ÜLŐBÚTORCSALÁDOK, SZÉKEK

Egyszemélyes, elmozdítható ülőbútor használatára vidéki lakóházból Magyarországról a legkorábbról ismert adalék a Szt. Margit halála (1271) után, 1273-ban felvett kano-nizációs jegyzőkönyvben volt található, mely adalék a 13. század utolsó negyedében megfogalmazott latin nyelvű Margit-legendában maradt reánk. Eszerint egy megvakult családapa – valószínűleg besenyő köznemes a Fejér megyei Besnyő faluból (vö. Györffy Gy. 1987: 337, 350–351) – akként vallott, hogy gyógyulása saját otthonában következett be, amikor szokott helyén, a székén ült, az ablak közelében, a tüzelőberendezés szomszédságában. A minket most érdeklő tárgyra a legenda írója a sella szót alkalmazta – nyilván átvéve a jegyzőkönyvben lévő kifejezést – (Bőle K. 1937: 33); ez támla nélküli ülőbútorra utal. Ám az 1300-as évek elején, amikor Margit kolostorának egyik apácája magyarra ültette át a legendát – melyet mi Ráskai Lea 1510-beli másolatából ismerünk –, illendőbbnek érezhette a szék szót (P. Balázs J. és mások 1990: 334–337). A „leüle az ő székében” és „székébül ki jüve” fordulatok jól mutatják, hogy már támlás vagy esetleg karosszékre gondolt. Míg a sella lehetett gyalogszék, netán vázas szerkezetű, de támlátlan ülőke is, a támlás és karosszéknek ebben a korban legáltalánosabb formája a vázas szerkesztésű volt, miként azt a korabeli ábrázolások tanúsítják (vö. K. Csilléry K. 1991a: 494–495).

A vázas felépítésű ülőbútoroknak eredetiben is maradt fenn egy emléke: a később szentté avatott Marchiai Jakab, a szegedi Alsóvárosban 1444-ben alapított ferences kolostor első gvárdiánjának széke. Ez a példány, a kivitelezése alapján ítélve, helyi faragótól származhat (Fejér G. 1985).

Minthogy a magyarországi parasztházak 19–20. századi lécvázas székei több lényeges vonásukban feltűnően emlékeztetnek a 14–16. századi ábrázolásokon láthatókra, nemkülönben a Marchiai Szt. Jakab használta példányra (vö. K. Csilléry K. 1990: 108–109), azt kell vélni, hogy a vázas székek is azok közé a bútordarabok közé tartoznak, amelyek korán, már a falusi házak többosztatúvá válása idején sokfelé lettek részeivé a jobbágyházak berendezésének.

 

Az 1648-ban a fertőrákosi (Győr-Sopron m.) jobbágyok otthonában hatalmaskodóktól összetört holmi közt – amiről a polc kapcsán volt már az előzőkben szó – székek elpusztítását is felemlítették a padok mellett. Ezek a székek vázas felépítésű és minthogy a község a Fertő tó mellett fekszik, hihetőleg gyékénnyel bekötött ülésű példányok lehettek, meglehet házilagos készítésben. Alighanem támlásszékek voltak.

Az eredeti mivoltukban megőrződött parasztházbeli, hagyományos vázas székfélék viszont már az utolsó két évszázadból valók. Többségük támlásszék, esetleg karosszék (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: 27–28. kép; 1991a: 251–252. kép). Támlátlan ülőke úgyszólván nincs köztük, bár az Alföldön volt némi elterjedtsége (Szendrey A. 1931: 11. kép, 83), noha az ilyennek már a 15. századból van magyarországi ábrázolása, a kassai Szt. Erzsébet-székesegyház 1474–1477 közt festett főoltára Szt. Erzsébet születését bemutató tábláján – az ágy mellett a kézmosó réztálat helyezték rá – (lásd pl. Voit P. 1993: 66., 68. kép). Népi gyakorlatban pad készítésére sem volt szokás alkalmazni ezt a technikát; a Pázmándról (Fejér m.) a Néprajzi Múzeumba került ilyen egyed kivételesnek tekinthető. Mindez arra mutat, hogy a parasztság céltudatosan válogatott az átvételre kínálkozó tárgyformák közt. Márpedig székre az átvétel idején minden bizonnyal csakis különösen megtisztelt személyeknek, elsősorban a családfő számára volt szükség a jobbágycsaládokban.

