de egymást erősítő, szerkezetileg és statikailag összeilleszthető technikákat alkalmaztak egyszerre a fal építésénél. Nem általános, de előfordul a kő és vályog együttes alkalmazása. A vegyes falazatok közül legelterjedtebb volt a vályog–tégla kombinációja. Ehhez az kellett, hogy a vályog és a tégla méreteit vidékenként eltérő méretekben, de egymással szinkronba hozzák. Így a falban soronként váltotta egymást, jellegzetes téglakötésbe ágyazva egy sor tégla és egy vagy két sor vályog. Kötőanyagul a híg sár felelt meg a legjobban. A tégla–vályog vegyes fal jelentős elterjedési területei a Bácska tipikus vályogépítkezésű vidékei, a Kisalföld, az Alföld síkvidéki területei a Dunán innen és túl, Felföld egyes kistájai. A vegyes falazatot olyan technikai megoldásnak kell tekintenünk, amely egy átmeneti időszakban átvezet a hagyományos építőanyagok használatából a modern építészet irányába.
KÖTŐANYAGOK
Azoknál a faltípusoknál, amelyek különálló elemekből állnak össze (vályogfal, mórfal, téglafal, kőfal), szükséges az elemek valamilyen anyaggal történő rögzítése, egymáshoz kötése, erősítése. A hagyományos paraszti építőgyakorlatban az ilyen falazatnál a {118.} legelterjedtebb kötőanyag a híg sár vagy agyag volt. Ezt simították egyenletesen az egyes építőelemek alá, s a tégla, vályog, kő stb. mintegy belesimult, a kötőanyag körülölelte az építőelemet, s száradás után szilárdan rögzítette azt. Korszerűbb és újabb kötőanyag a habarcs vagy malter. Ez homok, mész és víz megfelelő arányú elegyítésével készült. A keverési arány általánosságban két veder vízbe egy veder mész és ugyanennyi homok, csomómentesen elkeverve. Jelentősebb használata a népi építészetben a múlt század második felére tehető, és főleg az újabb falképző anyagok, tégla, kő használatával együttesen terjedt el.
Készültek kötőanyag nélkül felrakott falak is. Ezek elsősorban kőből, téglából rakott gazdasági épületek, főként kerítések, kisebb tereket lezáró építmények. Sajátos helyi változat ismert pl. a Bakonyból, ahol a kőfalat kötőanyag nélkül rakták fel, majd oltott mészből és összetört homokkőből híg habarcsot készítettek, s ezt felülről öntötték a felrakott falrészre úgy, hogy a híg lé teljesen kitöltse a kövek közötti hézagokat, s megszáradva összetartsa a kődarabokat (Dám L. 1992: 33).
VAKOLATOK
A magyar nyelvterületen már a korábbi századokban is több helyütt tapasztották és meszelték a boronafalakat. A föld alapanyagú lakóházak falazatának tapasztása, bevakolása, meszelése a 19. században vált általánossá. A borona-, a zsilipelt és a kőfalazatú épületeket több helyütt nem vakolták. A föld- és sártechnikák esetében viszont a házépítésnek fontos befejező munkálata volt a tapasztás és a vakolás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is. A tapasztás a régebbi technológia, és általában kézzel végezték. A vakolás az újabb, jobbára a vályog- és téglafalakhoz kapcsolódott, szakiparos végezte speciális szerszámokkal (vakolókanál, simító stb.).
A különböző falazatokat általában 2–3 rétegben kézzel tapasztották. A sövényfalat a kellő falvastagság elérése érdekében három rétegben kellett tapasztani. A borona- és zsilipelt fa, illetve a favázas falakat elő kellett készíteni a tapasztáshoz, ami azt jelentette, hogy a boronákat, rovásokat, oszlopokat a balta élével bevagdalták, hogy jobban tapadjon majd rá a sár. Hasonló megfontolásból a sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kő- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a sár jobban megkössön.
A tapasztás gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. Ennek az eljárásnak nagyolás volt a neve. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel a falfelület mind simábbá tétele érdekében. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek között száradási időket hagytak. A kőfalat ritkábban tapasztották sárral, mert azt tartották róla, hogy hamar lerúgja a sarat.
A falazat külső megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz {119.} igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni. Ma már csak egyes hátsó homlokzatok, hátsó falak, gazdasági építmények esetében figyelhetjük meg. Egyes vidékeken, mint pl. a Balaton-felvidéken vagy Pest megyében a mázolt falfelületeket az ablakkeretek fehérre meszelésével emelik ki.
