GÖCSEJI FALUMÚZEUM, ZALAEGERSZEG

A regionális szabadtéri múzeumok közül elsőnek a Göcseji Falumúzeum nyitotta meg kapuit Zalaegerszegen 1968-ban. Programtervét jelentős kutatómunka nyomán Szent-mihályi Imre, Barabás Jenő és Tóth János készítette el. A program alapján a város külső részén, a Holt-Zala mellett elterülő területen a történeti Göcsej 22 falujából származó közel 50 objektumot építettek fel. Az épületeket parasztporták szerint csoportosították, melyekkel egy kis 19. század végi falut rekonstruáltak. A hat porta lakóháza a keleti-alpoki építészeti zóna tipikus épülete, melyet a borona- és sövényfal, a díszesen faragott és festett faoromzat, a kémény nélküli füstöskonyha, a hasáb alakú kemence, a szobában a szemeskályha jellemez. Ugyancsak jellegzetessége a tájnak a „kerített ház”, melynek helyiségeit három oldalról építették az udvar köré, és ezzel zárt jelleget adtak a portának. A parasztudvarokat boronafalú pajták, pálinkafőző kunyhó, istálló, disznóól, kamrák, kutak egészítik ki. A Göcseji Falumúzeum archaikus építményeivel a hátrányos történelmi sorsú, elszigeteltségben, jobbára szórványtelepüléseken élt parasztok építészetének és lakáskultúrájának állít emléket, azoknak a parasztoknak, akik építő hagyományaikat az említett körülmények miatt szinte a 20. század közepéig megőrizték (Szentmihályi I. 1974a; Bíró F. 1988; é. n.).

VASI MÚZEUMFALU, SZOMBATHELY

A történetileg kialakult megye több földrajzi és etnikai tájat foglal magában, ahol magyarok mellett németek, szlovének és horvátok is élnek. Ennek következtében – és sok más ok miatt – a táj falusi településrendszere és népi építészete rendkívül változatos. A nagy múltra visszatekintő szeres település mellett utcás falvakat is találunk, és az Alpokalja hegyei kelet felé dombos és sík vidékekkel folytatódnak. Ezért a talpas-gerendavázas, boronafalas technika mellett megtaláljuk zsilipelt falú és vesszőfalú változatot is. A sík- és a dombvidékeken domináns a vertfal. Archaikus vonásokat mutat a tetőszerkezet és a szalma tetőfedés technikája is. A nagytájra jellemző tüzelőberendezések a fűtési és főzési technológia sok régi vonását őrizték meg.

A táj építészeti hagyományát képviselő – a 18. század végén és a 19. század első felében épített – lakóházak és gazdasági épületek nagy számban maradtak fenn a 60-as évekig (Bíró F. 1975), és ez a tény szinte kínálta – a helyben megőrzendő műemlékek mellett – szabadtéri néprajzi múzeumban való településüket. A Vasi Múzeumfalu megvalósítására Szombathely város biztosított mintegy 10 kat. hold nagyságú helyet a város belterületén, ahol 4 holdon 1966-ban megkezdődhetett a múzeum felépítése.

A múzeumot két ütemben szándékozták megvalósítani azzal a célkitűzéssel, hogy a múzeumba telepítendő épületek, többségük parasztportákban tömörítve, őrizze meg és mutassa be a megye magyar, szlovén, horvát és német ajkú népességének 18–19. századi építészeti- és lakáskultúráját. A rendelkezésre álló hely nem tette lehetővé a településtípusok hiteles bemutatását, ezért a portákat félkaréjban tervezett utcavonalra fűzték fel, a dombra épített őrségi épületekkel és néhány közterületen elszórt magányosan álló épülettel kiegészítve. A Múzeumfalu tudományos tervét Bárdosi János, Barabás Jenő és Tóth János készítette el, és ennek alapján a 80-as évek végéig az I. ütem felépítése fejeződött be. Az 1973-ban megnyílt első ütem 11 portát, továbbá haranglábat, vízimalmot, kovácsműhelyt, út melletti feszületet, összesen 40 épületet tartalmaz. Az aprólékos gonddal berendezett lakóházak itt is alkalmat adnak az alapvonásaiban ugyan azonos, de a részletekben különböző magyar és nemzetiségi kultúrák tanulmányozására (Bárdosi J. 1980; 1987).