Más kérdés a különféle olyan ülőbútorok léte, melyeket a fatörzs és a belőle kinyúló ágak természetes formáját kihasználva alakítottak ki: a tőke- és fatörzsszékeké, illetve az olyan székeké, amelyek támláját és ülését egyetlen összefüggő darabból kanyarították ki, nemkülönben a bútorként használatba vett természet adta anyagoké, mint amilyen a {391.} zsombékból kivágott ülőke. Középkori ábrázolása is akad – ha csupán csekély számban is – ezek egyikének-másikának, ám ezek arra látszanak utalni, hogy az ilyenek már akkor is a föld színénél magasabb ülőhelyhez szokott, de szerény viszonyok közt élők szükségbútorai voltak. Egy 1211–1213 közt a türingiai őrgróf részére készült kalendáriumban például az Október képen gabona szórásával foglalatoskodó parasztember ül olyan székecskén, melynek alacsony támlája és az ülés azonos darabból való (Hansen, W. 1984: 227). Más példányok, tőkeszék is, Utolsó vacsora-ábrázolásokon jelennek meg, így egy tőkeszéknek látszó darab egy 1085 körüli cseh evangéliáriumban, mintegy alkalmi használatban, a megvetett Júdás ülőhelyeként.

 

Magyarországi példák szigetszerű szétszórtságban ugyan, de az egykori ország egész területéről idézhetők; ezek mind újkoriak. Vagy eleve lakáson kívüli használatra állították őket elő, vagy a lakáson belüli másodrendű, hétköznapi igénybevételre (lásd pl. Kallós Z. 1960: 11–12. kép, 25–26; K. Csilléry K. 1982a: 134–138., 141–144. kép, 232–234; Ilon G.–Szabó Gy. 1988: 237–242; Gunda B. 1991: 155–159). Kérdés, akadt-e az ilyenek közt olyan, amely valaha is állandó helyet kapott a lakások ünnepi alkalmakra fenntartott részében?

Egy a vázas szerkezetű székeknél későbbi, de ugyancsak soktagú ülőbútorcsalád az, amelynek tagjai a gyalogszék, illetve az ennek megfelelő, becsapolt lábú, támlátlan hosszúszék továbbalakításából származnak azáltal, hogy az alapformát támlával toldották meg. Ezen bútorcsalád tagjai közül hazai elterjedettsége szempontjából legjelentősebb a deszkatámlás vagy hegedűhátú szék. Ez az itáliai városállamok gazdasági megerősödése idején, a 14. századtól adatolhatóan, polgári lakásokban kapott háttámlát, kezdetben pusztán kényelmi célból. A 15. század vége már elegáns, finom berakott és faragott díszű,  reprezentációs bútornak mutatja. Miután ekként felértékelődött, a saját hazájában már a 16. században más, a zsámolynak megfelelő alsórészű változat szorította ki. Annál nagyobb sikert ért el délnémet területen, ahol a 16–17. században ez a polgári születésű
bútordarab befogadásra lelt a nemességnél, fel egészen a császári udvarig. A deszka-támlájú szék értékvesztése a társadalomnak ezekben a köreiben csak a 18. században ment végbe. Ekkorra azonban már lassanként elterjedt a parasztházakban (K. Csilléry K. 1985b: 178–186).