A malterral történő vakolás új keletű, lényegében a vályog- és téglaépítkezéssel terjedt el. Az általában egy veder mész, egy veder homok, egy veder víz keverési arányú mészhabarcs, malter három rétegben került fel a falra. A csupasz falat először csak híg fröccs malterral csapkodták be, majd egy napig száradni hagyták. Utána került fel a durva vagy grundoló vakolás, melyhez sűrű maltert használtak, majd következett a száradás utáni finomvakolás, amikor híg habarccsal simították végleges felületűre a falsíkokat. A betapasztott, levakolt házat több héten keresztül száradni hagyták. A mészhabarccsal történő vakolás régen és jelenleg is kőműves szakipari tevékenység volt, az ennek megfelelő szókinccsel és eszközkészlettel. A népi építőgyakorlatban jobbára a 19. század második felétől terjedt el.
A falfelületek meszelése viszonylag nem régi gyakorlat. A 18. század második felében jelentek meg az első adatok róla, de igazi elterjedése a 19. század utolsó harmadára tehető. Elsősorban ott jelent meg, ahol a mészkő rendelkezésre állt, tehát a Dunántúlon, az Északi-középhegység mészkővidékein s Erdélyben. Innen terjedt el aztán használata a specialista vándorkereskedők, a meszesek jóvoltából. Az évente kétszer megújított fehér fal a magyar népi építkezés jellegzetessége lett. Ismeretes a kék színezés használata is, de ez visszaszorult Erdély egyes vidékeire s a Felföld északi megyéire.
A megszáradt falat általában három rétegben meszelték, de nem ritka az ötrétegű meszelés sem az új házon. Először igen sűrű, agyaggal és lótrágyával kevert mésszel meszelték, majd a második és harmadik réteghez tiszta, híg, oltott meszet használtak. E munkát országszerte az asszonyok feladataként tartották számon. A meszelés megújítására általában évente kétszer, tavasszal és ősszel került sor. A már bevakolt falazat gyakorlati védelmét szolgálta a lábazat sötét színűre festése. A nagyobb felverődés és átázás veszélye miatt a külső falazatot kb. 50–70 cm magasan sötétbarnára vagy feketére, sötétszürkére festették. Színezőanyagként különböző sötét földfestékeket, égetett szalmapernyét, kormot stb. használtak a szintetikus festékek megjelenéséig.
PADLÓZAT
Padló szavunk szláv jövevényszó, melynek jelentése az idők folyamán erőteljesen megváltozott. Eredetileg ugyanis a padlás deszkázatát jelentette. A népnyelv a padlószintet ház földjének nevezte, s nevezi ma is. Feltehetően a deszkapadlók elterjedése okozta a jelentésváltozást.
A döngölt, tapasztott földpadló igen nagy múltra tekint vissza, és századunk közepéig domináns maradt a falusi építészetben. Készítésekor a ház földjét sárga agyaggal töltötték fel, jól ledöngölték, majd trágyás sárral letapasztották. Ismerünk olyan adatot is, amikor ökörvért vagy sertésszőrt kevertek a tapasztó anyagba, hogy a padló ruganyosabb legyen. Száradás után sok helyen agyagból oldott sárga vízzel lemázolták, s még finom homokot is szórtak rá. Naponta, söprögetés után, ún. vizesnyolcas mintával díszítették.
{120.} A deszkapadló a népi építészetben a múlt század második felétől kezdett elterjedni, főleg a módosabb paraszti rétegek használatában, de pl. a Heves megyei Kompolton még ma is őrzi a néphagyomány annak emlékét, hogy az 1753-ban a Rajna-vidékről betelepített németek házaiban már alkalmazták (Bakó F. 1984: 114). Jobbára az első szobát, a tisztaszobát burkolták le, majd a 20. században a többi szobát is. A padlót ácsok vagy asztalosok készítették. A ledöngölt földre fektették a keményfából készült párnafákat, majd az egész padlószintet finom homokkal töltötték fel és léccel elsimították. A fűrészelt fenyődeszkákat, pallókat aztán a párnafára szögezték. Fában gazdag faépítkezési területeken, mint pl. Székelyföldön már a 19. század közepétől megjelent a deszkapadló, annak hasított és fűrészelt megmunkálási formájában egyaránt. Más területeken a deszkapadló elsősorban vagyon és mód kérdése volt, s itt a hajópadló vált általánosabbá.
