TERMINOLÓGIAI KÉRDÉSEK

Mindezt tükrözi az elnevezések sokfélesége. Szakmáron (Bács-Kiskun m.) ugyanazt az alsó részében zárt, fönn pedig nyitott polcos, 19. századi konyhai edénytároló bútordarabot ómárjomnak is, kaszninak is mondják. A szomszédos Dunapatajon, ahol emberemlékezet óta csákvári csíkos fazekak sorakoztak a konyhabeli, hasonló felépítésű példányokon, leginkább csak fazekasnak emlegették. Egy Komádiból (Bihar m.), Molnár Balázs által a budapesti Néprajzi Múzeum számára megszerzett, Nagyváradon készült üveges felsőrészű szekrénynek, mely faragott füzérdísze alapján 18. század véginek ítélhető, kadru a neve (a gardrób szóból). Ez az elnevezés egyébként azt látszik jelezni, hogy itt eleve ruhatárolóként terjedt el a most szóban forgó bútordarab. A magyarság keleti csoportjainál az ilyen szekrény legfőbb hasznosítási módja a későbbiekben is a lakástextíliák, felhasználásra váró vászontekercsek tárolása volt, így a szatmári Felső-Tisza-vidékről a 18–19. század fordulójáról megőrzött, faragott, festett almáriumoké is egészen a 20. századig (H. Flórián M. 1978: 26. kép, 36, 38, 60).

A Komádiból való kadru a családi emlékezet szerint az egyik menyecske által a házhoz hozottak tartozéka volt. A Székelyföldről a 19. századból ugyancsak ismert ilyen adat. A kézdipolyáni (v. Háromszék m.) módos Simon Máriának is volt a kelengyéjében – 1879-ben – egy kredencz, ám az 1855-ben férjhez ment édesanyja még nem kapott ilyent (Kós K. 1981: 474–476). Szélesebb körben azonban alighanem csak a 20. században sorolódott ez a szekrényféle a kelengye bútorai közé. A Csíkménaságon a 18. századtól fennmaradt hozománylevelekben is csak a 20. század elejétől található meg: a Károly Júlia férjhezmenetelekor, 1903-ban kelt hozománylevélben a tálas, Adorján Rozáliáéban, 1909-ben az üveges tálas, majd 1919-ben Csedő Rozáliáéban és Csedő Erzsiében az üveges kaszten (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 135, 138, 140–141). Maconkán – a számos megőrződött régiesség kapcsán előzőleg többször említett nógrádi faluban – az 1940-es évek elejétől kezdődően kaptak a leányok egy teljes szobabútor mellett konyhaberendezést is és benne edényes szekrényt.

MÚLTJA

A magyarországi népi edénytartó – és részben, miként az idézett adalékok mutatják, vászonnemű-tároló – szekrények jelentőségének tisztázásánál nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek, háztartásbeli hasznosításukon túl, mindenekelőtt reprezentációs célú bútorok. Azok voltak az elődeik is. Az ősök közt kell számon tartani az ókori görögök díszedény és egyéb dísztárgy elhelyezésére szolgáló asztalát, mely a Kr. e. 5. század végétől adatolható. Ez – a rá kirakott értékek jobb érvényesülése érdekében – akár két, lépcsősen emelkedő polccal is el lehetett látva. Hasonló rendeltetésű asztalt az etruszkok és a rómaiak is alkalmaztak (Richter, G. M. A. 1966: 389., 414–416., 422., 424–426., 466. kép, 81–84, 99, 116). Annak emlékét, hogy a középkorban eleinte ugyancsak asztalra rakosgatták ki az alkalom fényét emelő edényfélét, a sajátos kialakítású, 16. századi angol pohárszék, a teljesen nyitott és csupán két egymás fölött elhelyezkedő lappal rendelkező court-cupboard – szó szerint „udvari serlegtartó deszka” – őrizte meg, formájában és nevében egyaránt (Windisch-Graetz, F. 1982: 82. kép, 48).