 

Hazánkba a deszkahátú szék német közvetítéssel érkezett, feltehetően még a 16. században. A bútorzat stílusváltásai követésében kényszerűen lemaradó kurtanemesek körében egészen a 19. század derekáig szokásban maradt ilyen székek faragtatása lakásuk részére. Úri és polgári otthonok után, feltehetőleg még a 17. században eljutott a magyarországi parasztcsaládokhoz a nyugati részeken. A parasztságnál a vagyonjelző vetett ágy elé állítva, luxusbútorként terjedt; náluk legfeljebb egy-egy becses vendég számára vették el időlegesen az ágy elől az ilyen, többnyire szépen faragott hátú vagy virágozott festésű széket (K. Csilléry K. 1985b: 186–192; 1991a: 255–257. kép, 497–498).

Ennek az ülőbútorcsaládnak a tagjai közt is van karosszék és van pad is. A gyalogszékből képzett karosszékek egyik sajátos típusa az, mely félkörű üléssel és az ülés hajlatát követő támlával rendelkezik. Ennek a bútorcsaládnak az ilyen típusú karosszék a talán legkorábban kialakult tagja. Olaszországból már a 12–13. századból ismerjük ábrázolásait. A dalmáciai trogiri (Trau, Horvátország) székesegyház 1240-ben készült főkapuja Február hónapot megjelenítő domborművének alkotója, Radovan mester bográcsban hurkát főző apókát ültetett ilyen, korszerű esztergályozott díszű, félkörös karosszékbe (lásd pl. Brandt, P. 1927: 230., 232., 450. kép). A hazánkba való átszármazásnak is alighanem ezen a vidéken át vezetett az útja, sejthetően korán. A folyamat történeti adatainak  feltárása még nem történt meg. Mindenesetre talán nem véletlen, hogy a legszebb és legrégiesebb hazai népi példányok éppen Baranyából valók (lásd pl. Mándoki L. 1962: 353–354; K. Csilléry K. 1972: 33. kép; Domanovszky Gy. 1981: II. 72).

 

A négyszögletes ülésű gyalogszékből képzett karosszék és a hozzá hasonló felépítésű pad ismét a németség révén honosodott meg Magyarországon. Az elmondottakkal egybevetve, érdemes külön is felfigyelni rá, hogy ennek és az egész bútorcsaládnak, noha úgy látszik, minden egyes tagját Itáliában fundálták ki, a hazánkba érkezése – a részletekbe menő tanulmányozás jelzi, hogy itteni elterjedése is – mennyire eltérő. Hozzá kell tenni, hogy nem volt azonos az a társadalmi réteg sem, mely nálunk az idetartozó ülőbútorok egyes típusait magáévá fogadta, és így természetesen az sem, amely továbbadta ezeket a tárgytípusokat a parasztsághoz.

Az ebbe az ülőbútorcsaládba tartozó négyszögletes ülésű karosszék esetében, melyet a hazai elterjedési területén leggyakoribb elnevezése nyomán, gondolkodószéknek mondunk, a polgárság volt a meghonosító. Az erre a bútortípusra jellemző, kettős T alakú támlát viselő szék – bár még karfák nélkül – már a 15. század végétől kimutatható Dél-Németországból (K. Csilléry K. 1985b: 182–183). Kartámlákkal ellátott, tehát karosszék formája azonban csak Svájcból ismert (egy 1654-ből datált példányát lásd pl. Baud-Bovy, D. 1924: 127. kép). Magyarországon a 17. századtól vannak tárgyi emlékei, ezek közül a koraiak tisztségviselői székek, így városokból, az Alföldről. Ilyen szerepben, bírói székként, illetve családfői székként leginkább az alföldi mezővárosokban terjedt el, az utóbbi feladattal főként módos családoknál (K. Csilléry K. 1985b: 195–200). A Veres Józseftől 1886-ban közölt régies orosházi gazdalakásban két gondolkodószék is látható. Az egyikükben ülő személyt a ház gazdájának vélhetjük.