A népi építőgyakorlatban ismert volt a téglapadló is. Rendszerint közönséges, egymás mellé, homokba vagy porózus földbe rakott téglákból készült, nagyritkán különleges sokszögletű kiképzést is nyerhetett. Rendszerint nagyobb téglagyárak vidékén terjedt el. Konyhák, kamrák, tornácok burkolására használták. A téglapadlónál is ritkább a kőpadló, melyet általában a közelben fejtett lapos kövekből raktak. A jelenleg is terjedő parketta, simított cement, a kőlapos, cementlapos belső térburkolatok a városi építészet elemeiként csak az utóbbi évtizedekben terjedtek el a falusi építészetben.
FÖDÉM
A födémszerkezet a magyar népi építészetben viszonylag újabb keletű. Közép-Kelet-Európában a 10–11. században jelent meg ez a szerkezet, hazánkban a megjelenése csak a 16. századra tehető. A mennyezet jelölésére használt szavunk finnugor eredetű, melyet a 16. századtól használtak ebben a jelentésben, korábban a mennyezetes ágy felső kárpitját nevezték így. A födém nyelvújítás korabeli műszó, mely gyakorlatilag napjainkig ismeretlen a népnyelvben. A födém jelölésére a leggyakrabban a szláv eredetű pad, padlás, illetve a plafon szavak szolgáltak. Ez utóbbi a polgári-városi lakáskultúrából történt átvétel révén terjedt el. A nyelvterület peremvidékein az – egyébként tető jelentésű – hiu, héj, héjazat szavakat is használják a mennyezet elnevezésére.
A födém elterjedése a lakóhelyiségek füsttelenítésével függött össze. Eleinte nem az egész lakóházat, csak a szobát padlásolták le, a pitvar, konyha, kamra továbbra is mennyezet nélkül maradt. A múlt században az emlékezet szerint még gyakoriak voltak a födém nélküli lakóházak. A gazdasági építmények, elsősorban az ideiglenes lakóhelyül szolgáló tüzelősólak, szőlőbeli pajták, óltanyák, présházak többsége még századunkban is lepadlásolatlan volt. Hagyományosan padlás nélküliek voltak a veremházak is, ahol a tető héjazatát belülről vastagon betapasztották és bemeszelték.
Az Alföldön a jómódú parasztok által épített, felmenő falazatú, kívülfűtős kemencés lakóházak szobáiban feltehetően már a 16. században megjelent a födém, s a 18. századra széles körben el is terjedt. A pitvar lepadolására csak a szabadkémény elterjedése után kerül sor, szintén a 18. század folyamán. A Dunántúlon, a füstösházak vidékén, legalább a füsttelenített lakóhelyiség lepadlásolt volt. A Felföldön a szoba füsttelenítésére a 17–18. században került sor, ettől számíthatjuk a födémek szélesebb körű elterjedését is, míg a pitvar és a fűtetlen kamra csak jóval ezután következett. Erdélyben a kandallós szobát {121.} valószínűleg szintén korán ellátták födémmel, adataink szerint már a 17. században, s a többi helyiség időben csak ezután következett. Erdélyben és Moldvában még századunk közepén is felmértek olyan lakóházakat, ahol a bejárati helyiség, amely a többi lakóhelyiség füsttelenítésére az összes füstöt összegyűjtötte, födém nélküli volt (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 82–83). A mennyezet elterjedésével végül is megvalósult a két légterű lakóház, elvált egymástól a lakó- és tetőtér. Ezáltal könnyebbé vált a lakótér fűtése, a padlástér kialakításával pedig lehetővé vált a tetőtér hasznosítása tárolás céljára.
A mennyezet szerkezetileg két részből áll: az alapját képező és terheit viselő gerendaszerkezetből és a tulajdonképpeni födémből. A magyar nyelvterületen szinte kizárólagosnak tekinthető a 19. század közepéig a mestergerendával és keresztgerendákkal kialakított sík födémszerkezet, mely a falakra támaszkodva viselte a tulajdonképpeni födém- és tetőszerkezet terhét, noha az utóbbival nem alkotott szoros szerkezeti egységet. Ebben a rendszerben a mennyezet legfontosabb eleme a mestergerenda, mely a ház legsúlyosabb, legvastagabb gerendája volt, általánosan tölgyfából bárdolták, később fenyőből is fűrészelték. Az írott források 1546-ban említették először a mestergerendát. Elnevezése általánosnak mondható, de az Alföldön sokfelé nagygerendának, a Bükk hegység vidékén ormosnak, Szlavóniában idegnek is nevezték. Rendszerint a lakóház hossztengelyével párhuzamosan fektették a falakra. Ritka volt az egy darabból készített mestergerenda, általában két-három volt egy házon, végeivel a ház végfalára, illetve a közfalakra támaszkodott. Ez a méreteiben is sokszor monumentális gerenda a szerkezet legértékesebb eleme volt, így a ház lebontása után is megőrizték vagy újra beépítették.