SZENNAI SZABADTÉRI NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNY, SZENNA

A somogyi építészeti emlékeket összegyűjtő és megőrző regionális múzeum nem megyeközpontban, Kaposvárott, hanem attól 8 km-re, Szenna községben jött létre helyi kezdeményezésre. Ez az egyetlen szabadtéri múzeumunk, amely élő faluban valósult meg. Megszervezését az indokolta, hogy a megye gazdag népi építészeti hagyományát, illetve e hagyomány legreprezentatívabb példáit így lehetett a jövő számára megőrizni. A múzeum tudományos és építészeti tervét Knézy Judit és L. Szabó Tünde készítette el.

Elképzeléseik súlypontja a megye két legarchaikusabb vidéke volt, Zselic és Belső-Somogy, ahol a talpas-vázas faépítészet legszebb példái megmaradtak a 60-as évekig. A rendkívül hagyományőrző református népesség építészeti kultúrája és lakása a 18–19. századi falusi életmód számos vonását őrizte meg.

A Néprajzi Gyűjteménynek nevezett regionális múzeum az egykor halmazos, majd rendezett falu dombon álló református temploma köré épült fel. A templomot a türelmi rendelet után emelték 1785-ben, népi barokk stílusban, belső terében a padok mellvédjét, a karzatot és a mennyezetet rekonstruált festett kazetták díszítik. A templom, a fél-karéjban épült utca mellé sugarasan épített porták, és velük szemben a szőlőhegyi pincék, ha településtörténetileg nem is hitelesen, de hangulatos faluképet tükröznek. Az út mellett öt parasztporta épült fel, az eredeti anyagok megtartásával, az eredeti technológiával, a hagyományos gazdasági épületekkel, kapukkal és kerítésekkel. A porták mellett harangláb, út menti kereszt, faszerkezetű présházpincék és a református temető sírjelei egészítik ki a látnivalókat (L. Szabó T. 1980; Knézy J. 1987).

SÓSTÓI MÚZEUMFALU, NYÍREGYHÁZA-SÓSTÓ

A nyugat-dunántúli megyék példamutatása nyomán a szakemberek szorgalmazták Szabolcs-Szatmár megyében is a regionális szabadtéri néprajzi múzeum megvalósítását. Végül is a megyei vezetés 1965-ben a megyei múzeumi szervezetet bízta meg a múzeum felépítésével és kijelölte helyét is, a Nyíregyháza közelében lévő gyógyfürdő, Sóstó mellett. A regionális múzeum tudományos programját Mendele Ferenc, Erdélyi Zoltán és Erdész Sándor állította össze, az építmények áttelepítése és felépítése – szervezési és anyagi nehézségek miatt – ténylegesen azonban csak 1971-ben indult meg. Hosszas szervező- és építőmunka után a múzeum első részét 1979-ben nyitották meg. Az azóta eltelt időben a Sóstói Múzeumfalu hazánk legnagyobb regionális szabadtéri múzeumává fejlődött.

A tervezők a több tájat magába foglaló megye földrajzi zónái szerint csoportosították a portákat a múzeum faluközpontja körül. A földrajzi tájak az ott élő parasztoknak különböző életfeltételeket nyújtottak, ennek megfelelően az élelemtermelő tevékenység különböző ágai domináltak egy-egy tájon. Ez viszont az építőkultúrában és a lakáskultúrában is más és más vonásokat erősített. A néprajzi és történeti hűségre törekvő tervezők a megfelelő lakóházak kiválasztásával és berendezésével a társadalmi és szociális különbségeket is érzékeltetni tudták. A faluközpontba harangtornyot, templomot, iskolát, tűzoltó szertárat, temetőt a temetőcsősz házával, szárazmalmot, szatócsboltot és kocsmát, református parókiát és más kisebb építményeket telepítettek (Erdész S.–Páll I. 1990; Bodnár Zs.–Páll I. 1993).

ÓPUSZTASZERI NEMZETI TÖRTÉNETI EMLÉKPARK SZABADTÉRI NÉPRAJZI GYŰJTEMÉNYE, ÓPUSZTASZER

Legfiatalabb regionális szabadtéri múzeumunk nagyobb létesítmény, az ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark része, amely egy kis szabadtéri néprajzi gyűjteményt is tartalmaz. Juhász Antal 1973-ban készítette el a gyűjtemény tudományos koncepcióját, és 1979-ben megkezdődött az épületek áttelepítése és felépítése.

