ALKALMAZÁSA MAGYARORSZÁGON
Ami a magyarországi elterjedést illeti, az adatok arra figyelmeztetnek, hogy tárgyunk ismerete több irányból származott át hozzánk. Ezt jelzi az a bejegyzés, amely Törcsvár (v. Brassó m.) várgondnoka 1527–1537 közti számadásaiban olvasható: „cartallo ut vocant schissel ram”, a régi olasz nyelv „keret” jelentésű cartallo szavával jelölve a latin szövegben az objektumot és a vele azonos értelmű német ram szóval értelmezve azt (Roth, V. 1908: 192). Az olasz szó, cartalus formában latinosítva, ugyanennek a tárgynak jelölésére brassói feljegyzésben szintén olvasható (Bartal A. 1901: 108). Egy magyarázó betoldásból, melyet 1534-ben a város gondnoki naplójában az asztalosmester részére két tálasfogasért történt kifizetést elkönyvelő bejegyzéshez tettek, az is megtudható, hogy az ilyen bútordarab kancsók és tálak tartására szolgált (Roth, V. 1908: 192).
Azt, hogy a magyarok körében a tárgynak régiesebb, karfa nélküli változata is használatos volt, 17–18. századi erdélyi leltárak párkányos fogas és karatlan fogas adatai jelzik (B. Nagy M. 1970: 124; EMSztT IV. 180). Szász községekben néhol a közelmúltig szokásban maradt az ilyen, a tányérok számára pusztán párkánnyal felszerelt fogasok használata, így a volt Szeben megyei Szászorbón, Kiscsűrben és Szelindeken, de az északabbra fekvő szász falvakban is, mint a volt Beszterce-Naszód megyei Kisdemeteren {383.} (Capesius, R. 1977: 26–28., 30. kép). Ezeken a fogasokon természetesen a falnak támasztották a tányérokat.
A levéltári adatok tanúsága szerint a tányéros fogas nálunk igen elterjedtté vált a 16–17. században. Gazdagon berendezett polgári otthonokban is beletartozhatott a vendégfogadásra rendelt szoba felszerelésébe. Olyan helyen is kitették, ahol pedig a vele együtt szereplő tárgyak közt több is akadt, mely származásával bizonyította a külföldi példák szoros követésének igyekezetét. A kolozsvári Stenczel Imre patrícius házában, 1637-ben, az „első nagy szobában”, ahol többek közt Németországból hozott, intarziás mennyezetes ágy állt és a falakat hét, Bécsben beszerzett, figurális díszű kárpit fedte, két hosszú és öt rövid fogast is felfüggesztettek, nyilván a kárpitok fölé, mintegy végigfutó frízként (Jakó Zs. 1957: 390). Ily módon való elhelyezésére utal az a leltár, amit azokról a „házi eszközökről” vettek fel 1605-ben, melyek Beis Sebestyén, Nagyszombat „város gazdája”, azaz városi számvevő után maradtak. Ebben az olvasható, hogy a szobában, ahol az elhunyt lakott „fogasok környös körül” (Radvánszky B. 1879–96: II. 115).
A fogas nem csupán polgárházak berendezésének lehetett része nálunk ebben a korban, hanem nemesi, sőt főúri kastélyokénak is. Így Felsővadászon (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1631-ben, a Rákóczi-kastélyban az „asszony házában”, azaz az úrnő szobájában négy zöld színű fogast vettek számba (Radvánszky B. 1879–96: I. 23; lásd még pl. B. Nagy M. 1970: 123–124).
Ahogy általában történt ebben az időszakban a tárgyak egyik országból a másikba való átplántálódása során, a fogasok közt is minden bizonnyal létrejöttek nálunk helyi színezetű változatok. A szűkszavú leltárak azonban sajnos általában nem adnak a leírt tárgy kialakításáról közelebbi tájékoztatást, még hosszú vagy rövid voltára, színére, anyagára is csak esetenként utalnak. Mégis sejthető, hogy akadhatott ornamentális dísz is rajtuk. 1681-ben, Apafi István magyarsajói (v. Beszterce-Naszód m.) udvarháza szobáiban felsorolt, legfeljebb a színükkel jellemzett sok fogassal szemben az egyik szobában levőkről ez áll a leltárban: „Hosszu, karos, zöld fogasok nr. 3. 1673 esztendőszám vagyon reáirva” (B. Nagy M. 1973: 191).