Az Északi-középhegységben, a Tiszántúl egyes vidékein s Szlavóniában általános volt a mestergerendának a belső, lakótérben történő alátámasztása. Ezt a karcsú tartóoszlopot a palócvidéken boldoganyának, boldogasszony fájának, az Alföldön egyszerűen csak oszlopnak, ágasnak, Szlavóniában pedig idegágasnak nevezték. A középoszlopot, ágast gyakran utólag helyezték a mestergerenda alá, mint pl. Székelyföldön a stempelyt vagy stömpölyt. A palóc lakóházaknál néha két oszlop is állt a szobában, s ilyenkor az ablak felé eső oszlop neve volt a boldoganya, míg a tűzhely felé esőé a bálvány. A ház középoszlopához néhol kultikus hagyományok is kapcsolódtak, melyre találóan utal a palóc népnyelvből már említett bálvány vagy boldogasszony elnevezés is (Vajda L. 1951; Gunda B. 1961; Bakó F. 1967: 216–239). Talán éppen a kultikus jelentéstartalom és a lakóházon belüli hangsúlyos elhelyezkedés következtében vált gondos megmunkálásra és díszítésre alkalmassá. Visszaszorulása a 19. század második felére tehető.
A Dunántúl délnyugati és középső részén a mestergerendát nem a ház hosszában, hanem keresztirányban fektették a falra. A kereszt-mestergerendák alkalmazását valószínűleg az mozdította elő, hogy a nagy belső légterű, hosszanti irányban kiterjedt füstösházak födémét statikailag csak ez a megoldás erősítette számottevően. Emlékei Vas, Somogy, Zala, Veszprém megyékben megtalálhatók, de más vidékeken is fel-felbukkant, mint pl. Zobor-vidéken vagy Erdély egyes településein (Lukács L. 1984: 701–702; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 83; H. Csukás Gy. 1987: 649; Zentai T. 1991a: 91).
A mestergerendát csaknem minden esetben díszítették, faragták, s rendszerint feltüntették rajta az építő, az építtető vagy a tulajdonos nevét, az építés dátumát s gyakran vallásos tartalmú jókívánságokat is. A mestergerenda a múlt század utolsó harmadában ritkább lett, s a századforduló tájára lényegében el is tűnt az újabb építésű parasztházakból, mert a szilárdan megépített falak s a tartós, erős anyagból készített födémgerendák {122.} már nem igényelték az alátámasztást. A Kisalföldön, az Északi-középhegységben és a Felső-Tisza vidéken ismerjük olyan másodlagos hasznosítását, hogy a padlásra feltéve a födémgerendák felhúzására, erősítésére szolgált. A Felső-Tisza vidéken ilyenkor felhúzó-gerenda volt a neve. Ez a megoldás már lehetővé tette a korban oly divatos, alulról teljesen sík födém kialakítását is (MNL 3: 580–582).
A födém gerendaszerkezetének készítésekor a mestergerendára mindenkor merőlegesen 80–120 cm-enként vékonyabb, de ugyancsak bárdolt gerendákat fektettek, melynek vége a fal tetején körbefutó koszorúgerendán, sárgerendán, folyógerendán, falgerendán, közepe pedig a mestergerendán nyugodott. Ennek a gerendának a neve keresztgerenda, átalgerenda vagy folyógerenda volt. A Dunántúl déli részén a fő-, fi-, fűgerenda elnevezés volt az általános. A Dunántúl más vidékein, a kötő-, kötés-, általkötő gerenda elnevezés volt a leggyakoribb. A Duna–Tisza közén főleg a fiókgerenda elnevezés terjedt el. A Tisza alsó szakasza mentén, Bácskában és a Bánságban a kisgerenda elnevezés dívott. A Felföldön meglehetősen vegyes a kép, előfordult egyaránt a keresztgerenda, keresztfa csakúgy, mint az átalgerenda, átalfa, átvető és a folyófa, folyógerenda kifejezés is, a kötőgerenda terminus mellett. A Tiszántúlon a folyógerenda, folyófa elnevezés volt a leggyakoribb. A Felső-Tisza vidéken keveredés figyelhető meg a folyógerenda és a keresztgerenda kifejezések használatában. Erdélyben a keresztgerenda terminus volt a leg-gyakoribb, de előfordult egyes vidékeken a kötőgerenda, folyógerenda, fiókgerenda elnevezés is (MNA 231. térkép).