{320.} Az ópusztaszeri Néprajzi Gyűjtemény az eddig bemutatott regionális múzeumok tartalmától lényegesen eltérő építészeti hagyományt őriz. A kiválasztott épületek Csongrád és a történeti Csanád megyéből származnak, arról a dél-alföldi tájról, ahol a szabadkéményes, búboskemencés, háromhelyiséges parasztház már a 18. században domináns háztípus volt és a mezővárosokban és vonzáskörzetükben a gyors agrárfejlődés miatt már a 19. században megindult a polgárosodás. A hatalmas méretű külterjes gazdálkodás mellett a 18–19. században kialakultak a tájon azok a foglalkozások (hajóácsok, halászok, pásztorok, kereskedők, iparosok) és monokultúrák (paprika, hagyma, bortermelés, hízómarha stb.), amelyek a falun és mezővároson élők életmódját jellegzetes vonásokkal gazdagították.

Az ópusztaszeri Néprajzi Gyűjtemény arra törekedett, hogy ezeket a jellegzetes vonásokat a szabadtéri néprajzi múzeum kialakult módszereivel, épületekkel és azok berendezésével ábrázolja. Az áttelepített, illetve hiteles másolatban felépített, egy képzeletbeli utca két oldalán sorakozó épületek a fent vázolt életformákat tükrözik. A Gyűjteményt kovácsműhely, tűzoltó szertár, szélmalom, kocsigyűjtemény, a mesterséges tó mellett halászkunyhó, hajóépítő műhely, egy fából készült tiszai hajó egészíti ki. A regionális gyűjtemény a 80-as évektől látogatható, építése a 90-es évek elejére befejeződött (Juhász A. 1988a).

MAGYAR EMLÉKEK KÜLFÖLDI SZABADTÉRI GYŰJTEMÉNYEKBEN

Áttekintésünk nem lenne teljes, ha elhallgatnánk, hogy a szomszédos országokban is jelentős törekvések történtek magyar népi építészeti emlékek múzeumi megőrzésére. A bukaresti szabadtéri múzeumban székely ház, a kolozsvári regionális szabadtéri múzeumban egy györgyfalvi ház és egy 17. századi kászonimpéri porta kapott helyet. Csík-szeredán és Székelyudvarhelyen a múzeum mellé telepítettek egy-egy házat. A csernátoni kis gyűjteményben több székelyföldi építményt is őriznek. Kárpátalján az ungvári várhegy déli lejtőjén létesített szabadtéri múzeumban Viskről származó porta látható. Nagybánya mellett a Virágosdomb oldalában kialakított szabadtéri múzeum a Lápos, a Kőhát és Máramaros vidékéről származó magyarok lakta épületekkel gazdagodott.

NÉPI MŰEMLÉKEK, TÁJHÁZAK

Annak ellenére, hogy a magyar műemlékvédelem másfél száz éves múltra tekint vissza (Császár L. 1983), a népi építészet emlékeinek hatósági, műemléki védelme csak az elmúlt ötven évben oldódott meg. Pedig a múlt század végén indult, majd egyre szélesebb és elmélyültebb néprajzi kutatások, Györffy István, Bátky Zsigmond és mások publikációi rámutattak arra, hogy a többrétegű magyar építészeti emlékanyagnak van egy olyan része is, amelyet az évszázadokon át a népesség túlnyomó többségét kitevő parasztság alakított ki, és amely éppen ezért a nemzeti építészet kitörölhetetlen része. A néprajzi vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a falusi, mezővárosi építészet, akár a parasztok és kézművesek hajlékáról, akár üzemi épületeikről is van szó, nem elszigetelt magyar jelenségek, hanem európai kapcsolatrendszereik következtében alakították ki formáikat és szerkezeteiket, ezért szorosan hozzátartoznak Európa építészetéhez.

