NYUGAT-DUNÁNTÚL

A Nyugat-Dunántúl népi építészete a 18. században a Kárpát-medence központi vidékeihez képest archaikus. A nyugati peremvidéken ennek egyik oka a szórványtelepülések egy fajtája, a szeres település. Ez amellett, hogy bizonyos építményfajták létét biztosította, például a kerített házét, a gazdálkodásnak egy olyan állapotát konzerválta, amely az építményekre is befolyással volt. A folyóvölgyek zárt falutelepülései azonban már más lehetőségeket biztosítottak, és ez megmutatkozott mind az épületek alaprajzi elrendezésében, mind a felhasznált anyagokban.

A 18. század elején a Nyugat-Dunántúlon a fa még kizárólagos építőanyag volt (Bíró F. 1975: 31–33), a rendszerint tölgy talpgerendákra fenyőfából készült a keresztfejes boronafal. Nemcsak a lakóház, hanem a többi építmény is így épült, mint Zalabaksán 1698-ban, ahol a paplak mellett, mely „földszintes, gerendákból épült ... Van még egy gerendából épült, de tető nélküli istálló és pajta” (Bíró F. 1988: 69). Molnaszecsődön a 17. században Petres György házának nagyszobája, konyhája és egy kisebb szobája keresztfejes boronafallal, a másik kisebb szoba és egy kamra fonott, tapasztott fallal készült. A jómódú, nemesi származású jószágkormányzó épületeinek mennyisége, funkcionális tagolódása nyilvánvalóan nem egyezik a környék falusi építészetének színvonalával, de a felhasznált anyagok, megmunkálásuk minden bizonnyal azt a legmagasabb szintet jelzik, ameddig ebben az időben a népi építészet e vidéken eljuthatott (Tóth I. Gy. 1990: 199–200).

Nyugat-Dunántúl falusi építészetében a 18. század elején a lakóházak egy jelentős része még füstös szobájú. Az osztatlan funkciójú térnek azonban volt egy olyan sajátossága, {268.} amely határozottan elválasztotta a nyugatabbra lévő „Rauchstube” övezettől. Ez utóbbi területen a lakó és feldolgozó funkciókat egyesítő tér egy előtérből közelíthető meg, a kemence pedig a bejárati ajtó mellett áll. Nálunk ez a helyiség mindig a szabadból nyílik és tüzelőberendezése, a nagyméretű kemence az ajtóval szemközti valamelyik sarkot foglalja el (Bárdosi J. 1977–1978: 227–229, 267). Feltehetően ezzel lehet kapcsolatban, hogy a Szlavóniától az Ormánságon, a Kis-Balaton vidékén át a Tapolcai-medence nyugati feléig húzható vonaltól nyugatra az ereszalját, majd a tornácot nevezték pitvarnak (Balassa M. I. 1989b: 73–74).

A 18. század elején a kályháskemencés, tehát már füsttelenített szobás lakóházak is kimutathatók. Körmenden a 17. század derekán a házak több mint nyolcvan százalékában a lakóhelyiségben kályha volt, méghozzá a társadalom minden rétegénél, hiszen a számba vett épületállomány 56%-ában föld nélküli zsellérek laktak (Szentmihályi I. 1980. I: 109–110). Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Körmend fontos birtokközpont, hiszen ez a tüzelőberendezés a Dunántúlon még viszonylag új vívmány. Ezt példázza Sümegtől nem messze az egykori Sarvaly, ahol a település 16. század első harmadának végén bekövetkezett pusztulásakor még mindössze egyetlen épületben állt kályháskemence. Annak is sajátos volt az elrendezése: szája az eresz alá nyílt, ami arra vall, hogy ez a tüzelőberendezés nem nagy múltú ebben a faluban (Holl I. 1979: 40–41, 49).

A lakóépületnek még a füsttelenített lakóhelyiség megjelenése előtt részei lehettek a különféle tárolóhelyiségek (kamrák, pajták), istállók. A mindezeket egyesítő kerített házak ott álltak a szeres településeken, természetesen elsősorban a módosabbak használatában, mint ahogyan ezt a 18. század végén készített I. Katonai Felmérés térképlapjai tanúsítják. Ezek azt is mutatják, hogy az utcás falvakban az egysoros mellett legfeljebb az L alaprajzú, „hajlított ház” fordul elő.

