A TÉKA
A téka vagy faliszekrény kétségkívül a legrégebbi szekrényféle a magyarországi parasztházakban. Elődjének, a lakóhelyiség falába bevágott fülkének vagy vakablaknak egészen korai emléke is előkerült: egy a 12. század első felére datált, Kardoskúton (Békés m.) feltárt kétosztatú, félig a földbe ásott ház egyik hosszanti falában egy, a másikban két ilyen fülkét is találtak (Méri I. 1964: 3–4. ábra, 12–13, 15–16).
ELTERJEDÉSE A MAGYAR NYELVTERÜLETEN
Már Cs. Sebestyén Károly rámutatott arra, miként alakult a fülkéből valódi bútor azáltal, hogy üregét kibélelték, majd ajtót erősítettek fel elé, azután egybeszerkesztették a kettőt és végül ezt az alkotmányt kiakasztották a fal felületére. Cs. Sebestyén ennek kapcsán azt a kérdést is megfogalmazta, hogyan juthatott el ez az elemi bútor a magyarokhoz, feltételezve a nyugati közvetítést, de megkockáztatva annak lehetőségét is, hogy eleink a fülkék létesítését még a honfoglalást megelőzően eltanulták (1930a: 41–46). A kérdésre adandó válasz még a mai ismereteink alapján sem könnyű, tudva ezen lakástartozék jelentős múltját, nemkülönben azt, hogy egykori alkalmazása milyen kiterjedt volt, Európán is messze túlnyúlva. Mégis az a tény, miszerint a magyar elnevezés, a fülke – {376.} illetve egyszerűen fül, ahogy ugyancsak nevezték – finnugor eredetű, amellett szól, hogy népünknél a vakablakok ismerete régi lehet. Ilyen fülkék kialakítása, ahol a fal alkalmas volt erre, egészen a közelmúltig gyakorlatban maradt (Viski K. 1941: 245–246; K. Csilléry K. 1972: 2. kép, 46–47; 1982a: 18., 48., 108., 111., 161–162. kép, 38, 205–206, 261).
Másról vall az asztalos készítette népi faliszekrénynek a deákos műveltségből eredő téka neve, hasonlóképp a nyelvjárásokban erre a tárgyra használatos más, összefoglaló szekrény elnevezések, mint almárium, kászli, amihez hozzá kell venni, hogy a házilag barkácsolt ilyen alkalmatosság is falialmáriom, szegletalmáriom nevet visel, így Göcsejben (Gönczi F. 1914: 424–425). De magát a falba vágott fülke elé helyezett ajtós deszkalapot is falitéka, faliszekrény néven emlegetik, mint például Vargyason (Kós K. 1972a: 27) vagy tékaboríték a neve (lásd a 15. sz. színes képen), mint Homoródalmáson (K. Csilléry K. 1972: 13. kép, XI. t.). Mindez arra látszik mutatni, hogy a faliszekrény lényegében már kialakult bútorként érkezett hozzánk és falun is így honosodott meg, különböző közvetítések útján, majd pedig ezt követően lett a fülkék járulékává.
A tékáknak a parasztság körében való meggyökeresedésének feltehető idejére már Cs. Sebestyén Károly következtetett, az újkori népi, különösen egyes székelyföldi példányok középkorias jegyeire alapozva, s megállapításait a későbbi kutatás is elfogadta. Eszerint a tékák keskeny, magasra felnyúló ajtaja gótikus formaeszményt követ. Ami az előzményeket illeti, a Felvidéken és Erdélyben a 15. századból több faliszekrény is fennmaradt, melyeken az ajtó a későbbi népi tékákéhoz hasonló formaadású, köztük faluról – egyházi alkalmazásból –, Hervartóról (v. Sáros m.) és Malompatakról (v. Szepes m.) származók (Kovalovszki J. 1980: IV., 24., 29. t., 11–13, 25, 27–28). Az újkori parasztházbeli tékák további korai eredetű eleme az ajtón gyakran alkalmazott, rácsozással lezárt, kisebb-nagyobb nyílás. Egyes 18–19. századi tékák festett, kanyargó indás mintája ugyancsak a gótika egy jellemző díszítőornamensének felel meg.