E felismerés nyomán hazai építészeink is érdeklődéssel fordultak a falusi építészet felé. A század elején elsősorban Lechner Ödön, Thoroczkai Wigand Ede és Kós Károly, valamint a köréjük csoportosuló fiatalabb építészek – egymással is polemizálva – igyekeztek felhasználni tervező munkájuk során a népi építészet jellegzetes formáit és szerkezeteit, és ezzel szándékoztak megvetni a sajátosan magyar építészeti formanyelv alapjait. Kísérleteik között számos városi lakóház, nyaraló és középület értékállónak bizonyult (Berey K. 1978). Az utánuk következő építésznemzedékek, főleg a Tér és forma c. folyóirat köré csoportosuló építészek elsősorban a falusi építészet megismerését és feltárását tartották fontosnak annak érdekében, hogy azt felhasználhassák a kor hazai falusi építészetében. Ezért a 20-as, 30-as években nagyarányú gyűjtőmunka indult a Fertő vidékén, a Balaton mellékén, az Ormánságban és a Nagykunságban, és e kutatások eredményei kötetekben is napvilágot láttak (Tóth K. 1936; Padányi Gulyás J. 1937; Vargha L. 1940; Kiss T. 1943). A feltárt hagyományos építészet felhasználásával készültek és valósultak meg tervek a 40-es években az árvízkárosultak házaira és a szociális lakásépítési akció (Országos Nép- és Családvédelmi Alap – ONCSA) során felépített falusi lakóházakra (Berey K. 1978; Tóth K. 1978; Pusztai L.–Hadik A.–Fülöp Cs. 1987). A 30-as évek derekán Balassagyarmaton a Palóc Múzeum mellé egy palóc udvar építményeit telepítették át (Flórián M. 1967), a veszprémi múzeum mellett pedig a bakonyi táj jellegzetes lakóházát rekonstruálták (Vajkai A. 1970).

A falusi, mezővárosi építészeti értékek műemléki, hatósági védelmére azonban csak a háború után került sor. Néprajzkutatók és építészek egyaránt szorgalmazták a kérdés megoldását, melyet végül is a 13/1949. sz. törvényerejű rendelet a többi műemlékkel és a múzeumüggyel együtt törvényileg is szabályozott. A törvény kimondta, hogy a néprajzi jelentőségű építészeti emlékeket is megilleti a műemléki védelem, és hozzá is fogtak a törvényben foglaltak gyakorlati megvalósításához. Nyilvánvaló volt, hogy az első és legfontosabb feladat a védelemre érdemes népi építészeti állomány feltárása és regisztrálása. Ezért nagyarányú feltáró munka kezdődött, előbb a Magyar Építőművész Szövetség szervezésében az 50-es évek első felében, majd az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet lebonyolításában. Kiemelkedő eredményt hoztak a jelentős faépítészet területein végzett vizsgálatok Vas, Zala és Veszprém megyében, illetve a Balaton környékén, valamint a műemléki topográfiai feltárások Nógrád és Pest megyében. Míg 1953-ban csak 26 népi épület került a műemlékjegyzékbe, 1960-ban már közel 1000 ilyen objektumot tartottak nyilván. Megkezdődött a történelmi és néprajzi értékű települések, épületcsoportok, -együttesek számbavétele, és 1960-ban elkészült az első helyben megőrzött népi műemlék helyreállítása és berendezése Nagyvázsonyban (Mendele F. 1964; 1983). Az 50-es években megtörtént a népi műemlék fogalmának tisztázása, és megfogalmazódott a népi műemlék vizsgálatának, értékelésének módszertani alapvetése is (Vargha L. 1954b; 1955b; Vargha L.–Cseh I.–Tóth J. 1960).