A telek jellegzetes építménye a pajta, mely nemcsak boronából, hanem talpas-vázas sövényfallal is készült. Nyugat-Dunántúl a téglalap alaprajzú pajták elterjedésterületébe esik, ahol a 19–20. század fordulóján a harántfalakkal több részre tagolt, hosszúoldali bejáratú változatuk fordult elő. A meghosszabbított középrészű, úgynevezett „torkos pajták” is gyakoriak (MNA 264. térkép). Az állattenyésztés jelentősége miatt az istállók is fontos épületei a telkeknek. A lakóhelyiséghez csatlakozó kamrák mellett nem ritkák az önálló kamraépületek sem, ezek többnyire egyszintesek, számszerűen mindig is kisebbségben lehettek az olyanok, mint amelyről 1785-ben egy őriszentpéteri osztályos egyezség alkalmával emlékeznek meg egy Curialis funduson: „különösen pedig egy két contignatiobul álló Kástu, mellynek allya Kamrára, az fölyö pedig két rekesztékre...” (Bíró F. 1975: 39).

A Nyugat-Dunántúl 18. századi népi építészetének képéhez hozzátartoztak a települések szőlőhegyein lévő föld feletti pincekamrák présházzal, melyek bejárata egyik hosszabbik oldalukról nyílt. Ezek, mint az említett gazdasági épületek általában, ekkor még többnyire boronafalúak, bár a pajtáknál, istállóknál a talpas-vázas sövényfalak is előfordultak. Ahol ez funkcionálisan szükséges volt, például az istállóknál, kívül-belül be is tapasztották őket. A kifejezetten építészeti jelenségek egybeesnek a népi építészet terminusainak jól körülhatárolható együttes elterjedésével, melyet legjobban talán a szarufa értelmű rag, és a hé-, hi- stb. padlás értelmű használata jelez.

KÖZÉP-DUNÁNTÚL

A 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A fehérvári őrkanonokság dörgicsei birtoktestén lévő településeken a század harmadik harmadának kezdetén már a sövény is visszaszoruló épületanyag az egyre inkább alkalmazott kővel szemben (H. Csukás Gy. 1991: 150–154). Hasonló tapasztalatokat szerezhetünk Palotáról is, ahol 1781-ben az épületfát igénylő 115 jobbágy közül karót és vesszőt 39-en, vesszőt csak 24-en kértek, és közülük mindössze öt igényelt a váz- és tetőszerkezethez szükséges gerendát is (H. Csukás Gy. 1984: 29). A 18. század közepétől egyre jobban észlelhető táji elkülönülés egyik alapvető oka a terület meglehetősen magas számú kisnemesi lakossága, amit még növel a szőlőhegyek extraneus birtokossága. A kőépítkezés a megmaradt emlékek tanúsága szerint az ő révükön terjed és válik helyenként, mint a Káli-medencében, viszonylag gyorsan kizárólagossá (Vajkai A. 1957: 97–105; H. Csukás Gy. 1984: 29).

Az alaprajzi elrendezés látszólag nem különbözik a nyugat-dunántúlitól, itt is minden helyiségnek külön bejárata van. Lényeges viszont, hogy az udvari hosszú homlokzatok előtt már a 18. században gyakran ott található a tornác. Előzménye Sarvalyon került elő éppen annál a háznál, ahol a kályháskemence (Holl I.–Parádi N. 1982: 29–32). Ez a ház feltételezhetően nem paraszti, ugyanez tapasztalható a többi korai tornácos épületnél is. Ugyanitt találkozhatunk a lakóház szerves részét alkotó pincékkel, ez esetben az épület utolsó helyiségeként, ami már részben a földbe mélyed. Ennek a megoldásnak a folytatása a Balaton-felvidék hegyközségeiben ismerhető föl. A lakóház alatti, elsősorban bortárolásra szolgáló pincék középkori előzményekre vezethetők vissza és a szőlőhegyeken lévő, hasonló funkciójú önálló épületek elszaporodásával veszítettek jelentőségükből.

A lakóház tetőformáinak múltja nem teljesen tisztázott. A nyugati kontyolások, a teljes és a különböző méretű csonkakontyok Keszthely, a Tapolcai-medence táján megszűnnek, és innen keletre az egyenes oromzatos tető az uralkodó, melyekre már a 18. század közepéről is vannak adataink, például Nemesvámosról, Balatonarácsról, Balaton-szepezdről stb. (Vajkai A. 1957: 96–101). Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel nagyjából egy időben Dörgicsén uradalmi épületek kontyoltnak tűnnek (H. Csukács Gy. 1991: 150–151, 155). A tetőszerkezetnél is fellelhető egy elkülönítő jegy: a szelement nem ágas vagy ollóágas tartja, hanem a felmagasított harántfalakon nyugszanak. A megoldás múltja szintén nehezen tisztázható, az viszont tény, hogy a kőépítkezés velejárója. A gazdasági épületek közül itt a pajta már nem fiókos, hanem egyetlen térből áll. Az istállók többnyire a lakóépület folytatásában kaptak helyet, s ha nem is túl gyakran, de a magas szintű kőépítkezést reprezentálóan bolthajtásosak, sőt középoszloposak.