A rokon felépítésű pad hasonló múlt után – Albrecht Dürer 16. század eleji metszetein már megtalálható a képe – ugyancsak a 17. századtól mutatható ki Magyarországon. Nevezetesen ilyen típusú a miskolci avasi református templombeli, 1670-ben készült {394.} fekete szék, az eklézsiakövetők szégyenpadja (Novotny Gy. 1982: 59, 62–63). Ilyenek lehettek-e már azok a padok is, melyek elpusztítását a fertőrákosiak – miként szó volt róla – 1648-ban felpanaszolták? Nem elképzelhetetlen. Hiteles emlékek parasztházból a 18. századtól vannak, így Hódmezővásárhelyről 1790-ből, Karcagról, Békéscsabáról 1799-ből datált példány (lásd pl. Tábori Gy. 1974: 158–165, 278; Bellon T. 1987: 510. kép; K. Csilléry K. 1990: 96. kép). Pálos Ede egy 1787-ből való példányt Gyirmóton (Győr-Sopron m.) rajzolt le (1911: 9. kép, 172). A későbbiekben az így szerkesztett pad meglehetősen szélesen elterjedt, sarokpadnak is kedvelték, míg magános példányait néhol a vetett ágy elé állították, miként ez Györffy István 1911-ben Körösjánosfalván (v. Bihar m.) készült felvételén látható.

Az ülőbútorok minden nálunk elterjedt változatát nincs mód itt sorra venni. Csak utalni lehet a csuklós támlájú padra, melyet eredetileg kandalló előtt való melegedéshez alkottak, 1400 körül, de még mielőtt Németalföldről Lengyelországon át elérte volna Magyarországot, zárt tüzelős vidékre érve, más feladatot kapott: ágy előtti pad lett belőle. Ez az eredetileg is polgári származású tárgy nálunk a 18. században előbb polgári lakások bútora lett, majd ezt követően parasztházaké. Felépítése itt az előbbi padokét követte. Kisgyermekes családok vették hasznát, mivel támláját a csukló segítségével előrefordítva, ki lehetett szélesíteni vele az ágyat. Így a leeséstől óva, bölcsőt tehettek vagy kisgyermeket fektethettek rá (K. Csilléry K. 1975b).

A PAD ÉS A PADLÁDA

Mindezen – a saját korukban jeles – újdonságok mellett szegény családoknál, gazdaságilag hátrányos helyzetű vidékeken igen egyszerűen kialakított padokat is használtak. A 17–18. századi urasági lakok melletti sütőházban, cselédházakban, de még tiszttartói lakásban sem volt ritka a cövekek alátámasztotta pad (B. Nagy M. 1970: 128). A nagysajói (v. Beszterce-Naszód m.) udvarházhoz tartozó egyik gazdasági rendeltetésű épület berendezésében 1681-ben van „Egy asztal, fenyődeszka, nr. 1. Körülötte két faragott deszka, nr. 2; a földben vert cövekeken állanak” (B. Nagy M. 1973: 180). Parasztházakból még a 20. századból is nem kevés példát lehetne efféle padokra felhozni. Mint a jelen kötet képmellékletei mutatják, egy szegényes berendezésű szobában is, Kazáron (Nógrád m.) 1932-ben karólábú pad állt az asztal mögött. Az 1931-ben Forrófalván, Moldvában megörökített csángó szobában ugyancsak cöveklábú pad követte a fal mellett a hasonló megépítésű ágyat. Állhatott a paddeszka vályogból emelt sárlábon is, ilyen látható egy 1956-ban Zsérén (v. Nyitra m.) felvett képen.

Lehetett maga a sarokpad is vályogból rakott, tapasztott padka, deszkával fedve. A 19. század első felében Nagyréven (Szolnok m.) ez még általános volt. Ám Tiszaszőlősön (Szolnok m.) 1905-ben is ilyen állt egy házban. Ekkor azonban már hasonló ülő- és fekvőpadkát általában csak házon kívűl, illetve tartozéképületben emeltek (Szabó L. 1992).