Ezek a célszerű és a rájuk kitett edénnyel a szoba képét előnyösen megváltoztató tárolóbútorok a köznép számára is kívánatosnak tűnhettek, és úgy látszik, hamar elérhetővé is váltak. Kolozsváron erről a bíróság elé került ügyek 16. századi jegyzőkönyvei tanúskodnak. Már korántsem a kezdeteknél tarthatott a terjedés 1568-ban, ha Barla Péterről azt vallották, hogy „semmi holta után nem maradott, hanem egy hitván tollas derekal, és egy hitván fogas”. Egy családfő 1572-ben tett panasza pedig, miszerint „annyera rugják volt az falt, hogy az ő fogassáról két tálnyér is essett le” (EMSztT 1983: IV. 179), alighanem akként értelmezendő, hogy a fogas polca korláttal még nem rendelkezett, csupán kis peremmel.
Hamarosan falun is megkezdődött a tálasfogas terjedése. Prázsmárból (v. Brassó m.) már 1556-ból ismert Schisselräm említése (Capesius, R. 1977: 176). Az idevonható magyar nyelvű adatok esetében azonban nem határozható meg pontosabban, milyen tárgyra vonatkoznak. Heltai Gáspár 1566-ban kiadott egyik, az elszegényedett gazdafiúról szóló meséjében előforduló táltartó, minthogy a lakásban az asztalt és a padot követően kerül szóba, talán szintén tálasfogast jelez (Heltai G. 1897: 179). A táltartó, mint a bazini (v. Pozsony m.) vár 1586. évi leltárából kitűnik, falra akasztott bútordarab volt (Radvánszky B. 1879–96: II. 70). Mindazonáltal így sem lehet teljességgel kizárni, hogy {384.} esetleg a Heltai-féle mesében szereplő tárgy többsoros polc, nyitott tékaszerű alkotmány lenne.
1648-ban, abban a hatalmaskodási esetben, mely a Fertőrákoson (Győr-Sopron m.) akkor létezett tíz jobbágyportát érte, azok közt a javak közt, amit a kóborlók felprédáltak, szintén említenek polczokat, az asztalok, székek és padok után. Ezek is becses darabok lehettek tehát, úgy tűnik, szintén valamiféle tányértartó polcok, fogasok (Esztergomi Prímási Világi Levéltár. Acta radicalia X 196: 75–76).
Meg kell említeni, hogy ennek a tárgynak a Miava környéki (v. Nyitra m.) szlovák nyelvjárásban fogaš a neve (Bednárik, R. 1949: 13. kép, 41), sőt előfordul ez a megnevezés a morváknál is (Večerková, E. 1994: 20). Ez a tény azt jelzi, hogy ez a bútordarab a magyar köznép körében hamarabb tudott általánosabbá válni. Egyébként a hartai (Bács-Kiskun m.) németeknél is Fogasch – esetleg szekrényke, Schänklche – a tárgy neve; ők ilyennel nem találkozhattak német, Hessen és Pfalz területén volt egykori hazájukban, ahonnan az 1720-as években ide bevándoroltak (Fél E. 1935: 16; K. Csilléry K. 1987a: 408).
Maguk az eredeti mivoltukban megőrződött tárgyak többségükben az említett levéltári adatoknál jóval későbbiek. Erdélyi szász faluból, Hégenből (v. Nagy-Küküllő m.) 1681-ből említ Victor Roth egy fennmaradt, rózsákkal virágozott példányt (1907: 10297: 4). Debrecenből az első ismert darab 1747-ből datált, bár az újabb, restaurátori vizsgálat alapján úgy látszik, hogy ez ennél korábbi készítésű és az 1747-es évszám már az átfestést jelzi (Varga Gy. 1988: 106, 108–109).