Azok a történeti léptékű változások, amelyek a magyar társadalmat és gazdaságot érték a II. világháborút követő két évtizedben, szükségszerűen felgyorsították a műemléki munkát is. A mezőgazdaság átszervezése alapjaiban változtatta meg a hagyományos falusi életmódot, ez pedig a keretéül szolgáló épületállomány kicserélését kényszerítette  ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy a falusi-mezővárosi építészet történeti-néprajzi értékeinek megmentésére csak a lehető teljes számbavétel után kerülhet sor. Ezért minisztériumi kezdeményezésre 1958-ban hatalmas méretű feltáró munka indult, mely az ország minden településére kiterjedt. A munkát 1961-től az Országos Műemléki Felügyelőség szervezte, gondoskodott a szakmai irányításról és ellenőrzésről, valamint a feltárt anyag műemléki értékeléséről. A kutatómunkát eleinte a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet, majd 1966-tól a Néprajzi Múzeum, illetve a Szabadtéri Néprajzi Múzeum bonyolította. A munkában építészek, néprajzkutatók-muzeológusok egyaránt részt vettek, jelentős részt vállaltak az egyetemi, főiskolai hallgatók is. Már a munka kezdetén kidolgozták a népi műemlékek kutatásának, feltárásának elvi és gyakorlati szempontjait, kérdőíveket, útmutatókat állítottak össze, így a vizsgálatok egységes szempontok szerint folytak. A feltáró munkák valamennyi településen a településszerkezetre, a telkek beépítésére, a lakó- és gazdasági épületekre, a közösségi objektumokra, az ipari épületekre, a kézműves mesterségek műhelyeire és az egyházi épületekre egyaránt kiterjedt. A munka lényegében 1971-ben fejeződött be és pótolhatatlan értékű dokumentációs anyagot eredményezett, amelyet a népi műemlékállomány hatósági védelménél, műemléki helyreállításánál, a szabadtéri múzeumok építésénél, valamint a tudományos kutatásoknál egyaránt felhasználnak. 1968-tól – a feltárt műemlékek megvédése érdekében – megkezdődött a túlnyomó többségében magántulajdonban lévő épületek megóvásának anyagi támogatása, elvégezték a műemlékjegyzék felülvizsgálatát, és a népi műemlékek száma 1972-ben 1000 körül rögzült. Megkezdődött a népi építészeti együttesek feltárása és megvédése, és lendületesen folytatódott a helyben megőrzött műemlékek helyreállítása és hasznosítása (Erdélyi Zoltánné–Sisa B.–Wirth P. 1974).

A népi műemlék fogalma összetett jelentést takar. A népi műemlék meghatározott történelmi korban létrejött építmény, mely kifejezi az élelmiszertermelő és kézműiparral foglalkozó falusi és mezővárosi népesség igényeit, azokat az igényeket, amelyek saját maga és családja, valamint javai megvédésére vonatkoznak. Tükrözi a kor technikai tudásszintjét, tartalmazza és őrzi azokat a formákat és szerkezeteket, amelyek több generáció ismereteit hagyományozva, nagyobb tájra kiterjedő építészeti stílus összetevőjeként történeti, néprajzi és esztétikai értéket hordoznak a közösség ízlése és célszerűségre törekvő szándéka szerint. Ezért a népi műemlék történeti érték, mely jellegzetes paraszti és kézműves életformákat, életkörülményeket tükröz, kifejezi és megőrzi az adott közösség munkájának, gazdálkodásának, életvitelének, vallásának, közösségi életének és szépérzékének történetileg kialakult normáit. A népi műemlék nem elszigetelt jelenség, része az egyetemes építészetnek, amely évszázadokon keresztül folyamatosan hatott rá, stílustörekvései megkésetten és leegyszerűsítve ugyan, de folyamatosan gazdagították, színezték a falu és a mezőváros építészeti képét. A népi műemlék tehát történeti, néprajzi, műszaki és építészettörténeti fogalmakat egyesít, ezért feltárásakor, értékelésekor és hasznosításakor szükség van mindezen diszciplínák közreműködésére (Vargha L. 1955b; 1980; Barabás J.–Gilyén N. 1979).

Az 1949. évi tvr. előírásai szerint a nyilvántartásba vett és védendőnek nyilvánított népi műemlékeket három kategóriába sorolták: műemlék, műemlék jellegű, és faluképi jelentőségű. A törvény mindhárom kategória megóvását kötelezővé tette, a védelem követelményei tekintetében azonban különbséget tett köztük. A műemlék kategóriába viszonylag kevés objektumot soroltak, ezeket azonban minden körülmények között az  eredeti helyükön kellett megőrizni. A jegyzékbe felvett építmények száma és összetétele az elmúlt évtizedekben folyamatosan változott. Az 1990-es évek derekán, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal megszervezése után mintegy 1800 népi műemléket és hat népi műemlékegyüttest tartanak nyilván, megtartásuk az ellentétesen ható tendenciák miatt mind nagyobb akadályokba ütközik. Ide sorolhatjuk azt a mintegy 250–300 építményt is, amelyek ugyan nem eredeti helyükön, hanem – mint már bemutattuk – a hazai szabadtéri múzeumokba áttelepítve őrzik és teszik mindenki számára hozzáférhetővé a hajdanvolt falusi építészeti- és lakáskultúra történeti értékeit.