Használhattak padként megfelelő hosszúkás formára készített padládát is; ez bár az asztal mögötti szűk helyen üléshez meglehetősen kényelmetlen, bő tárolási lehetőséget kínál. Ez a bútordarab asztalosmunka. Már a kései középkorban használatos volt, ágy előtt is és a fal mellett, az asztal mögött úgyszintén. Még olyan előkelő palotabelsőkben is elfogadható volt, mint amit Vittore Carpaccio festett a királyleány, Szt. Orsolya álmát {395.} megjelenítő képén 1490–1495 körül (lásd pl. K. Csilléry K. 1982a: 119., 122., 133. kép; Vadászi E. 1987: 25. kép).

Magától értetődőnek kell tartani, hogy padláda vagy ládás pad 17–18. századi erdélyi udvarházaknál is előfordult helyenként (B. Nagy M. 1970: 128–129). Kisnemesi házak berendezésébe még inkább beletartozhatott. A szentkirályszabadjai (Veszprém m.) nemes Veszprémi Ferenc halálakor, 1806-ban, háza egyetlen szobájában az asztal mellett „Egy hosszu Fenyőfa Padláda” és „Egy hosszu Kar Szék” találtatott (H. Csukás Gy. 1987: 132).

Népi gyakorlatban úgy tűnik, a padláda Erdélyben vált leginkább elterjedtté. A Néprajzi Múzeumnak a hétfalusi (v. Brassó m.) csángóktól származó egyik példánya 1803-ból datált; a padládák mögé, a fal védelmére felfüggeszteni szokott falravalók közt is akad korai, a 18. század végéről való, Torockóról (v. Torda-Aranyos m.; lásd pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 84). Másrészt Nagykőrösön is megőrződött támlával is ellátott padláda a 19. század elejéről, hozzátéve, hogy padládát a „Háromváros” 18–19. századi hagyatéki leltáraiban is említenek (I. Sándor I. 1985: 2. kép, 6). Dunapatajon (Bács-Kiskun m.) is maradt fenn 1806-ból datált, közel két méter hosszú fehérruhás láda (K. Csilléry K. 1982a: 56. kép). Mindezek ismeretében legalább a 18. századtól számolni lehet a padládák parasztházbeli meghonosodásával.

Rozettás, füzéres és egyéb díszítményeik alapján ítélve, a korai klasszicizmus idejétől, a 18. század végétől kezdődően terjedhettek a Balaton-felvidéken azok a jellemző, asztalos készítette deszkalábas sarokpadok, egyetlen deszkaszálból kialakított támlával, melyeknek a 19. század első feléből oly számos szépen faragott, esetleg intarziás példánya maradt fenn (lásd pl. Vajkai A. 1959: 134. kép, 233; Domanovszky Gy. 1981: II. 83; H. Csukás Gy. 1987: 3. kép). A festett virágozású deszkalábas sarokpadok a 19. század első feléből az Alföldön is kimutathatók (lásd pl. K. Csilléry K. 1990: 126. kép). Az ilyenek nem egy helyen a 20. században is dacoltak az újabb bútordivatokkal. Hartán (Bács-Kiskun m.) még 1940-ben is készültek (K. Csilléry K. 1987a: 21. kép). Ezek a sarokpadok leginkább a támla kialakításában különböztek, ez lehetett lécrácsos is (lásd pl. Domanovszky Gy. 1942: 12. kép), mely megoldás ismét a korai klasszicizmus idejében gyökeredzik (vö. Szabolcsi H. 1972: 307. kép). Vannak olyan deszkalábas sarokpadok is, melyek támláját az említett becsapolt lábú, keskeny deszkatámlás padoknak a mintájára csinálták.