A magyar falusi házakból ismert, hol egyszerűbb, hol díszesen virágozott fogasok már a 19. századnak és a 20. század elejének emlékei. Az asztal melletti falon való elhelyezésre készültek, a család rangját jelölték és ennek megfelelően voltak kialakítva; néhol évszámmal is ellátták őket. A cifraságot kedvelő vidékeken, Kalotaszegen, a Sárközben a múlt század végén esetleg a korlátjukra illesztett fagömbökkel és felaggatott facsüngőkkel tették látványukat mozgalmasabbá. A 19. század második felében egészen egyedülálló példányok is születtek: a legjelesebbek a pilinyi (Nógrád m.) faragó, Bertók János kezéből kerültek ki; ő a huszáros lócák figuráit alkalmazta a fogas korlátján (Nyári A. 1909: 139; K. Csilléry K. 1972: 14–15. kép; Domanovszky Gy. 1981: II. 66–67). Ezek a próbálkozások azonban már nem találtak szélesebb visszhangra.
A 19. század ugyanis a parasztház modernizálódásával magával hozta a fogasok kiszorulását is, különösen és legelőször éppen a gondosan megformált, díszített, a ház tiszteleti szegletében ékeskedő példányokét. Már Kiss Bálint így emlékezik meg erről: „A tehetősebb gazdák házaiban voltak az asztal melletti padok felett fogasok, amelyekre felül rá voltak rakva a régi cintányérok, cseréptányérok, ezenfelül pedig kancsókat aggattak. Ez a szokás azonban az 1805-ik körül mindjobban kezdett a divatból kimenni” (Sima L. 1914: 397).
Szentesen ekkorra már, miként erről Kiss Bálint ugyancsak megemlékezik, tekintélyesre nőtt a fal felső részére kitett képek sora (Sima L. 1914: 397). Alighanem ezek szorították le onnan a fogasokat. Ám a parasztházak falait lassan falun is mindinkább elborították a képek. Nyáry Albert 1909-ben írja a Palócságból, a pilinyiek házáról: „Az ablakok felett, ha ugyan elfér még, fogasok vannak tányérokkal és kancsókkal” (1909: 143).
A fogasok egykori ékességeiből rendszerint csak a színes tányérokat tartották meg a falon, a képek között, fölött vagy alatt, majd akár a szabadon maradt falfelület egészét elborították velük, és így is hagyták általában mindaddig, amíg ragaszkodtak a ház lakói a hagyományos lakásberendezéshez.
A TÁROLÓRÚD
Az eddigiekben sorra vett tárolóbútorok szükség esetén – ha a család jövedelme nem tette lehetővé a megszerzésüket – mind nélkülözhetőek voltak, kivételt csupán a kelengyével adandó láda képezett – láthattuk, századok óta –, majd pedig az azt ilyen minőségben követő menyasszonyi bútorok, ám ezek beszerzését el is várta a közösség.
A vászonnemű meg néhány becsesebb apróság valóban fokozott vigyázásra szorult, de a kelengyebútorban tárolandókon kívüli holmi, így a felsőruha vagy a használati edényféle megóvására az elpiszkolódástól, töréstől sokáig jóval egyszerűbb és részben korábbi időkből továbbörökített megoldások voltak gyakorlatban. A már szóba került fülkék mellett jelentős részben tárolásra volt használatos a lakásbeli padkák és padok felülete, illetve az utóbbiak és az ágyak alatti térség, továbbá a helyiség mestergerendája és az esetleg ebbe meg a falba vert szögek, akasztókampók (lásd pl. Pápai K. 1893: 27–28; Sima L. 1914: 397–398; Bátky Zs. 1906: 165–166; Viski K. 1941: 222, 246–247, 249–251; Morvay J. 1981: 77; K. Csilléry K. 1982a: 240–241, 258).