Ilyenféle előzményre lehet következtetni a magyar pohárszék szó alapján is. Hasonlóképp, a forma megváltoztatása előttről tartotta meg a nyitott polcos felsőrészű paraszti edénytartó szekrény polc nevét, mely például Milotán (Szabolcs-Szatmár m.) használatos,  illetve az ország másik szögletében, a Vas megyei Őrségben a tálalupóca elnevezést (Kardos L. 1943: 119–121. kép, 193–194; vö. K. Csilléry K. 1982a: 261).

Az edénytartó asztalból magas lábakon álló szekrényt formálva, majd ezt egy fölébe emelkedő polcrendszerrel megtoldva, alakította ki az edénytartó szekrények nagy hatású alapformáját a 14–15. században kibontakozó németalföldi és francia bútorasztalosság. Míg a 14. századból csupán szűkszavú említései vannak az edénytartó szekrénynek, 1415 körül már ott látható a képe a Limbourg testvérek által Jean de Berry burgund herceg megbízásából készített, „Trčs Riches Heures” néven ismert imádságoskönyvnek a hercegi étkezést bemutató, januári lapján (lásd pl. Hansen, W. 1984: 199). Igaz, itt a három polcot borító aranyedények tömege és a bútordarab lapját fedő fehér terítő eltakarják magát a szekrényt, de a 15. század második feléből már több eredeti példánya – köztük nem egy igen pompás darab – is fennmaradt (Feulner, A. 1927: 45–47. kép, 57–61; Windisch-Graetz, F. 1982: 123–127., 163., 168. kép, 80–82, 87–88; lásd még pl. Hinz, S. 1989: 128., 135–136. kép, 19; Kaesz Gy. 1994: 193., 198. kép, 74).

Az így létrejött luxusbútor különösen alkalmasnak bizonyult tulajdonosa anyagi erejének érvényre juttatására. Érthető, hogy kialakulásának körzetében gyorsan terjedt; ezt tükrözi a szakirodalomban oly sokszor említett, a polcok számát az azt birtokló rangja szerint meghatározó szabályozás (lásd pl. Vadászi E. 1987: 57). Nem csupán polgárok igyekeztek szert tenni ilyen presztízsbútorra, de tehetős parasztcsaládok is. Már az 1510 körüli években megörökített egy ilyen, habár egyszerűbb, de megfelelően kiképzett példányt egy parasztház belsejébe bepillantást nyújtó jelenet, nevezetesen a németalföldi Bruggéban (Bruges, Brügge) készült ún. Grimani-kódex február hónapot bemutató lapja. Itt az edénytartó szekrény a lakás tűzhellyel szemközti falánál figyelhető meg. Fölső része nyitott elejű, polcán egy zöld cserép- és egy barna, talán rézkancsó áll (lásd pl. Bloesch, H. 1935: II. t.; Hansen, W. 1984: 30. kép). Megjegyzendő, a Grimani-kódex egyes képeire, így erre is, erősen hatottak a már említett, száz évvel korábbi, Limbourg testvérek-féle imádságos könyv kompozíciói. Az edénytartó szekrényt illetően azonban hozzá kell tenni, hogy ilyen a korábbi műben megjelenített parasztházban még nem látható (lásd pl. Hansen, W. 1984: 27. kép). Megtalálható viszont ezen szekrény a parasztházat is bemutató jelenet további, 16. századi változatai közt. Egy 1520–30 körüli, szintén bruggei miniatúrán a szekrény polcára kitett kancsó közelében egy nagyobb tál is van, úgy tűnik, mindkettőt fémedénynek kívánta ábrázolni a mester (Hansen, W. 1984: 28. kép). Parasztházbeli edénytartó szekrényre más, 16. századi németalföldi művészi alkotásról, festményről, rézkarcról szintén idézhető példa (Weyns, J. 1974: 131–132. kép).

Az edénytartó reprezentatív szekrény paraszti használatának terjedését jelzi, hogy abban a jellemzésben, amelyet Thomas Harrison 1587-ben Anglia leírásának szentelt munkájában a tárgyi környezetnek, a háznak és lakásnak a 16. század folyamán végbement modernizálódásáról nyújt, az olvasható, hogy „még az alantasabb kézművesek és sok gazdaember is nagyrészt megtanulta a módját, hogyan rakja meg almáriumait fémtálakkal, evőeszközökkel” (Kulin K. 1964: 200).