A mestergerendára merőlegesen felfektetett keresztgerendák szerkezetére épült a tulajdonképpeni födém, melyet különböző építőanyagok és építőtechnikák felhasználásával készítettek el. A legegyszerűbb változat volt a nád-, a vessző-, és a dorongfödém. Ezeknél a változatoknál a keresztgerendákra vastagon nádat, vesszőt, vesszőfonatot vagy vékonyabb dorongokat fektettek, és ezt alul-felül vastagon betapasztották pelyvás sárral. Ez főleg a fában szegény alföldi, kelet-dunántúli területeken volt általános. Bonyolultabb szerkezet volt a pólyás karófödém, mely úgy készült, hogy a keresztgerendák vésett vájatába két végén kihegyezett, szalmával körülcsavart, majd vastagon besározott rudakat, pólyákat fektettek szorosan egymás mellé. Elkészültével ezt is alul-felül besározták, majd lemeszelték. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén terjedt el, de ismert volt ez a változat a moldvai magyarok körében, sőt a Bácskában is, ahol a pólyát viklinek nevezték. Minden valószínűség szerint szakképzett ácsok terjesztették el, hiszen a városi építészetben már korábban is ismert volt. Szintén városi hatásra terjedt el az ún. sárléc födém, amelynél a keresztgerendákra hézagosan léceket fektettek, s azt tapasztották be vastagon sárral. Mindkét esetben immár lehetőség volt az alulról sima mennyezet, az ún. stukatór kialakítására.
A födémek másik csoportját alkotják a fából készült födémek. Az egykori faházakon gerendafödémet alkalmaztak, vagyis vastagabb, bárdolt gerendákat szorosan egymás mellé fektettek, s a padlástérben vastagon letapasztották. Anyagigényessége és drágasága miatt ez már a 19. században is igen ritka volt. Ugyancsak az egykori erdős-fás vidékeken volt jellemző a pallófödém, amely úgy készült, hogy hasított, bárdolt keményfa desz-kákat, pallókat fektettek szorosan egymás mellé a keresztgerendákra, s szintén felül vastagon letapasztották. A 19. század közepéig, tehát lényegében a fűrészelt deszka nagyarányú elterjedéséig sokfelé gyakori lehetett. Különösen Göcsejből, Somogyból, de még az erdős Szatmárból és Erdélyből is ismerjük szép példáit.
{123.} 12. ábra. A födémek szerkezeti változatai: 1. deszkás födém; 2. nádfödém; 3. sárléces födém; 4. szalmapólyás födém; 5. gerendafödém; 6. borított deszkafödém
A deszkafödém a vízzel hajtott fűrészmalmok működésével s a deszka vízi szállításával együtt már a 18. század vége táján elkezdte hódítását, és a 19. század második felére, végére vált dominánssá. E szerkezetnél gyalult, fűrészelt deszkákat fektettek szorosan egymás mellé, szögelés nélkül, s ezt tapasztották be sárral. A deszkák közötti hézagok idővel szélesedtek, s a sár gyakran kihullott közüle. Ezért újfajta megoldásként terjedt el az ugratott deszkafödém, amelynél minden második deszkát úgy fektettek rá a mellette lévő két deszkára, hogy ezzel azokat 2–3 cm szélességben fedjék. Az ún. hornyolt födém elterjedése és jelentősége kisebb volt.
{124.} A mestergerendás, keresztgerendás és deszkával borított szerkezeteknél a mennyezet alulról, vagyis a lakóhelyiségek felől nem volt tapasztott és meszelt. A nyers színben hagyott faszerkezet, melyet élszedéssel, profilgyaluval húzott vésetekkel is díszítettek, hozzátartozott a ház, a szoba díszítéséhez és azzal esztétikai egységet alkotott. A mestergerenda és a mennyezetdeszkák közötti hézagokat mindenütt kihasználták, ez volt az értékesebb iratok, a Biblia, az imakönyvek, a gyermekektől távol tartandó borotva és más értékek tárolóhelye. A keresztgerendákat és a deszkákat néhol barnára festették, pácolták, esetleg fehérre meszelték, pingálták is.