Valószínűnek látszik tehát, hogy Magyarországon a falusi lakosság körében az asztalosok készítette tékák elterjedése az ugyancsak tőlük beszerzett kelengyés ládákéval közel egy időben, még a török terjeszkedés, háborúskodások és az ország szétszakadása előtt megindult. Hiszen a parasztház két-három helyiségessé bővülése már a 14–15. században kezdetét vette (Szabó I. 1969: 41–42), ami megteremtette a lehetőségét a bútorállomány bővítésének és modernizálásának, egyben ösztönözve is azt (vö. K. Csilléry K. 1972: 47; 1991a: 503–504, 506–507).
HASZNÁLATA EURÓPÁBAN
A szomszédos országokban megőrződött emlékanyag szintén erősíteni látszik a Cs. Sebestyén Károly által adott kormeghatározást. A faliszekrény ilyen korai, falusi, hihetőleg paraszti használatának – nálunk sajnos hiányzó – tanúja például egy keskeny, hosszúkás, két ablak közé beiktatott tékaajtó, mely tulajdonképpen fülke ajtaja, mivel beépített darabja egy kisméretű szoba 1500 körül létesült falborításának. Ez a szobafal és a hozzátartozó mennyezet a dél-tiroli Puster-völgy Rasen falujából (ma: Olaszország) való. Készíttetőjét a kutatók szerény viszonyok közt élt személynek ítélik, aki feltehetőleg parasztgazda volt, akárcsak a legutolsó tulajdonos; hozzáteendő: fával borított falú szobák 1500 után váltak általánosabbá ezen vidék parasztságánál, a faházak kőépületre való felcserélését követve (Gschnitzer, H.–Menardi, H. 1986: 16, 23–25). Tanulságos ennek a {377.} ritka emléknek az összehasonlítása két másik falifülkével, ezek egy 1520-ig működött úriszék tárgyalótermének a 15. század első felében csináltatott falborítása tartozékai voltak; az épület a Rasennel azonos völgyben fekvő Niederdorfban állt. Ezeket a fülkéket is két-két ablak közötti falszakaszba iktatták be, polcaik azonban szabadon maradtak, ajtó nem készült az elzárásukra. A raseni fülkeajtóval szemben viszont – mely az egyszerű, egyenes vonalú keretezésen kívül minden díszt nélkülöz – a két niederdorfi fülke széles keretét, jól érzékeltetve az ítélkező uraság lehetőségeit, dús és változatos, gondosan faragott mintázat díszíti (Gschnitzer, H.–Menardi, H. 1986: 18–19; Colleselli, F. 1978: 3. kép, 31).
Nem kevésbé figyelemre méltók számunkra a faliszekrények szobán belüli elhelyezését illető csehországi adatok. Ezek részben városiak; így az északon fekvő Liberec (Reichenberg) egyik kereskedője üzleti könyvében szerepel 1560-ban és 1562-ben „sarokbeli házikó”, majd később ugyanolyan rendeltetésű almer (Krüger, F. 1963: 543). De már 1580-ban egy morva faluban, Mĕřinában egy szabó lakásában is feljegyzésre került armarka „az asztalnál”, sőt 1611-ben egy negyedtelkes jobbágy házában is – Jaromĕřic faluban szerepel „sarokbeli zöld almárka” (Večerková, E. 1994: 33–35).
Mindezek az adatok megerősíteni látszanak nem csupán azt, hogy a téka a feltételezett korai időszakban jutott el a magyarországi parasztházakba, de valószínűvé teszik azt is, hogy nálunk szintén eleve a végleges helyére, a lakásnak az asztal mögötti szögletébe szerelték a falra, oda, ahol a későbbiekben, egészen a 19–20. században bekövetkező rangvesztésig, megszokott helye volt. Ott lehetett látni még néhol a jelen század elején is, így, a példákat a magyarok lakta terület két szélső sávjából választva: a Zala megyei Rózsaszegen (Malonyay D. 1907–22: IV. 566. kép) és az egykori Csík megyei Gyergyó-alfalun (Malonyay D. 1907–22: II. XIX. t.).