Úgy tűnik, Európa az előbbieknél keletebbre eső – kedvezőtlenebb viszonyok közt élő – részein általában nehezebben alakult ki igény és lehetőség a közrendű népességnél arra, hogy bemutatásra is alkalmas edénytartó szekrényt állítson be a lakásába. A tehetősséget jelző edényféle kirakásához több más, olcsóbb, egyszerűbb megoldás is kínálkozott. A sok nyitott polccal rendelkező szekrény így végül csak korlátozottan talált befogadásra.

Ezzel szemben a zárt élelmiszertartó szekrénynek itt is – mint másutt – számos változata vált széles körben használatossá, köztük középkorból öröklött formák is; edények puszta tárolására ezek is alkalmasak voltak. Svájcban, a francia reneszánsz buffet hatására alakult ki egy jellegzetes, nyitott középrészű szekrény, mely a szomszédos német és osztrák terület falvaiban is elterjedt; ezen edények bemutatására is lehetőség volt. Ilyenféle megoldást, nyitott középrészt, a polgári ebédlőszekrényektől ösztönözve, másutt is kialakítottak a tárgyalt csoportba tartozó szekrényeknél (Deneke, B. 1969: 285–291., 295–306. kép, 32, 124–130; Beitl, K. 1976: 27. kép, 19).

Ami a nyitott polcos edénytartó szekrényt illeti, az Németország nyugati részén a 16. században ritkán ugyan, de már megjelent parasztházakban is. A gyakran dús faragásdíszű emlékanyag azonban inkább csak a 17. századtól történő fokozottabb falusi terjedést dokumentálja – ekkor már helyenként a kelengyébe adottak közt is előfordult (Heine-meyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 9, 27–28, 46–47, 76–82, 93). A nyitott felsőrésszel ellátott, reprezentatív kialakítású edénytartó szekrénynek van másik, szigetszerű megjelenési területe a németségnél: Szászország. Itt azonban, az ebédlőszekrény formájú változattal párhuzamosan, már csak akkor gyökeresedett meg, a 18. század folyamán, amikor az előbbi vidéken hovatovább divatjamúlttá lesz és a 18. század második felétől fogva ki is szorítja a Hollandia felől érkező, üvegezett edénytartó szekrény. A szászoknál elterjedt mindkét változat fenyőfából készült, festett virágozással (Ritz, J. M.–Ritz, G. M. 1968: 50–51. kép, 50). Ilyen, nyitott vagy pedig zárt felsőrészű szekrények, szintén virágos festéssel borítva, a 18. század közepétől a cseh és a morvaországi parasztsághoz is eljutottak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 15., 53., 64., 81. kép, 43). Ugyancsak elterjedtek Lengyelországban, de az ottani falvakban már csak többnyire a 19. század közepétől, díszítésük itt is festett virágozás (Reinfuss, R. 1977: 153–161., 168. kép, IV–V., XXXIV. t., 189–198).

Magyarországról az ezt a tárgyat illető, legkorábbról ismert adataink a 15. századból valók. Ezek azonban mind Mátyás király nevezetes ilyen, drágaságokkal megrakott, a külföldi követek csodálatát kiváltó alkalmatosságairól szólnak (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 19; Vadászi E. 1987: 94).

Ez a presztízsbútor korán általánossá válhatott a nemesség udvarházaiban, miként ezt a pohárszéket említő adatok már a 16. századra nézve mutatják (Radvánszky B. 1879–96: I. 20, II. 52, III. 127, 148). 1668-ban, 1681-ben kászoni lófő székely családoknál is említik (Imreh I.–Pataki J. 1992: 322).