Természetesen nem minden népi építészeti emlék műemlék is egyúttal. Számos olyan építmény maradt fenn napjainkig, amelyek – átalakításuk, belső korszerűsítésük és más ok miatt – nem kerülhettek műemléki védettség alá, a múzeumok, önkormányzatok és más szervek támogatásával eredeti helyükön maradhattak, vagy sok esetben régi vagy új tulajdonosuk történeti-néprajzi értékként tartja meg. Az elmúlt évtizedekben elpusztult, lebontott építészeti emlékek jelentős része, elsősorban a lakóházak, a hagyományos gazdálkodás és a kézműiparok jeles képviselői maradtak fenn a leírásokban, műszaki dokumentációkban, fényképeken az Országos Műemlékvédelmi Hivatal népi építészeti archívumában, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Népi Építészeti Archívumában és Népi Építészeti Gyűjteményében, egyetemi és főiskolai gyűjteményekben, tervezőirodák tervtáraiban, önkormányzatok és vidéki múzeumok adattáraiban, és szolgálják a népi építészeti, építészettörténeti kutatásokat. Ugyanakkor pozitív tendenciának tekinthetjük, hogy a 70-es, 80-as évektől kezdve egyre több falu közössége érzi sajátjának építészeti hagyományát és – olykor saját kezdeményezésre, máskor hatósági, önkormányzati közreműködéssel – sokat tesz e hagyomány élő példáinak megtartásáért. E tendencia eredményeként számos népi építészeti emlék „tájház” néven maradt fent, megtartásukban és helyreállításukban, berendezésükben az Országos Műemléki Felügyelőség, a megyei múzeumi szervezetek, háziipari szövetkezetek és a helyi önkormányzatok oroszlánrészt vállaltak.

A népi építészeti emlékek, népi műemlékek ma még fennálló és megtekinthető állományát nincs módunkban e kötet lapjain bemutatni. Mindössze jellegük és jelenlegi funkciójuk alapján néhány csoportjukat különíthetjük el (népi együttesek, tájházak, emlékmúzeumok, szakrális emlékek, ipari emlékek), és néhány példa említésére szorítkozhatunk. A népi építészeti emlékek jelentős részét ismerteti a Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon c. kötet, mely 1987-ben jelent meg (Kurucz A.–Balassa M. I.–Kecskés P. 1987), továbbá több mint 30 népi objektumról részletes leírás olvasható a Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 1979 és 1994 között megjelent füzeteiben.

A műemlékvédelem elsőrendű feladata olyan épületegyüttesek megőrzése és helyreállítása, amelyek a településszerkezet és településforma érzékeltetésén túlmenően az építészettörténet egy-egy szakaszát, a kort jellemző stílust és technikát meglehetős egyöntetűséggel ábrázolja. Különösen az 1964-ben megalkotott ún. Velencei Charta megállapodásai és ajánlásai voltak ebben az irányban ösztönzőek (Vargha L. 1967). Több évtizedes kutatómunka után végül is hat épületegyüttes került védelem alá: Szigliget, Tihany, Szalafő-Pityerszer, Fertőrákos, Hollókő és Csongrád régi településmagja idézi az egykori faluképet. Hollókő a világörökség része lett. A védett együttesekhez sorolhatunk olyan további egységeket, amelyek ugyanezt a funkciót töltik be, de megóvásukról múzeummá nyilvánításuk gondoskodik, mint Mezőkövesd, Fertőszéplak, Táp, de ide tartoznak a tanyamúzeumok (Hódmezővásárhely-Kopáncs, Lajosmizse) és a többé-kevésbé egységes {324.} stílusú pincesorok, pincecsoportok is (Cák, Villánykövesd, Palkonya, Petőmihályfa stb.).