A mennyezet jelentős változását a 19. század utolsó harmadában, illetve a századforduló táján lehetett tapasztalni. Az építészet megújulásával, az egyre erősödő polgárosodással párhuzamosan mind nagyobb igény mutatkozott a gerendázat nélküli, belülről sima mennyezet iránt. Az igény kiszélesedéséhez hozzájárult az is, hogy megfelelő faanyagot mind nehezebben és drágábban lehetett beszerezni, továbbá az is, hogy ez idő tájt már teherbíró falak épültek, nem volt szükség a statikai feladatokat ellátó mestergerendára sem. A sima mennyezet megteremtéséhez elterjedt a borított deszkafödém, amelynél a deszkára, illetve a gerendázatra vakolatot tartó nádszövetet szegeztek, s ezt már lehetett vakolni, tapasztani, majd a sík mennyezetet meszelni, festeni. A stukatóros mennyezet lényegében a századforduló táján jelent meg, s városi hatásra terjedt el szinte az egész országban. A stukatóros elnevezés mellett Szeged környékéről ismerjük az egyenpallatú mennyezetet, a Kisalföldről a plafonyos ház terminológiákat (MNL 3: 561–562).
A mennyezet igényesebb és nagyobb szakmai tudást igénylő változata, a boltozatos födém – a megfelelő építőanyag és a kellő szaktudás hiánya mellett – drágasága miatt a magyar népi építészet gyakorlatában soha sem tudott gyökeret verni. Ennek nem mond ellent az, hogy a Bakony–Balaton-felvidék és Észak-Magyarország kisnemesi településein már a 18. század óta ismerünk dongaboltozatos szobákat, tornácokat, boltozatos istállókat és pincéket, s a századforduló tájáról poroszsüveg-boltozatos kamrákat és magtárakat is. Elterjedtségük azonban nem számottevő (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 65).
TETŐZET
TETŐSZERKEZET
A tetőszerkezet vagy fedélszerkezet az épület héjazatának hordására szolgáló szerkezet, az épület egyik fontos eleme. A magyar parasztházak építészetében alapjában véve kétféle tetőszerkezetet alkalmaztak: a szelemenes tetőszerkezetet és a szarufás tetőszerkezetet. A szelemenes tetőszerkezetnél a tető súlyát nem az építmény falai, hanem attól egy gyakorlatilag független függőszerkezet hordozta, míg a szarufásnál a tetőt kizárólag a fal támasztotta alá. Ennek megfelelően a szelemenes tető függesztett, míg a szarufás tető támasztott tetőszerkezetnek minősíthető (Dám L. 1992: 41–44).
SZELEMENES TETŐSZERKEZET
A szelemenes (oromgerendás, ágasos) tetőszerkezetnél a tető és a héjazat súlyát a különféle tartókkal alátámasztott, a tetőgerincen végigfutó gerenda, a szelemen tartja. A szelemenre támaszkodnak a héjazatot tartó szarufák. A szelemen szó szláv eredetű, s első {125.} előfordulása 1135-ből származik. A keleti magyar nyelvterületen ismeretlen, Csíkban rúd, Szabolcsban gerincgerenda, Hevesben ormos, vezérág, az Érmelléken pedig oromfa volt a neve. A szelemenes szerkezet jellemezte Árpád-kori és 14–17. századi népi építészetünket is. Az okleveles források és az első néprajzi leírások szerint a ma már egyáltalán nem kimutatható szelemenes szerkezet Észak-Magyarországon is elterjedt lehetett a 18. század folyamán, s ezt a szarufás szerkezet csak ezután váltotta fel (Barabás J. 1967a: 43–45; Bakó F. 1967; MNL 1: 34–36; MNL 4: 628–630). A tartószerkezetek különbözősége miatt a szelemenes szerkezetnek három típusa különböztethető meg, melyek időben is jól elválaszthatók: a) szelemen hosszúágassal, b) szelemen félágassal, c) szelemen ollóágassal.