A ZSÁMOLY

A deszkalábas padok a zsámolyokkal sorolhatók azonos bútorcsaládba. Ami a zsámoly magyarországi meghonosodását illeti, ez a német eredetű szó már ott található az 1380–1410 közt másolt Besztercei Szójegyzékben, az asztalhoz tartozó bútorok felsorolásában (Finály H. 1892: 63). Mivel az azonos eredetire visszanyúló Schlägli Szójegyzékben viszont a szék szerepel megfelelő helyen (Szamota I. 1894: 79), a zsámolyt a Besztercei Szójegyzék másolója behelyettesítésének kell vélnünk, a lakásberendezésről az eredetiben körvonalazott kép modernizálása érdekében. A 14–15. század fordulóján tehát a zsámolynak a hazai latinul tanuló diákok előtt már ismertnek kellett lennie.

A zsámoly – korai meghonosodása ellenére – nyilván mivel érdemleges reprezentációs értéke nemigen lehetett, a parasztságnál még századok múlva sem tudott tért nyerni a {396.} könnyű és célszerű, házilag is összeüthető vagy háziiparostól olcsón beszerezhető gyalogszékkel szemben. Pedig láthatták az iparosok, kocsmárosok háza táján. Tanúsíthatja ezt például, hogy Somogy megyében 1806-ban egy pintér özvegyénél, Marcaliban, 1822-ben meg egy barcsi malomtulajdonos bútorai közt sámedli is került (Knézy J. 1992: 159), a Zala megyei meszesgyöröki (ma: Balatongyörök) kocsmáros javai közt pedig sánbedli került feljegyzésre 1824-ben (Hofer T. 1957: 306). Mindezek ellenére a zsámoly többnyire lényegében csak a 19. század végén, de még inkább a 20. században, a lakásberendezés gyökeres átalakulása idején kapott helyet a köznép lakásában (lásd pl. B. Sergő E. 1963: 185; K. Csilléry K. 1989: 830).

A deszkalábas szék viszont alighanem még úri és polgári lakásokban sem talált befogadásra Magyarországon. Korábbi elképzelésekkel ellentétben (Cs. Sebestyén K. 1937b: 138; Domanovszky Gy. 1942: 17–18; 1964: 28. kép, 17), mai tudásunk alapján azt kell mondani, hogy azok a deszkalábas székecskék is valószínűleg belső fejlődés eredményeként jöttek létre, amelyek erdélyi falusi otthonokban váltották fel az alacsony hegedűhátú székeket, tűzhely melletti üldögéléshez, foglalatoskodáshoz, fonáshoz szolgálva (K. Csilléry K. 1985b: 187). Alighanem általánosítható Kós Károly megállapítása, aki a tám-látlan bútortestvérrel, a zsámollyal együtt csak a 19. századra teszi az ilyen kicsiszékek kászoni elterjedését (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 22. kép, 136, 150).

A KANAPÉ

A 19. században a reprezentációs feladatot is betöltő pad- és székfélék eddig érintett változatainak egyike sem felelt már meg a korszerű ülőbútor fogalmának. Az asztalosok kínálta újabb formák közül elterjedtek azok az ülőbútorok, melyeknél a lábakat körbefutó deszkakeret, káva köti össze úgy, hogy azt a 18. század végétől meginduló és az asztalos-legények számára is kötelező rajziskolákban oktatták. Ez olvasható le a mind népszerűbbé váló kávás székek és még inkább a kifelé ívelő karfájú fakanapék formai megoldásairól, rokokó és koraklasszicista jellegű körvonalairól (vö. pl. Szabolcsi H. 1972: 299., 301. kép). A motívumok némelyike igen hosszú utat tett meg, mígnem némi alakváltoztatással, alig száz év alatt eljutott a Keleti-Kárpátok kicsiny falvaiba is. Nevezetesen az a minta, mely George Hepplewhite Angliában, 1788-ban kiadott asztalos-kézikönyvében még mint a walesi herceg címerének hármas strucctolla képezte a széktámla központi díszét (vö. pl. Nickerson, D. é. n.: 81–82. kép, 82) – a német közvetítők kezén három sáslevélből álló csokorrá vagy egyszerűen hármas ívvé módosult (Himmelheber, G. 1982: 63–64., 95., 99. kép, 22, 29, 54), majd miután nálunk már az empire idején bevetté vált (vö. Szabolcsi H. 1954: 76. kép, 46) és a biedermeier bútorok hazai készítői és használói szintén átvállalták – végül teljesen átrajzolva, de felismerhetően került rá főként a falusi kanapék, de helyenként a parasztházbeli székek hátára is.