A Balaton-felvidék jellegzetes gazdasági építményei a szőlőhegyeken lévő présházas pincék. Már a 17. századból vannak adataink róluk, széles körű elterjedésük a terület szőleinek birtoklásában bekövetkező változással, az extraneus birtokosok számának megnövekedésével hozható kapcsolatba. A nemesi, városi tulajdonosok által, mesteremberekkel építtetett présházak a kor építészeti színvonalának e körben tapasztalható csúcsát honosították meg, és minden bizonnyal jelentős hatással voltak nemcsak a szőlőhegyek, hanem a falvak építészetére is. Sajátos építészeti kép alakult ki ezáltal, hiszen a barokk présházak mellett, mint ez még a 20. században is megfigyelhető, ott voltak a boronafalas, számos archaikumot rejtő présházas pincekamrák, melyeknek bejárata leggyakrabban rövidebbik oldalukról nyílt.

A Közép-Dunántúl, a Bakony és Balaton-felvidék arra példa, hogy már a 18. században is voltak olyan, viszonylag kis kiterjedésű építészeti tájak, melyek jól elkülönültek környezetüktől, az akkor még nagyobb tömböket alkotó táji típusoktól.

DÉL-DUNÁNTÚL

A Dél-Dunántúl építészeti önállósága sok vitát váltott már ki (Gunda B. 1954b: 378; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 170; Zentai T. 1991a: 19, 223), de a 18. században kétségtelen, hogy a Balatontól délre eső vidékek, azaz nemcsak a Dráva-mente, ebből a szempontból elkülönül a szomszédos tájaktól.

 Itt is az tapasztalható, hogy az építészet archaikus vonásai általában tovább megmaradnak, és ebben rokon a Nyugat-Dunántúllal. A települések szerkezete azonban különbözik, az osztott települések eleve más fejlődést tettek lehetővé, mint a szomszédos vidékeken. Míg a korábban bemutatottaknál az épületek egymáshoz kapcsolódását inkább az egybeépítés tendenciája jellemezte, addig a Dunántúl déli felében a különépítés figyelhető meg. Ez abból is adódhat, hogy az istállóval egybeépített tárolóépítmények, az istállóspajták a lakótelektől, esetleg a belterülettől is elkülönülve helyezkedtek el. De akkor is, ha a beltelken vannak a gazdasági építmények, ezek külön épültek a lakóépülettől, tehát önálló a pajta, az istálló stb.

Az épületek, elsősorban a lakóház falanyagánál a Dél-Dunántúlon már a 18. században is szinte ismeretlen a boronafal. Széles körben használatos a talpas-vázas fal, többnyire sövény, esetenként zsilipelt kitöltéssel (Zentai T. 1991a: 31–36). A század második felében a hatósági szabályozások ezt a faltechnikát igyekeznek megszüntetni, nem kevés sikerrel, mint azt az elsősorban a Baranyára, de a szomszédos megyékre is kiterjedő Széchényi-féle Descriptio is tanúsítja az 1780-as évek közepén (Zentai T. 1989). Mindez a Dunántúl egész déli felében általános lehetett, ahogyan ez a közel egykorú somogyi adatokból is kitűnik (Knézy J. 1972). A lakóházak helyiségei – mint a nyugati és középső vidékeken – önálló bejáratúak, és itt is korainak tűnik az előttük húzódó tornác. Az utóbbiakra viszonylag kevés 18. századi adatunk van, ezek is többnyire egyházi, polgári épületek (H. Csukás Gy. 1991: 152–156). A 19. század elejétől a napjainkat is megért talpas-vázas épületek szinte mind oldal-, nemritkán elő- és oldaltornácosak. A 18. században a lakóházak a Dél-Dunántúlon is két zárt tüzelősek, a szobában a Dunántúl más vidékeivel egyezően kályháskemence állt. A füstöskonyhában azonban nem a nagyméretű, valamelyik sarokban álló lapos, hanem kisebb, kerek agyagkemencéket találhatunk. Úgy tűnik, hogy ezek 19. század végi előfordulása egykori sokkal szélesebb elterjedtség maradványa, korábban Tolna megyétől nyugatra egészen a Göcsejig, Hetés határáig ilyenekben sütötték a kenyeret (Zentai T. 1991a: 128–129).

Az istállóval egybeépített pajták jellegzetes gazdasági építményei a Dunántúl déli részének. Az önálló istállókkal együtt ezek a 18. században gyakran nem a település belsejében álltak, hanem kint a határban az istállóskertekben. Kezdetben még rendszertelenül szétszórtan, majd a következő században, a különböző szabályozásoknak is köszönhetően, csoportosan (Hofer T. 1955, 1957).