Mindazonáltal úgy látszik, nem csupán a lakás vendéglátásra kijelölt részében helyeztek el ilyen szekrényt. Abban a latin–magyar szójegyzékben ugyanis, amelyet Szikszai Fabricius Balázs, a sárospataki iskolában 1561–76 közt, tanári működése során, a magyarországi viszonyokra alkalmazva állított össze, fogalomkörök szerinti csoportosításban, nemcsak az Ebéllö vagy vaczorállo ház berendezési tárgyai közt található meg a pohár szék, de az edényfélékről, különösen a konyhaiakról szóló fejezetben is, talán konyhai bútorként közéjük iktatva (Melich J. 1906: 70, 87). Bazin (v. Pozsony m.) várának 1586-ban történt összeírásában valóban feljegyzésre került a konyhában egy „Alma-rium fazek tharthany” (Radvánszky B. 1879–96: II. 62). A 17. századi soproni polgárházak leltáraiban is többször említettek élelmiszeres almáriumot (Almer), illetve élelmiszeres vagy konyhai szekrényt (Kasten), a konyhában vagy a kamrában (D. Askercz É. 1976: 115, 118–119, 121). Ezekéhez hasonló funkciót sejtet egy háromszéki adat 1716-ból, {373.} mely szerint egy festett pohár székben „két hólyagos csupor, két hólyagos fazék, egy rosz compona (mérleg), egy mázas zergős korsó” találtatott (Cs. Bogáts D. 1943: 118).

Megjegyzendő, a konyhai szekrény is szolgálhatta a reprezentációt, amennyiben tetszetős elrendezésben, megszemlélésre érdemesített edényfélét raktak ki rá. A látogatók ugyanis a konyhát is felkeresték, sőt ettől ösztönözve a 17–18. században Hollandiában és Németországban divatba jött díszkonyhákat létesíteni, pusztán a tárgykészletek bemutatására. Azonban a használatban levő konyhát megjelenítő ezen korbeli ábrázolások is mind olyannak mutatják be azt, ahol állandóan számolnak a váratlan vendéggel. Mindenesetre a tárgyak, főként fémtányérok sorozatai, többnyire falipolcokon sorakoznak, szekrényféle ugyanis, a füstelvezetés elégtelen volta miatt, korábban még ritka volt a konyhákban (Wilckens, L. 1978: 12., 61., 104. kép, 40, 54–55; Benker, G. 1984: 37; 1987: 27–28).

A szobabeli pohárszékkel kapcsolatban érdemes felfigyelni rá, hogy ennek zárt alsó részét az úri háztartások alighanem már kezdettől igénybe vették textília, asztalnemű eltevésére. Ez olvasható ki például abból a Nádasdiak számadásai közt, 1554-ben, utazások idején többször ismétlődő tételből, melyben „az poharszekbeli ruhanak mosasatol” címmel jegyeztek fel kiadásokat, több-kevesebb asztalkendőt, abroszt, törülközőt és tányértörlőt sorolva fel (Belényesy M.–Gáborján A. 1959–60: II. 222, 226, 227, 230). Ugyancsak asztalneműt tartottak az almáriumban, edény mellett, a 17. században Kolozsváron (Jakó Zs. 1957: 383).

A városiak által történt elfogadás nyomán (erre lásd még pl. Zoltai L. 1936: 8) a pohárszék eljutott falura is. Az erdélyi szászoknál, mivel az új típusú bútordarabot magyar közvetítéssel ismerték meg, poarszek és hasonló neveken terjedt falun (Roth, V. 1907: 10297, 4; 1908: 192). Más tárgyról átörökített, régebbi nevet is alkalmaztak rá, így nehéz megítélni, hogy az 1574-ben Keresztényfalván (v. Brassó m.) Lucas Böstentől hagyományozott régi, csúnya Schüsselramp és egy festett Schüsselrump vajon ezt a bútort jelölte-e már (Capesius, R. 1977: 106). Mindenesetre az eddigi ismeretek szerint az egykori Magyarország területéről parasztházból fennmaradt legkorábbi, 1694-ből datált edénytartó szekrény, mely a régebben mezővárosi rangú Barcarozsnyón (v. Brassó m.) őrződött meg, valójában egy nagyobb városból ide átszármazott objektum. A rajta látható virágos átfestés történhetett esetleg helyben, de az alsó rész két faragott hermapilasztere egyértelműen tanúskodik arról, miként azt Roswith Capesius, a tárgy publikálója megállapította, hogy ez a pohárszék eredetileg valamely városi patrícius részére készült (Capesius R. 1983: 37–38. kép, 38; vö. uő. 1977: 107–108, más évszámolvasattal; lásd még K. Csilléry K. 1985a: 185).