A helyben megőrzött népi építészeti emlékek legnagyobb csoportját az ún. tájházak alkotják. Jóllehet az így megtartott objektumokat különféle névvel jelölik (néprajzi gyűjtemény, palóc ház, zsellérház, falumúzeum, fazekasház stb.), összefoglaló megnevezésként mégis a tájház terminus terjedt el az utóbbi évtizedekben. A tájházak többsége értékes népi műemlék megvédésének a szándékával jött létre (Balassa M. I. 1987c) és a 70-es, 80-as években jobbára helyi kezdeményezésre valóságos „tájház-dömping” bontakozott ki, melynek eredményeként ma közel 250 tájházat ismerünk az ország különböző részén. Többségük múzeumi kezelésben működik, berendezése autentikus, néprajzilag hiteles. Jelentős az önkormányzatok kezelésében lévő tájházak száma is. Több tájházat hoztak létre a háziipari és népművészeti szövetkezetek (Decs, Szarvas, Tótkomlós, Recsk stb.), berendezésüket termékbemutatókkal bővítették. Érdekes színfoltot jelentenek a nemzetiségi falvakban megőrzött és berendezett tájházak, melyek egy-egy nemzetiség (szlovák, német, román, horvát, délszláv) identitástudatát erősítik. Néhány megyében (Baranya, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Veszprém) tudatos tervezéssel és kutatással a tájházaknak a láncolata jött létre, reprezentálva a megye etnikai összetettségét és szociális különbözőségét (Vajkai A. 1970; Bakó F. 1987; Sisa B. 1981). Többségük múzeumi kezelésben van. Több tájház emlékházként működik, mint egy-egy jeles költő, író vagy politikus szülőháza (Kölcsey Ferenc – Álmosd; Móricz Zsigmond – Tiszacsécse; Táncsics Mihály – Ácsteszér stb.), ahol az eredeti berendezés már nem volt helyreállítható, ezért ezekben az épületekben vitrines kiállításokat rendeztek.

Jelentős csoportját alkotják a népi építészeti emlékeknek a szakrális építmények. Amíg egy-egy parasztház, zsellérház esetében a minősítés nem okozott problémát, a falusi, mezővárosi szakrális emlékek besorolása nem mindig egyértelmű. Hiszen majd minden {325.} faluban volt templom, több helyütt harangtorony, harangláb is, de nem mindegyikük minősül népi emléknek. Végül is a néprajzi és a műemlékvédelmi gyakorlat szerint azokat a szakrális emlékeket sorolták ide, amelyek anyagukban, szerkezetükben és formájukban, esetleg belső díszítésükben a népi építészet jegyeit viselik, ezeket a jellemzőket pedig kisebb vagy nagyobb táj közössége formálta ki generációkon keresztül és örökítette az utódokra. Ezért ebbe a csoportba elsősorban a faszerkezetű, gerendavázas, borona- vagy sövényfalú református és unitárius templomok tartoznak a nyelvterület keleti, északkeleti részéről, továbbá a festett kazettás református templomok ugyanerről a vidékről és a Dél-Dunántúlról. Ide tartoznak a faszerkezetű egyszerű haranglábak, a nagyobb ácsműveltséget feltételező favázas harangtornyok is a nyelvterület különböző részéről. A szakrális emlékek között tartjuk nyilván az egyszerű kialakítású, a népi vallásosságot kifejező kápolnákat, kálváriákat is.

Jellegzetes összetevői a népi műemlékeknek az ipari emlékek. Ezek megítélésénél, értékelésénél a döntő szempont az építőanyag, a szerkezet és a berendezés hagyományossága, valamint az a körülmény, hogy ezek a kézműiparok elsősorban falusi, mezővárosi közösségek részére termeltek, és összetettségükben építészettörténeti és ipartörténeti hagyományokat őriztek meg. Az egykori faragóművesség és a molnármesterség hagyományát megtartó vízimalmok (Örvényes, Túristvándi, Nagybörzsöny), szélmalmok (Tés, Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma) és az állati erővel hajtott szárazmalmok (Szarvas, Tarpa) tartoznak ide, valamint olyan kézműves mesterségek építményei és műhelyei (fazekasműhely, kovácsműhely), melyeknél elsősorban nem az építészeti érték a mérvadó, hanem a műhely régi technológiákat idéző és ábrázoló berendezése.

Végül a népi műemlékek, népi építészeti emlékek között szoktak említeni olyan épületeket is, mint a csárdák, iskolák, községházák, parókiák és más építmények, melyek évszázadokon át szorosan hozzátartoztak a vidéki táj, a falu látványához. Ezekről az épületekről részletesebb ismertetés e kötet „Közösségi épületek” c. fejezetében olvasható.