Arra, hogy az átvétel idején az iskolázott, a példaadók közé számítható társadalmi réteg tagjainál is ez volt a faliszekrények szokásos elhelyezése, polc szavunk egy korai adata figyelmeztet. Ez az említés az „Asztalra és tartozékaira vonatkozó szavak” közt található a legkorábbról teljességében fennmaradt két latin–magyar szójegyzékben, az 1380–1410 közt másolt Besztercei Szójegyzékben (Finály H. 1892: 63) és az 1400–1410 közti Schlägli Szójegyzékben (Szamota I. 1894: 79). Ezek közös eredetijét pedig, magyar helyesírásuk alapján megállapíthatóan, még a 13. század elején fogalmazták (Kniezsa I. 1952: 94). Azt, hogy milyen formájú tárgyra utalt az asztalhoz tartozók közé sorolt polc esetében ennek a tulajdonképpen iskolai, latin nyelvű társalgási gyakorlathoz készült szószedetnek a megalkotója, azt a polc előtt álló középkori latin szó, a tristeca világosítja meg számunkra. Ennek a jelentése ugyanis: „háromszintes”; a polc szóval jelölt berendezési tárgy tehát egy hárompolcos, ajtó nélküli faliszekrény lehetett.
Hozzátehető, hogy 1549-ben Podmaniczky Ráfael szucsai (v. Trencsén m.) várában is felemlítődik egy régi armarium az asztal mögött (Lukinich I. 1937–43: IV. 209). Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy az ún. sarkos berendezés vagy diagonális rendszer és ezzel összefüggésben a lakóhelyiség meghatározott szegletének a fenntartása a szertartásos cselekményekre, vendéglátásra, közös étkezésre csak bizonyos földrajzi térségben, Közép-, Kelet- és Észak-Európában terjedt el – a magyarok is hihetőleg megismerték már a négyszögletes házzal együtt, a honfoglalás előtt. Az, hogy a polcot, tékát legfőként ebben a különös becsben tartott lakásrészben helyezzék el, szintén Európának ezekre a területeire korlátozódott (K. Csilléry K. 1982a: 272–274, további irodalommal).
Faliszekrényt, tékát azonban másutt is használtak Európában, ám a lakáson belüli elhelyezésük nem mutat törvényszerűen érvényesülő megkötéseket. Az viszont figyelemre méltó, miként például 14–15. századi olasz ábrázolásokból megállapítható, hogy nem csupán egyszerű hajlékokban, de korszerű, sőt elegáns berendezésű polgári lakásokban is lehetett falba vágott fülke, de ugyanígy asztalos készítette, falba beillesztett nyitott vagy zárható szekrényke is, nemkülönben falra felfüggesztett téka. Ezekben egyaránt helyet kaphatott használati vagy díszedény, könyvek és sok más egyéb. Érdemleges reprezentációs szerepet azonban ezek nem kaptak, és láthatóan a bennük elhelyezett tárgyaktól sem vártak el megkomponált rendet (Thornton, P. 1991: 200., 219., 221., 253., 255., 273., 291., 293–294., 355., 361–362. kép, 239–240; K. Csilléry K. 1982a: 133., 161–162. kép, 261).
15–16. századi közép-európai ábrázolásokon inkább lehet példát találni arra, hogy a nyitott – vagy nyilván szándékosan nyitva tartott ajtajú – faliszekrényt a polgár értéktárgyai bemutatására használja fel, ám az egyházi fejedelem asztala közelében felfüggesztett nyitott téka polcain is ünnepélyes, vendégváró, pedáns rendben függnek az ezüst- vagy ónkancsók és támaszkodnak hozzájuk a tányérok, sőt ugyancsak nagyságrendbe rakva állnak egy másik tékán a könyvek, miként ez utóbbit id. Lucas Cranachnak Albrecht von Brandenburg kardinálisról Szt. Jeromosként 1525-ben festett képe példázza (lásd pl. Hinz, S. 1989: 99., 166. kép).
Emellett kialakult a faliszekrénynek olyan változata is, amely alkalmasnak bizonyult kézműves műhelyek berendezési tárgyának: egy falra akasztott, nyitott, sokpolcos tároló-alkalmatosság. Ennek tanulságos bemutatását kapjuk a Krakkó város statútumait tartalmazó, 1505 körül készült Baltazar Behem-féle kódexben. Az ott ábrázolt cipészműhely nyitott fali tárolójának polcai sámfákkal és kész cipőkkel rakottak, az asztalosműhely két, keskeny és magas, ajtó nélküli faliszekrénykéje pedig szerszámokkal, akárcsak egy hasonló formájú nyitott állószekrény is, hozzátéve, hogy a fegyverkészítő műhelyben viszont ajtóval felszerelt falifülke látható (Ameisenowa, Z. 1961: 8., 14., 29–30., 42. kép, III. t.; az asztalosműhelyt lásd: Vadászi E. 1987: 2. t.).