HASZNÁLATA A 18–20. SZÁZADBAN

Magyar mezővárosok és falvak lakosságától a 18. századtól vannak adataink edénytartó szekrény használatára. Ekkortól már a fennmaradt emlékanyag bizonyítja mindennél inkább az alkalmazását. Különösen figyelemre méltók a székelyföldi, szépen faragott, könnyed áttört és vésett mintázatú példányok, melyek megalkotói az úri-polgári előképet nagyon eredeti módon fogalmazták át; ezek mindeddig még nem kaptak érdemi tárgyalást. A Szentegyházasfaluból (v. Udvarhely m.) származó egyed 1763-ból datált (Ortutay Gy. 1941: II. 62; K. Csilléry K. 1972: 25. rajz, 48), egy másik, ismeretlen helyről való rokon darab 1782-ből (Bănăţeanu, T.–Pauncev, M.–Bongiu, A. 1971: 58. kép). Egy {374.} kénosi (v. Udvarhely m.) példány is nagyjából az előbbi kettővel lehet egykorú (Malo-nyay D. 1907–1922: II. 310. kép, 185). A későbbiekben azután az edényes szekrényeknek ezen a változatán is háttérbe szorította már a műves faragást a színességével jobban ható virágozás (ilyen példány képe: Kardalus J. 1982: 22). A 19. században végleg diadalmaskodott a festett dísz, ahogy általában a falusi szobák vendégfogadást is szolgáló részének bútorainál. Székely asztalosmesterektől számos 19. századi – 20. század eleji jeles, nemegyszer igen gazdagon virágozott példánya maradt fenn és mellettük egyszerűbbek is, szobabeliek és konyhában használatosak egyaránt. Akadnak köztük az úri-polgári ebédlőszekrényekhez hasonló, csak középütt nyitott almáriumok, kasztenek is, másrészt pedig fölül több polccal ellátott álló tálasok (Malonyai D. 1907–1922: II. 317–318, 322, XXI. kép, 187–188; Kós K. 1972a: 22. rajz, 32–33, 48–49. közti t.; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 108, 137–141, 148; Domanovszky Gy. 1981: II. 70). Ám az utóbbiak közt a legpompásabb daraboknak is, akárcsak a szerényebbeknek vagy a lényegében díszteleneknek, egyaránt a polcaikra kirakosgatott tányérok voltak legfőbb ékességeik. A tányérokkal teli polcaikkal a mennyezetig felnyúló széki (v. Szolnok-Doboka m.) tálasok ezt különösen jól példázzák.

Ne feledjük azonban, hogy korábban edénytartó szekrény beszerzését nem engedhette meg magának minden család, de még számos falu egész lakossága sem. Ám a kulturális érintkezések beszűkült voltát is jelzi az a tény, hogy az ilyen funkciójú szekrények korábbi, 18–19. századi térnyeréséből jelentős területek maradtak ki.

Az Alföld esetében a nagy asztalosközpontokban – különösen Debrecenben, Nagyváradon – működő készítők befolyása igen erős volt, és révükön olyan változatok tudtak elkerülni már a 18. században az általuk ellátott vidéken akár a falvak gazdag parasztságához is, amelyek az idézetteknél pontosabban követték az érvényben levő korstílust. Ilyenek voltak az üveges felsőrészű kredencek – ilyen a Komádiból már említett kadru is –, illetve a hasonló, de zárt felsőrészű almáriumok, mint a szatmári Felső-Tisza-vidékről említett példányok. Emellett használatos volt itteni konyhákban is – az előbbieknél szélesebb elterjedéssel – a fölül nyitott polcokkal rendelkező almárium vagy a benne leginkább tároltak után nevezve, tejes, ez virágozott is lehetett (Deli E. 1989: 224. kép, 153–154; Bellon T. 1987: 504. kép, 371; K. Csilléry K. 1990: 116. kép, 115). Egy orosházi gazdaház akkoriban már régimódinak számító berendezésű szobájában látható a régi kredenc jellemző elhelyezési módja, a Veres Józseftől 1886-ban közölt felvételen; ezt a díszbútort ugyanis a tisztaszobák főhelyére volt szokás állítani, ahogy másutt a sublótot vagy valaha a menyasszonyi ládát (Veres J. 1886: 32–33).