TÖRTÉNETI ADATOK
Kimondottan tárolásra készült alkalmatossága volt a régebbi lakásoknak a tárolórúd. Ezt két erre a célra kifaragott és a mennyezethez rögzített deszkalap tartotta; a rudat az ezekbe vágott kerek nyíláson húzták át. A rúd használata Európában a középkortól fogva, az ezredforduló előtti időktől kezdődően kimutatható. A 15. századig úri és polgári lakásokban sem volt ritka, így a hálószobában erre dobták fel a levetett ruhát, a tárolóhelyiségben pedig az éppen használaton kívüli ruhadarabokat terítették rá. Ilyen funkcióban látható a jánosréti (v. Bars m.) templom az 1480-as években festett egykori főoltárának a szekrények kapcsán már említett tábláján, egy kereskedő kamrájában. Mivel pedig a középkorban, a lakások megfelelő füsttelenítése állandósultáig textíliákkal volt szokás ünnepi alkalmakkor a nap méltóságához illő megjelenést adni a befeketedett helyiségeknek, ezt a sajátos bútordarabot előkelő lakásokban is segédeszközként használták a kárpitok és függönyök ilyen, időszakonkénti felakasztásához (K. Csilléry K. 1982a: 131., 160. kép, 259–260, 282).
A kárpitok rúd segítségével történő felfüggesztése figyelhető meg az 1360 körül keletkezett magyar Képes Krónika királyi palotát megjelenítő miniatúráin (Dercsényi D. és mások 1964: I. 37, 78, 141). Alighanem az előkelő otthonoknak ezt a gyakorlatát követve vált szokásossá köznépi hajlékokban is az ünnepjelző textíliák rúdra való felteregetése. Ennek egyedülálló, korai megjelenítése idézhető Magyarország déli szomszédságából, a Johannes de Castua által a szlovéniai Hrastovlje Szt. Háromság-templomában 1490-ben festett falképről. Itt a Paradicsomból kiűzött Éva a házabeli tűzhelynél fon, mögötte pedig, az asztal melletti falrészen ott a rúd, rajta egymás mellé felrakott három, szőttes vagy hímzett, csíkos mintázatú, rojtos kendővel (K. Csilléry K. 1982a: 159. kép, 259).
Rudak alkalmazása nálunk sokáig eleven gyakorlat maradt. Az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonában levő egykori Kőváron (v. Szatmár m.) „az udvarbírák számára csináltatott lakóház” 1694-ben felvett leltára szerint a bútorzat részeként volt „geren-dához szegezett, lyukas tartódeszkában általjáró, köntösöknek és ruházatnak való fenyőrúd is nro. 2” (B. Nagy M. 1973: 252). A nagysajói (v. Beszterce-Naszód m.) Apafi-udvarház 1681. évi összeírásában az egyik, katonáknak szolgáló házban került említésre öreg gúnyatartó rúd (B. Nagy M. 1973: 183).
A Szentsei-daloskönyv egy 17. századi, házasodásról szóló – mint a szöveg mondja – a Bakony és Vértes közt szerzett dala szerint valamely személy rúdon felhalmozott ruhaneműje vagyonosságot jelzett. A dalban szereplő özvegyasszony
| „Mig magát ajánlja: pénzem elég vagyon, |
| Köntöse magának, urának az rudon.” |
| (Szentsei Gy. 1977: I. 90, II. 146) |
A rudak használatát további 17–18. századi adatok is igazolják. Figyelemre méltó, hogy kicsiny – a pitvar két oldalán csupán egy-egy lakószobával bíró – kisnemesi udvarházak berendezésében szintén ott voltak a rudak. Így Nagysomkúton (v. Szatmár m.) 1728-ban az első és hátulsó házban egyaránt említettek ilyent, míg Vingárdon (v. Alsó-Fehér m.) 1755-ben a boronafalú udvarház belső szobájában (B. Nagy M. 1970: 34, 51, 124).
Ami a rudaknak a lakásdíszítésben játszott szerepét illeti, a hrastovljei falkép ismeretében azt kell vélni, hogy legalábbis ünnepek jöttével az ott láthatókhoz hasonlóan lehetett kirakva a rúdon az olyanféle textília is – köztük szép számmal kendők –, mint amit értékként emeltek ki azok a jegyzőkönyvek, melyeket 14–16. századi hatalmaskodások után magyarországi jobbágycsaládokat ért károkról vettek fel (Szabó I. 1969: 221–222; K. Csilléry K. 1982a: 284–285).