KISALFÖLD

A 18. század építészeti régiói között sajátos helyet foglal el a Kisalföld, melyet legtömörebben úgy jellemezhetünk, hogy egy alföldi jellegű sziget a Dunántúlon. Arról, hogy ez önálló fejlődés eredménye, vagy egy „csatornán”, a Dunakanyaron keresztül kapcsolódik a Nagy Magyar Alföldhöz, megoszlanak a vélemények (Filep A. 1970: 343; Balassa M. I. 1985a: 132, 145; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 169).

Az 1770-es években a csallóközi Illésházára és Szentmihályra a Batthyányak uradalmi épületeket, köztük lakóházakat terveztettek. A tervek központi bejáratos, szabadkéményes, nem egy esetben a konyha bejárattal szemközti oldalán a falon túlnyúló kemencés házakat, a lakóhelyiségben kívülről fűthető, feltehetően cserépkályhákat ábrázolnak (Vajkai A. 1957: 91–92). Ez az épület olyan, mint amelyeket a néprajzi kutatás a 20. században talált a Kisalföldön. Igaz, a déli peremterületen és Sopron megyében a konyhák közepén lapos kemence terpeszkedik, tehát azokon a tájakon, ahol a Kisalföld a Nyugat- és Közép-Dunántúllal, az ott fellelhető hasonló tüzelőberendezésekkel érintkezik. A szobákban a kályháskemence már a 15. században feltűnt, és ezután széles körben elterjedt, tehát jóval megelőzi az innen délre eső vidékek kályhahasználatát. Ez természetesnek tekinthető, hiszen ez a tüzelőberendezés a Duna mentén terjedt. A 18. században ezek szerint két zárt tüzelő volt a lakóépületekben és ezzel elkülönül a többi dunántúli építészeti övezettől, de az Alföldtől is, hiszen ott a konyhai zárt tüzelő ebben a korban már egyre inkább átadta helyét a különböző nyílt tűzhelyeknek.

A 18. században a Kisalföldön általános lehetett a szabadkémény. A korábban hivatkozott tervrajzok mellett, melyek uradalmi épületek, tehát nem kizárt, hogy ebben a vonatkozásban a paraszti környezet építészetét megelőzik, olyan adatokat is ismerünk, mint a mosonmagyaróvári uradalom 1739-ben kelt kéményseprési utasítása vagy 1770-ből Komárom építési, tűzrendészeti rendelete (Filep A. 1973: 316).

A táji környezet is közrejátszott abban, hogy az újkorban a Kisalföld jellegzetes földépítkezési terület. A „fecskerakásos” fal a vidék központi térségében még a 20. században is általános volt, meghaladta az 50%-ot. Sajátossága, hogy a falat vázszerkezet erősítette. Ez olyan megoldás, melyet az Alföldön a középkorban szintén alkalmaztak a földfalazatoknál, ott azonban a vályog széles körű elterjedésével eltűnt. A vázszerkezetnek minden bizonnyal a vázszerkezetes sövényfalakkal is kapcsolata van, ez a falféleség a Csallóközben a 20. századot is megérte, de ott találjuk a 18. században a Batthyány-féle tervrajzokon is. Ezek egyikén az épület talpgerendája is felismerhetőnek tűnik. A Rába menti vert falaknak egyelőre nem ismerjük a múltját.

A kisalföldi lakóházak a 18. században ágasfás-szelemenes tetőszerkezetűek, nyeregtetősek lehettek. Az ágasfás lakóházak még századunkban is nem egy faluban meghatározták a településképet, például Tápon. Nem kizárt, hogy a peremterületeken, Sopron környékén, a Mátyusföldön elszórtan és foltszerűen jelentkező csonkakontyos tetők a városok épületeit követték. A folyók mente a 18. században bőven ellátta a Kisalföld népességét a tetőhöz szükséges náddal. A tetőfedésnek itt egy sajátos, a Nagy Magyar Alföldön nem gyakorolt technikája is ismert volt: nem készítettek lécezést a szarufákra, hanem nádszőnyeggel oldották meg a fedél rögzítését.

A Kisalföld abba az övezetbe tartozik, ahol a lakóépítmény egybeépült az istállóval, ugyanakkor az általánosan használatos pajta önálló volt. A talpgerendára emelt sövény-, nemritkán nádfalú pajták többnyire osztatlan belső terűek voltak. Az utcán a ház előtt ásott gabonatároló vermek is hozzátartoztak a kisalföldi falvak 18. századi képéhez. A Dunántúlon – leszámítva természetesen a keleti peremterületet – mindössze itt jelentős a veremhasználat.