A Duna-Tisza közén és a Dunántúlon edényes szekrény beállítása a szobába kivételesnek látszik. Igaz, az úri-polgári otthonokban is ritka az ilyen tárgyforma. Bátky Zsigmond jobb módú parasztszobák bútoraként Szentgálról közli, hogy a sublótra üveges szekrényt állítottak fel (Veszprém m., 1906: 48. t., 158). Vajkai Aurél beható szentgáli kutatásai szerint ez ott „csak régi nemzetes háznál volt”, hozzátéve, hogy „nagy becsben tartották” (1959: 238).

A legáltalánosabb ezeken a vidékeken, hogy a konyhában kapjon reprezentációs szerepet az edénytartó szekrény, így a pitvarban, a ház bejárata és a szoba ajtaja közti kis falszakasznál felállítva. Ezeknek a szekrényeknek a felépítése nem a már említett, végső soron szobai bútorra visszamenő darabok formáját követi. Jellemzőjük az aszimmetrikus beosztás, az, hogy baloldalt egymás fölött fiókok vannak, míg a másik, nagyobbik részt {375.} foglalja el a szekrénytér, általában egyetlen ajtóval. Elvétve előfordul ez a típus az Alföldön is, így a nyíregyházi szlovákoknál, a tirpákoknál (Bodnár Zs. 1989: 4. kép), de általánosabb az ország nyugati felében.

Ez a konyhai szekrénytípus a délnémet területről való. Stájerországból már 1665-ből van emléke (Hänsel, V. 1979: 26–27; továbbiak pl: Wagner, E. 1983: 165–168. kép, 21). Ott az ilyenek szokásos dísze a dekoratív, gyakran virágos festés volt (lásd még Deneke, B. 1969: 289–290. kép; Fuger, W. 1975: 29, 94). Az ekként felépített konyhai szekrények a 19. századra Csehországban is meghonosodtak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 108. kép). A délnémet területen a konyhaszekrények ily módon való kialakítását a polgárság is elfogadta. Lehetett tehát szabályos konyhakredencnek ilyen alja, amihez fölsőrészként üveges szekrény csatlakozott (Benker, G. 1987: 207. kép).

Magyarországra talán az asztaloslegények vándorlásai során szerzett ismeretekkel jutott, és a konyhák modernizálásával kapott polgárjogot. A hazai parasztságtól ismert példányok a 19. század második feléből és a 20. századból valók. Kivitelezésük lehetett a polgári korstílushoz igazodó, az ajtajuk például neorokokó jellegű keretezésű – ilyen, többek közt az említett, nyíregyházi tirpák családtól származó példányé –, ahol pedig dívott még a virágozás, ott annak szellemében kaptak ezek is festett díszt. A hazai aszimmetrikus felépítésű edényes szekrények közt, úgy tűnik, kevesebb az egyetlen egységes tömböt képező tárgy, ezt a formát jobbára az ország nyugati tájain fogadták el (lásd pl. Vajkai A. 1959: 238; Fülöp M. 1975: 26, 35; Zsedényi J. 1975: 54–55). Az egytestű szekrények teteje köré is igényelhettek azonban módos helyen korlátot, az oda kiállítandó tányérok megtámasztására, így Kapuváron (Győr-Sopron m., K. Csilléry K. 1972: 16. kép). Keletebbre a kétrészes szekrények alsó fele készült az aszimmetrikus modellnek megfelelően, és ezen emelkedett a szokott tányértartó polcrendszer, így például a hartai németeknél (Boross M. 1982: 136–138).