A faliszekrény végül, másféle reprezentációs bútorok előretörésével, az úri és polgári lakáskultúrában nem tudott komolyabb és tartós jelentőségre szert tenni. Így a köznépnél meghonosodott változatokat a bútorművészet stíluscserélődései csak kevéssé érintették.
HAZAI ALKALMAZÁSA A 18–20. SZÁZADBAN
Nálunk a legnagyobb újítást a sarokszekrényeknek a Franciaország felől a 18. században érkező, ott a rokokó idején kiérlelődött divatja hozta (Szabolcsi H. 1972: 96). A köznép számára is termelő, iskolázott asztalosok a háromszög keresztmetszetű és az asztal mögötti szögletbe pontosan beillő formát sokfelé megkedveltették. Ilyen lehetett már a Debrecenben Sas Istvánné hagyatékában 1740-ben feljegyzett „szegletbe való ujj almáriomottska” (Varga Gy. 1988: 109). Korábban a „szegletbe való”, falra akasztott vagy pad szegletébe állított szekrényke négyszögletes keresztmetszetű volt – külföldön is, így német területen (lásd pl. Deneke, B. 1969: 296–297. kép, 125–126). Azt a feltevést, hogy az 1740-ben említett új almáriomocska már újszerű kialakítású lehetett, egy eredetiben fennmaradt és igen közeli, 1752-es évjelzésű tárgy támogatja: egy nagy valószínűséggel Debrecenben készült, virágos festésű saroktéka; ennek tulajdonosa egy {379.} egyeki (Hajdú-Bihar m.) gazda volt (Deli E. 1989: 238–239. kép; Varga Gy. 1988: 8. kép, 106, 109). Azt pedig, hogy ez az új tárgyforma ekkor már szélesebb területen elfogadásra talált, egy a következő évből, 1753-ből megőrződött, sarokba illő almárjom jelzi, egy mezőkövesdi módos parasztcsaládtól; ennek virágozása miskolci asztalosmesterre vall (K. Csilléry K. 1969: 76–78; 1972: XVI. t., 29; 1975a: 590–591).
Minden újdonsága ellenére, a saroktéka mégsem tudott sehol általánossá válni. Ezt például Debrecen környékéről is számos, az 1752-ben készültnél jóval későbbi, múlt századi, a hasáb forma melletti kitartást jelző példány tanúsítja (Deli E. 1989: 225., 227–228., 243., 246. kép). A tárolótér az ilyenekben mindenesetre jobban kihasználható, mint a háromszögletű polcos szekrénynél. Az asztalszeglet egyik falára függesztve, ezek a hagyományosabb alakú tékák a belépőnek is inkább szemre estek. Ennek tudatában festették fel egy a 19. század második felében, Csongrád városában készült palackos, nyitott téka oldalfalára a megfeszített Krisztus virágkoszorúval övezett képét (K. Csilléry K. 1990: 130–131. kép, 150).
A téka soha nem került be a kelengyebútorok közé, így azután szemben a kiházasításkor adandókkal, ennél nem szorította a készíttetőt az újítás kényszere. Egy a házbeli szentsarokba beillesztett tárgyat komoly ok nélkül – mindaddig, amig tiszteletben tartották a rendet, hogy annak ott a helye – nem cseréltek. Ez magyarázza a tékák formaadásában és itt-ott a díszítésükben sokfelé megnyilatkozó konzervativizmust. Másrészt viszont újítási hajlandóság esetében nem is kellett másokhoz, többségi elvárásokhoz oly módon igazodni, mint a kelengyebútorok csináltatásánál. Így hát nagyon régies darabok mellett a tékák közt sok az egyedi ötletből született, amely nem vagy alig terjedt el, esetleg csupán egyetlen közösségben kapott polgárjogot. Ilyen sajátos, az edénytartó szekrények ihletése nyomán megalkotott darab egy Vargyason (v. Udvarhely m.) 1859-ben készült falialmá-rium vagy falitálas, ezen az alacsony szekrénytest fölé két tányértartó polcot csinált a mester, a szekrény alatti részre pedig fogakat tett, bokályok felaggatásához (Kós K. 1972a: 22. kép, 32–33. lapok közötti és 48–49. lapok közti tábla, 27).