13. ábra. Tetőszerkezet-megoldások a magyar nyelvterületen: 1. üres fedélszék; 2. torokgerendás fedélszék; 3. kétállószékes tető; 4. szelemenes tető hosszúágassal; 5. ollólábas-szelemenes tető; 6. állványos, jármos tetőszerkezet
A hosszúágasos-szelemenes szerkezetnél a ház építésekor a lakóház elejére és végére, általában a falakon kívülre 5–6 m hosszú, erős gerendaágast ástak be a földbe. Gyakran a ház közepén is hasonló gerendát süllyesztettek le, az egyik válaszfal mentén. A neve ágas volt. Ezek az ágasok tartották a rájuk illesztett, gyakran faszögekkel is rögzített gerendát, a szelement. A szelemenre támaszkodtak a fedélfák, melyek régebbi változatban kampós kiképzésű, horogfának, horgasnak, ragfának nevezett vékony gerendák, később felül ék alakban rögzített szarufák voltak. A ragfák, szarufák alsó végei a sár- vagy koszorúgerendán nyugodtak, s gúzsokkal, szegezéssel vagy különböző csapolásokkal rögzítették a sárgerendához.
Az ágasfás-szelemenes szerkezet domináns volt az Alföldön és a peremterületein a 18. század derekáig. Elsősorban gyöngébb teherbírású falazatok esetében (sár-, sövény-, nádfal) alkalmazták (Balassa M. I. 1977). Más vélemény szerint alkalmazásuk a födém nélküli lakóházak építésével függött össze (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 72).
{126.} A félágasos-szelemenes szerkezet az előbbinél kisebb elterjedésű. Átmeneti formának is tekinthetjük, megjelenése összefügg a szilárd falazatok építésével, s a hosszúágasnak alkalmas faanyag fogyásával. Ennél a szerkezetnél a szelement félágas tartotta a ház elején, végén és közepén, mely a födém keresztgerendájára, a mestergerendára vagy a falra támaszkodott (Füzes E. 1959: 221–222). Átmeneti jellegét bizonyítja az is, hogy sokszor csak a közbeeső alátámasztásnál használták, a ház végfalainál továbbra is hosszúágas volt. Elterjedése a múlt század folyamán figyelhető meg, de sehol sem vált dominánssá.
Az ollóágasos-szelemenes szerkezet esetében a szelemengerendát olló alakban összecsapolt lábak tartották, s az olló felső, rövidebb szárába illeszkedett a szelemen. Az olló alsó két szára általában a födém keresztgerendájába volt becsapolva. A nyelvterületen csak a Göcsejből ismert változat az, amikor a két ollószár ívesen meghajlítva, a ház méretének megfelelő szélességben, a földbe ásva rögzítődött, s hordta a tetőzet súlyát (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 73–74). Az ollóágasos-szelemenes szerkezet a 18. század folyamán jelent meg, elsősorban Nyugat-Dunántúlon, ahonnan aztán nagy gyorsasággal terjedt el kelet felé, az ágasos tetőszerkezetű vidékek felé, s a 19. század végére az Alföldön a Tiszáig kiszorította a hosszúágasos szerkezetet. Alkalmazása nyilvánvalóan összefüggött a szakképzett ácsok tevékenységével s a parasztság anyagi helyzetének javulásával.
Viszonylag szűkebb körzetben, a Balatontól északra és a Bakony vidékén, a kőépítkezés jellegzetes területén volt megfigyelhető az, hogy a végfalakat és a közbülső harántfalakat teljesen a tetőcsúcsig felfalazták, s a szelemen e falak megfelelően kiképzett csúcsán feküdt. Hasonló variáns a Nagykunságban is megfigyelhető volt, csak ott vályogból készült a fal.
A szelemenes tetőszerkezet elterjedésének két nagy területe határozható meg: a Dunántúl egésze a déli részeket kivéve, az Alföld a Maros vonalától északra, a Nagykunság és a Sárrét keleti pereme, valamint Moldva magyarok lakta része. A Duna–Tisza köze átmeneti területnek tekinthető a szarufás és a szelemenes szerkezetek között. A Dunántúlon elsősorban az ollólábas szerkezet volt a jellemző, nyugaton kizárólagosan, egyéb területein vegyesen az ágasfás megoldással. Az alföldi területeken az ágasfás szerkezet volt a jellemző, de jól nyomon követhető az ollólábas szerkezet expanziója, fokozatos térhódítása. A szelemenes szerkezet a századforduló táján kezdett visszaszorulni, de ez a folyamat eltartott a 20. század közepéig (MNA 227–228. térkép).