Lakásdíszítő céllal tartott rúdravalót azonban még jóval későbbi források is említenek, városi polgárházakból is. Zoltai Lajos levéltári kutatásai során közel harminc, 18. századi debreceni hagyatéki iratban talált rájuk adatot. Egy-egy családnál általában egy-két darab volt belőlük. Nemesi származású szenátor feleségénél és szerényebb viszonyok közt élt mesterasszonynál egyaránt előfordultak. Az így, szobadíszként alkalmazottak közt nem csupán kendők lehettek, de akadt rúdravaló abrosz, sőt tekintélyes méretű rúdravaló ruha is. Az ilyenek 5–6 sing (kb. 310–370 cm) hosszúságot is elérhettek, amihez megfelelő nagyságúra szabott rúd kellett (Zoltai L. 1936: 17–18). Másutt a rúdra feltett kendők számát szaporították; a makói Nagypál János hagyatékában jegyezték fel 1792-ben: „10 törülköző kendő, pamukos a rudon 4 fr. 3, nagy, pamukkal szüvött abrosz a rudon 3 fr.” (N. Fülöp K. é. n.: 12).
HASZNÁLATA A MAGYAR PARASZTSÁGNÁL
A rúdravalók és az azokat tartó rudak kapcsán a parasztházbeli bútor ismerői előtt önkéntelenül is felötlenek a kendőszeg nevet viselő tálasfogasok. Az előbbiekével egyező, korábbi igénybevétel valószínűségére többen is utaltak már. Viski Károly szerint a „fogastálas ... erdélyi ’kendőszeg’ neve mutatja, hogy – bizonyára nem nagyon régen is – mi volt a rendeltetésük, vagy mi volt e tálasféle helyén” (1941: 247). Ehhez érdemes hozzátenni, hogy időközben a kutatásnak a kendőszeg megnevezésre már 1593-ből sikerült, Székelyudvarhelyről, példát találnia (EMSztT 1993: VI. 367).
Közelebbről már csak a legutóbbi idők parasztházainak emlékanyagából ismerjük a ruhatartó rudat: hétköznapi és ünnepi feladatot ellátó variánsait egyaránt, no meg a lakáson kívül alkalmazott – bár megelőzően esetleg ugyancsak a szobában szolgált – társait, a kamrabeli zsáktartó vagy az eresz alatti, kukoricacsövek felakasztására rendelt, málészárasztó rudat. Közelmúltbeli emlék nem kevés akad, tárgy is, de még inkább fénykép-felvétel.
A lakásban faluhelyen, amíg megvolt a kemence, sokfelé megmaradt mellette a rúd ruhaszárasztónak, de nem kevés helyen ragaszkodtak hozzá a lakásdíszítés érdekében. Volt, ahol állandósult lakásdísz lett a rúd a ráterített ruhaneművel. Kalocsa környékén, így Szakmáron még az 1960-as években is lehetett látni szegényebb, régies rendjét megőrzött parasztházat, ahol a kemence melletti rúdon állandóan ott díszelgett a virágos csíkkal hímzett szélű kendő. A kifüggesztett ruhaféle elvárt száma, mibenléte falunként, azon belül meg vagyonosság szerint is különbözött, amit tovább módosított, hogy van-e eladó leány a háznál vagy esetleg magános öregasszony lakja csak.