Nem kevésbé egyedi a Kapuváron (Győr-Sopron m.) létrehozott és elfogadottá vált, a 19. század második felétől ismert megoldás, a téka beépítése a sarokpad szegletébe. Ennek az összekapcsolásnak köszönhetően viszont itt a tékák szentsarokbeli elhelyezésének gyakorlata az országosnál jóval későbbig tolódott ki; itt ugyanis az első világháborút követő időkben is készültek még tékával egyesített sarokpadok. Másféle kombináció is előfordult, nevezetesen a Mária-háznak, mely Kapuváron szinte elmaradhatatlan tartozéka volt a szentsaroknak, a beépítése a sarokpadba, a téka helyére.
Ami a Mária-házat illeti, ez maga is a tékák továbbalakításának tekinthető. Olyan, szentsarokbeli elhelyezésre méltó, asztalos készítette szekrényke volt ez, mely arra szolgált, hogy befogadja valamely Szűz Mária kegyszobor vagy kegykép zarándoklatról hozott másolatát. Kapuváron a Mária-ház a padba épített szekrényke fölött helyezkedett el és ahhoz igazodva, saroktéka formára készült. A Mária-házak belsejét nagy gonddal díszítették, főként művirággal, de helyenként, így Kapuváron is, szokásban volt családi ünnepek becses emléktárgyait, búcsús apróságokat ráilleszteni a Mária-szobor számára varrt öltözetre vagy odatenni mellé. A magyarországi Mária-házakkal rokon emlékek, szobrokat, kegytárgyakat őrző, házi ájtatosságot szolgáló szekrénykék természetesen más országokban is előfordulnak. Mégis figyelembe véve, hogy nálunk kizárólag a Mária-kultuszhoz kötődnek és hogy túlnyomórészt a szentsarokhoz kapcsolódnak, a magyarországi {380.} emlékeket egyedülállóknak kell mondani. A barokk vallásosságtól indítva, paraszti gyakorlat hozta őket létre, amennyire megítélhető, a 18. századdal kezdődően. Általánossá mindazonáltal a magyar katolikusság körében sem váltak (K. Csilléry K. 1965: 214–216; Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 94. kép, 15; Varga Zs. 1970: 125–126; 1974: 462, 464; Verebélyi K. 1993b: 171–177). A hazai előzmények közt ott vannak az előkelő családok szekrénykébe zárt ereklyés szentképei. Egy ilyent a gróf Lázár família szent-demeteri (v. Udvarhely m.) kastélyában 1744-ben felvett leltár így említ: „üveg tekába valo fris kisded kép, apácza munka” (Szilárdfy Z. 1984: 17; Verebélyi K. 1993: 125).
Míg katolikus parasztházaknál Szűz Mária-szobrot őriztek tékába illesztve a szentsarokban, protestáns helységekben a téka a Biblia, zsoltároskönyv, kegyes olvasmányok és istóriák, iskolakönyvek helye volt, így például a református Hódmezővásárhelyen (Kiss L. 1943: 266), a Nagykunságban és másutt az Alföldön (Györffy I. 1909: 77). A nyitott tékák polcára díszül edényt – módosaknál óntányért – is feltettek, az ajtóval zártba meg pálinkát, orvosságfélét és apróbb, féltett holmit raktak el. A könyvekről kapta a téka az evangélikus Békés megyei szlovákoknál a kniharna, könyvszekrény nevet (Vajkai A. 1974: 177) és hasonló értelmű nevét a hartai németeknél (Fél E. 1935: 16).
A téka azonban még így sem jutott el minden hajlékba. Házilag is kevés helyen vállalkoztak rá, hogy ilyent barkácsoljanak, legalábbis nem a ház tiszteleti szegletébe illőt. De hát a téka nem volt eredendő tartozéka a szentsaroknak, csupán utólagos járuléka. Szegényebb vidékeken presztízstárgy lett belőle, amivel a falu egy-két tehetősebb családja dicsekedhetett csak, ahogyan az a Nógrád megyei Maconkán is volt, sőt valószínűleg másutt is a Palócságban. Így tudják ezt a visszaemlékezések, és ennek az írásos adatok sem mondanak ellent (K. Csilléry K. 1989: 860–861).