A kanapé térnyerése hamar megindulhatott; korán bekerült a limitálandó árú tömegcikkek közé. Pest-Pilis-Solt vármegye 1812. évi árszabásában már odaírták a felsorolás végére: „Öt lábnyi hosszúságú Kanapé kemény Fából” (Bárth J. 1987: 173). A következőkben az asztalosmesterek a kanapét a köznépi igényekhez és szükségletekhez, így a lakásberendezési hagyományokhoz igazították. Készítették sarokkanapénak oda, ahol még ragaszkodtak a sarkos berendezéshez. Alján ládát alakítottak ki, ahol meg kellett  felelnie a padláda elődjének. Ezt az alsó részt csinálták szétnyitható formában is, hogy ágyként szolgáljon gyermekek számára (Cs. Sebestyén K. 1954: 375); Kós Károly Vargyasról (v. Udvarhely m.) egy 1862-ből származó példányt mutat be (1972a: 9. rajz, 28, 30). Virágozást a kanapé már csak ritkán, erősen hagyományhű vidékeken kapott, ezek a példányok gyakran évszámmal is ellátottak, így az idézett vargyasi kanapé vagy padágy.

A század derekától helyenként a kelengyébe is beiktatták a kanapét. Így történt Csíkménaságon, itt ezt az újfajta ülőbútort 1865-ben jegyezték fel először ebben a minőségében, András Borbála hozományjegyzékében: „két kanapés padok, festettek”. Általában párosan adták, megfelelően a sarokban elhelyezett asztalnak (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 93, 129).

Falusi szobákról felvett régebbi képeken lépten-nyomon ott látni a kanapét, ezek néha egészen régi szabású környezete jelzi a lakásfelszerelés megújításának sajátos utakon haladó igyekezetét és eltérő lehetőségeit. A Györffy Istvántól Körösjánosfalván (v. Bihar m.) 1911-ben fényképezett szobában, két – még a reneszánsz korát idéző – keskeny deszkatámlájú, becsapolt lábú pad között látható, az újdonságnak kijáró, asztal mögötti főhelyre állítva, a rácsos hátú kanapé. A szintén Györffy által, ugyanebben az évben felvett – és az előbbivel együtt a jelen kötet képmellékletei közt látható – egészen régies textíldíszű, gyimesközéploki (v. Csík m.) szobában az újabb divatú, századvégi asztal mellett egy olyan kanapé képviseli az új ülőbútorokat, melynek támláját az előbbiekben említett messziről jött minta, a hármas levelek sora díszíti.

A lakásberendezés modernizálásának kényszerű késései a befogadást illetően különös társulást is létrehozhattak. A Palócságban, ahol a falvakban sokáig nem volt meg a lehetősége – kevés kivételtől eltekintve – az egy személyre szóló támlásszék befogadásának, de még az asztalos módszerrel szerkesztett padokénak sem, a 19. század második felében nagyjából egy időben honosodott meg a becsapolt lábú, csuklós támlájú paddal a kávás szerkesztésű pad és szék. Ilyeneken, a huszáros lócákon hozta létre, az 1870-es évektől kimutathatóan, a Karancs vidékének (Nógrád m.) néhány jeles alkotóegyénisége – pásztorok, uradalmi cselédek és más alkalmazottak – a támlák áttört faragásának jól ismert, a századfordulóra már az összefüggő jelenetsorokig eljutó figurális stílusát. A nagyjából az első világháború idejéig virágzó padfaragás nem egy darabjában európai jelentőségű művet alkotott, de ami a kiindulást illeti, az lényegében a polgári ülőbútorok 18. századi gyökerű, áttört támlamintázatainak példája volt (K. Csilléry K. 1989: 862–877).