SZARUFÁS TETŐSZERKEZET
A magyar nyelvterület másik meghatározó tetőszerkezete a szarufás tetőszerkezet. Ez a szelemenesnél magasabb építészeti tudást és több fát igénylő szerkezet. Lényege, hogy a fordított V-alakban összekapcsolt szarufák a tető terhét, tehát az oldalirányú nyomást a falakra vezették át. A szilárdan összeácsolt szarufapárok a födémszerkezet gerendáihoz vagy a keresztgerendákra fektetett közvetítő gerendához rögzültek. A szarufák szétcsúszását a felső harmadukban hozzájuk csapolt vízszintes rövid gerenda, a kakasülő (építé-szeti szaknyelven: torokgerenda), a szarufák oldalirányú eldőlését a lécezés akadályozta meg. Miután az áttételeken keresztül e szerkezetnél a súly a falakra hárult, így elsősorban a szilárdabb borona, gerendavázas falszerkezeteknél, a kőfalaknál, vályog- és téglafalaknál alkalmazták.
{127.} A szarufás tetőszerkezet elterjedésének három legjelentősebb területe rajzolható meg a magyar nyelvterületen: Erdély és a vele szomszédos tiszántúli területek, Észak-Magyar-ország és a Dunántúl délkeleti területei. Archaikusnak csak Erdélyben tekinthetjük, mert a többi területen csak a 18. század második felétől, de inkább a 19. század folyamán ter-jedt el, ott azonban teljesen kiszorította a szelemenes szerkezetet. A szarufás tetőszerkezet 1900-ra lényegében az egész országban ismert volt egyeduralkodó technikaként vagy pedig kisebb-nagyobb arányban keveredve a szelemenes szerkezettel.
A szarufa elnevezés kizárólagos volt Észak-Magyarországon, Erdély keleti-középső területein s az érintkező tiszántúli területeken. Ismert volt a Csallóközben, a Duna–Tisza közén, a Körösök mentén. Szalufa elnevezés dívott Baranya, Somogy, Tolna, Zala megye területén. Szinte csak Göcsej, Hetés és Őrség vidékén volt ismert a ragfa elnevezés. Födélfa terminológiát használtak a Dunántúl középső, a Balatontól északra eső régióiban, s elvétve a Duna–Tisza középső folyása mentén. A horogfa terminus a Duna–Tisza közén, a Tisza vonala mentén egészen a Vajdaságig és a Csallóköztől északra az Ipoly és a Vág mentén figyelhető meg. Erdély középső és belső területein a már említett szarufa mellett a szarvazat, szarvazófa elnevezés volt a leggyakoribb. Sajátos a moldvai csángók körében ismert kaprior, keprior, kiprior elnevezés. Ezt a terminológiai sokszínűséget összevetve a szarufás, illetve a szelemenes tetőszerkezet elterjedési területeit ábrázoló térképpel, azt tapasztaljuk, hogy a szarufás szerkezethez a szarufa, szalufa, szarvazat kifejezések kapcsolhatók, míg a szelemenes szerkezethez kötődnek a ragfa, horogfa, födélfa, kaprior terminusok (MNA 229. térkép).
A szarufás tetőszerkezet lényegét tekintve meglehetősen hasonló volt a különböző tájakon. Annál változatosabbak voltak a szarufák alátámasztásának módozatai. Noha a födémhez és a falhoz való kapcsolat elvileg független volt a tetőszerkezet típusától, azért bizonyos összefüggések itt is megfigyelhetők. Két alapváltozattal számolhatunk, melyek időbeli sorrendet is feltételeznek, s ezeknek a variánsait figyelheti meg a népi építészet kutatója a helyszínen.
Az egyik a csüngős szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó vége túlnyúlt a falon. Ilyenkor a szarufa a folyógerendára, a fal tetején végigfutó falgerendára vagy a kötő-, illetve a födémgerendák végére támaszkodott. A szarufákat becsapolással, fészkeléssel rögzítették, és keményfaszögekkel erősítették meg. Ez a technikai megoldás volt a régebbi, s adataink szerint a 19. század közepéig általános is volt. A másik, újabb változat volt a támasztott szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó végeit általában a keresztgerendába csapolták bele, faszöggel megerősítve. Néhol az ilyesfajta kötést német kötésnek nevezték (Gönyey S. 1937: 296). A födémgerendába csapolt szarufa leginkább jellemző a Kisalföldre, Dél-Dunántúlra, főleg Baranyára, az Északi-középhegységre, Szatmárra és Erdély nagy részére. Több helyen a leírt módon rögzített szarufát az alsó végéhez kapcsolt vízcsendesítő gerendával toldották meg, kiszélesítve ezzel az ereszt. (A szarufás tetőhöz lásd még: Barabás J. 1967a: 43–45; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 75–76; Dám L. 1992: 43–44; MNL 4: 563–564.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