Az Alföldön viszont a 19. században helyenként szinte elképzelhetetlen lett volna a lakás téka nélkül; ennek köszönhető az ezen a tájon oly nagy számban, többségükben már másodlagos funkcióban és elhelyezésben megőrződött példányuk. Ezeken a helyeken a szegény családok lakásberendezéséből sem hiányozhatott; a Kiss Lajostól az előbbiekben hivatkozottak is a hódmezővásárhelyi szegény asszonyok életéről írt könyvéből valók.
Szegény parasztember által birtokolt tékát örökített meg Munkácsy Mihály ifjúkori, 1863-ban festett életképe, a Levélolvasás; ehhez a helyszíni vázlat valószínűleg Gyulán készült (Munkácsy M. 1950: XVII. t.). Az itt látható, veremházbeli kicsiny szoba még le sincs padlásolva. Ám a szűkös lakóhelyiség bejáratával szemközti falon ott lóg a kis nyitott téka. Szomszédságában feszület, szimmetrikusan elrendezett tányérkák, képek; mindez éreztette a belépővel, hogy olyan család otthonába érkezett, mely rendelkezik az elvárt legszükségesebb tárgykészlettel, és a hagyomány megkívánta rendhez szerény körülményei közt is igazodni kíván (lásd még K. Csilléry K. 1982a: 115. kép).
A FALIFOGAS
A magyarországi parasztházaknak a 19. században és néhol a 20. században is még igen általános tároló díszbútora volt a tányéros vagy tálasfogas, ez az alul akasztófogak sorával felszerelt, hosszabb-rövidebb deszkából és fölötte korláttal védett polcból álló, többnyire festett virágozású bútordarab. Feladata olyan tányérok és kancsók tárolása volt, {381.} melyeket legfeljebb csak sok vendéggel járó, ünnepi alkalmakkal vettek használatba, különben az együttes a lakás díszeként szolgált. Ennek megfelelően korábbi elhelyezése az asztal mögötti falszakaszon volt, többnyire – miként azt a szegletet alkotó két fal megkívánta – párosan. Onnan azután mindkét irányba tovább is nyúlhatott, elérve az ágyakig.
Egyszerűbb változata is használatos volt a fogasnak, egy pusztán akasztósoros deszkalap, amihez csak néha járult keskeny polc; az ilyen ritkán és módjával díszített fogasnak a helyét a régebbi parasztházak rendje a szoba bejárata melletti ágy végénél vagy a kemence mögött jelölte ki. A 19–20. században az egyszerű fogasok közt voltak edény, élelmiszer és szerszámféle tárolására szolgáló, eleve konyhai, kamrai, istállói felhasználásra készült példányok is.
KIALAKULÁSA ÉS ELTERJEDÉSE EURÓPÁBAN
A történelmi adatok arra figyelmeztetnek, hogy az elsőként említett variáns, a tálasfogas tekint vissza nagyobb múltra, és az egyszerű változatot csak ennek mintájára alakították ki. A mi tálasfogasunk őse az európai középkori polgári berendezés kiegészítő bútoraként jött létre, az edénytartó szekrénynél egyszerűbb megoldásként, az értékesebb edényféle, főként óntányérok és -kancsók kirakásához. Lehetett polc az ajtó fölött, rajta egymás mellett a különféle edénnyel, melyet pusztán keskeny perem védett a leeséstől, így például a Jan van Eycknek tulajdonított, Keresztelő János születését bemutató, 1416–17-ben festett képen, az ún. Torinói imádságoskönyvben (lásd pl. K. Csilléry K. 1985b: 202–203; Hinz, S. 1989: 98. kép). Fali polcon zsúfolódik össze az ónedény a szent család szerény otthonában Klevei Katalin hercegnő 1440 körül, valószínűleg Utrechtben készült imádságoskönyvének két miniatúráján (Hansen, W. 1984: 24–25. kép).
A tárgyak jobb érvényesülésére adott lehetőséget az olyan falipolc, melyen bevágásokba szorították be vagy függőlegesen álló pöckökre borították rá nagyságrendben az ónkannákat. Mögöttük hasonlóképp, tálakat lehetett felsorakoztatni vagy más becsesebb tárgyakat kitenni. Mint Gabriel Mälesskircher Krisztust Simon házában ábrázoló, Münchenben 1476-ban festett képe mutatja, a kannapolcot alkalmazhatták az ajtó fölötti díszedény-polccal egyazon lakóhelyiségben is, módos polgári szoba reprezentációs kellékeiként – melyek mellett a padon ott állhatott, mint itt is, a rangos téka (Benker, G. 1984: 9. á., 5. kép; kannapolc további példáját lásd pl. Hinz, S. 1989: 159. kép).