Erdélyben különösen sokrétűvé, gondosan megkomponált alkotássá lett az ilyen lakásdíszítés. A gyimesi csángóknál így írt erről 1909-ben Cs. Sebestyén Károly: „Az ajtó fala és az ágy mögötti fal mentén, annak egész hosszában lóg a gunyatartórúd, horgokkal a mennyezeti gerendákra erősítve. Nagyon szépek ezek, a szobának két falát félig beborító szőttesek és hímzések. Sűrűn egymás mellé vannak kirakva, a nagyobbak alul, a kisebbek a tetejére, széles hímzett sávjukkal kifelé fordítva... Végül még sok apró bolti selyemkendő lóg rajta, a melyeket a házbeliek temetésekről hoztak haza ajándékképen” (Cs. Sebestyén K. 1909: 195–196). Györffy István 1911-ben le is fényképezett egy ekként felöltöztetett házbelsőt Gyimesközéplokon, ahol a hatást azzal fokozták, hogy a két oldalfal közé kifeszített kötélre további ruhaneműt terítettek fel, nem csupán kendőfélét, de hímzett bőrmelleseket is.
Elgondolkoztató mindazonáltal, hogy voltak az országban területek, így a Palócság, ahol nem vált szokásossá a rúd díszítő célú felhasználása, alkalmilag sem, még kevésbé állandósult formában. Pedig rúd lógott itt is a hálókamrában minden asszony ágya fölött, de oda csak a szennyes ruhát dobták, orsótartó kosarat, ünneplő csizmát vagy más egyéb tárolandót akasztottak, tettek fel. Ünnepeken az ágyakat magasra vetették, de föléjük a rúdra már nem került kendő vagy más dísz (lásd pl. Morvay J. 1981: 83–84).
AZ ÜLŐBÚTOR
Az ülőbútorok, mint jól tudjuk, nem elengedhetetlen szükségleti tárgyai a lakásnak. Nem csupán helyváltoztató életmódot élő, sátrakban lakó társadalmak nem érezték szükségét a szék alkalmazásának, de számos megtelepedett nép sem. Japánban például szinte napjainkig nem használták sem a falusiak, sem a városlakók – még a legelőkelőbbek sem.
MÚLTJA
Az ülőbútorok létrehozását nem a földön ülés kényelmetlen volta kényszerítette ki, ez mindenki számára – aki ebbe a szokásba beleszületett – magától értetődő volt. Az ülőbútort egy – embertársai fölött uralkodóvá emelt – személy kimagasló helyzetének kifejezésére {388.} alkották meg. Az ülőbútorok őse a trón. Eredetileg nem kényelmi célokat szolgál – a legkorábbiak egyébként is támlátlanok –, hanem hatalmi jelvény. Trónból székké ez akkor vált, amikor már más is jogot nyert az ilyenféle művileg létrehozott emelvényen való helyet foglalásra, az uralkodói kegy jóvoltából. Végezetül általánosan használt szükségleti tárggyá lett a szék, lakásbeli bútorává közrendűeknek, munkásoknak, földművelőknek egyaránt. Ekkortól figyelhetők meg azután a köznapi igénybevétellel velejáró egyszerűsítések is (Wolf, W. 1930: 86).
Minderre az ókori egyiptomi és mezopotámiai tárgyi és ábrázolásanyag nagyon tanulságos példákat szolgáltat (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 226–228; 1985b: 176–178, további irodalommal). A jelzett folyamat során már itt eljutott, a Kr. e. 2. évezredre, a vázas szerkesztésű, szálas növényi anyaggal bekötött ülésű, támlátlan ülőke és hátasszék a köznéphez, miközben a társadalomnak ez a rétege létrehozott egy speciális, munkavégzéshez való ülőbútort is: az ülőlapból és három belécsapolt lábból összetett gyalogszéket.
A föld felszíne fölé emelt ülőhely és a rajta leeresztett lábbal való ülésmód megszokottá váltával jött létre az igény több ember elhelyezkedésére alkalmas padokra. Már Mezopotámiából feltártak a Kr. e. 4–3. évezredből épületek belső fala mentén körbefutó földpadkákat – néha téglával burkolva –, ám az ilyenek részben polcként, tárolóhelyül szolgáltak (Salonen, A. 1963: XI–XII. és XIII. 3. t., 102–103).