A fémedény kiállítására szolgáló polcra olasz polgári otthonból ugyancsak idézhető 15. századi példa (Thornton, P. 1991: 250. kép). Úgy látszik azonban, az edénynek a szobában ily módon való szemlére tétele ott nem kapott jelentőséget. Az efféle polcot inkább a konyhában rakták fel. Vittore Carpaccio Mária születését bemutató, 1504–1508 közt festett, jól ismert képén a konyhában látható az edénytartó polc, mégpedig már azzal az ideális megoldással, hogy a kancsók felaggatására fogak szolgáljanak, melyek azonban itt a polc felső részére kerültek. A tányérok, egy sor szemben és egy sor az oldalára állítva, a kancsók alatt sorakoznak (lásd pl. Thornton, P. 1991: 56. kép).
Az ilyenféle újítások elindítóinak hovatartozását nehéz megállapítani. Annyi azonban kétségtelen, hogy az 1505 körül készült krakkói Baltazar Behem-féle kódexben már ott lóg az asztalosműhely falán, használatlanul, egy kampós fogakkal és a tányértartó deszka körül alacsony kerettel ellátott polc. Bár ezt a tárgyat már joggal mondhatjuk tányéros fogasnak (Ameisenowa, Z. 1961: 14. kép; Vadászi E. 1987: 2. t.).
Az ötletek tehát érezhetően gyorsan terjedtek, újabb és újabbakat sugallva, a presztízstárgyakat kiállítani hivatott alkalmatosság mind célszerűbbé formálása érdekében. A holland Claes Jansz Visscher 1609-ben készült metszetén – melyen polgári családot látni asztali imánál – az asztal közelében függő tálasfogas alkalmazása is megszemlélhető: alul, kampókra aggatva, kancsók lógnak, míg fönn, a vízszintes deszkán, a tányérok a korábbi módon támaszkodnak a falnak (Hinz, S. 1989: 287). A tálasfogasnak ezt a változatát több más, 17. századi holland ábrázolás is megörökítette.
A 16–17. században közben szokásossá vált Németalföld és Németország módos polgárainál, hogy végig a szoba falborítását fölülről szegélyező deszkalapra edényfélét állítsanak, így a 17. században a divatos színes fajanszot is. Gyakran az edényekből ritmikus felépítésű sorokat komponáltak, például karcsú kupákat kerekded tányérokkal váltogatva (lásd pl. Wilckens, L. 1978: 8. á., 1–2., 10–13., 32., 35–36., 38., 55–58., 68. kép; Thornton, P. 1985: 16. kép).
Ilyen, önmagában szerény berendezési tárgy esetében, melyet a művészi bútoroknak szentelt összefoglalások említésre sem méltatnak, de még a népi bútorokról szólók is többnyire alig érdemesítenek figyelemre, nem lehet pontosítani, hogy hol jött végül létre az a változata, amely hazánkban annyira elterjedetté vált, az, amelynél a tányérokat korlát őrzi a leeséstől, míg alul a fogak sorakoznak. Az ismert elterjedési terület meglehetősen szűk: az újkori paraszti emlékanyagban megvan Ausztriában – a felső-ausztriai nagygazda családok emeleti parádés szobáját, a „fölső szobát” egészen körbefuthatta (Lipp, F. C. 1986: 319–320), Csehországban (Johnová, H. 1980: 13. kép; Johnová, H.–Vĕceřová, I.–Balák, J. 1983a: 76–79. kép) és Lengyelországban (Reinfuss, R. 1977: 119–121. kép, XXVIII. t.). Míg a polgári edénytartó polcok mind dísztelenek, de ugyanígy
a német parasztság által helyenként használtak is (Deneke, B. 1969: 126–127), az osztrák, cseh, lengyel tányéros fogasok színesen virágozottak, illetve az utóbbiak esetleg faragott díszűek. Évszámmal megjelöltekről azonban az összefoglalások nem emlékeznek meg.
|