Az ülőbútorok szélesen általános használattal öröklődtek tovább a görögöknél és rómaiaknál. Jórészt az ő közvetítésükkel jutottak el fokozatosan Európa más népeihez. Az adatok azt jelzik, hogy eközben a háromlábú gyalogszék eleve úgy vált ismertté, mint alárendelt személyeknek illő ülőbútor. Mellette azonban az egyszerű kialakítású, bekötött ülésű vázas szék ugyancsak el tudott terjedni köznépi használatban. Kialakultak továbbá – nyilván a részekből való összeépítésben járatlanabb, teknőkészítésben viszont gyakorlott faragók kezén – különféle olyan székváltozatok is, amelyeknél a támlát és az ülést egyetlen hasábból teknőszerűen vágták ki, nemkülönben másféle tőke- és fatörzsülőkék és -székek. Természetesen szintén elterjedt ezek mellett a padok alkalmazása, a középkori köznépi gyakorlatban rendszerint támla nélküli formában, illetve ugyanígy a föld- és kőpadkáké (K. Csilléry K. 1982a: 228–236).
Az elmondottakból érthető, hogy a magyar nyelv szék szavának – melynek átvétele még a honfoglalás előtti időszakban történt, a magyarokkal érintkező törökségtől – miért volt eredetileg „trónus” jelentése. Erre az egykori jelentésre máig emlékeztetnek az olyan kifejezések, mint a székhely és a törvényszék vagy pedig Székesfehérvár neve, nemkülönben a középkori magyar nyelv székes angyalok szókapcsolata (K. Csilléry K. 1982a: 96–98). Arra, hogy padok használatára a szék rangvesztése után került csak sor nálunk, figyelmeztet az a tény, hogy a támlátlan, mozgatható lóca neve a régi magyar és a népnyelvben hosszúszék volt. Magának a pad szónak az átvétele, valószínűleg déli szláv nyelvből, csak a honfoglalás után történt (Kniezsa I. 1955: 369). Még ennél is későbbi a csupán az ország egy részén elterjedt lóca szó átvétele a szlovákból; erre az eddig ismert legrégebbi adat 1604-ből való (Kniezsa I. 1955: 317–318). A padszék – mely már támlás ülőbútort is jelölt – és a hosszúszék egymás melletti alkalmazására álljon itt példaként egy Krasznán (v. Szilágy m.) 1594-ben felvett leltár bejegyzése: „Az Major ház szobájában vagyon asztal No. 1. Körös köröl vadnak pad székek. Ismét vagyon hosszu szék no. 2.” (EMSztT 1993: V. 299).
Az ülőbútorok használata még a középkor folyamán nagyban elterjedt a magyarországi {389.} köznépnél és egyben az általuk megkívánt ülésmód is. Ennek mindennél szemléletesebb bizonyítékai azok a földbe vágott, egy-két személynek helyet adó ülőgödrök, melyek az egyetlen helyiségből álló, Árpád-kori falusi verem- és félverem-házacskák jelentős részében – többnyire a háznak a kemencével rézsút szemközti szögletében – feltárásra kerültek. Az, hogy az utóbbi évtizedek faluásatásainak köszönhetően ismeretessé váltak ezek a lakóházbeli ülőhelyek és az a tény, hogy egyes ilyen „beépített” ülőbútorokkal ellátott házakat még a 9–10. században létesítettek, új megvilágításba helyezi a pad szó átvételét. Szavunk szláv megfelelői ugyanis többek közt földkiemelkedést jelölnek, de bútor jelentése ezeknek nincsen. Ezt a jelentést a szó már a magyar nyelvben nyerte el, nyilván akkor, amikor fából készült padokkal váltották fel a gödör és a falsarok közti földsávot, azaz tulajdonképpen padkát (K. Csilléry K. 1982a: 103–107. kép, 202–205, 240, 272–273).
A későbbiekben épült magyarországi falusi házakban, nevezetesen azokban a 15–16. században emelt hajlékokban, melyeket a régészeti ásatások a hódoltság idején, főként a tizenöt éves háború során (1591–1606) elpusztult falvak helyén tártak fel, ilyen ülőgödrökre már nem találtak. Így joggal tehető fel, hogy ezek helyére ekkorra már azonos rendeltetésű padokat állítottak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
