A PIHENÉS ÉS ALVÁS HELYE

A 10–13. században a jobbágyok házaikban többnyire a puszta földön, illetőleg földre terített gyékényszőnyegen aludtak (K. Csilléry K. 1982: 210–226). A földön hálást évszázadokkal később, a 19. században is megfigyelték a köznép körében. A 20. század eleji leírások és a későbbi gyűjtőtapasztalat szerint egyes családtagok századunk első évtizedeiben is földre terített gyékényponyván vagy szalmán aludtak a szobában, gyakrabban a pitvarban, illetőleg a padlásolt konyhában.

Őrségből, Erdélyből, Moldvából és a Sárrétről adataink vannak rá, hogy a fal mellett körös-körül sárpadok voltak. Az őrségi füstöskonyhában „ott heverésztek naphosszat a legények, sőt éjszaka is ott aludtak a férfiak” (Kardos L. 1943: 188). Az alacsony sárpadokra utóbb karólábas deszkapadot helyeztek. Ilyen lócapadok voltak a fal mellett a {184.} palóc ház szobájában, ahol a kemence végében lévő tűzlóca szolgált fekvőhelyül (Pápai K. 1893: 27; Istvánffy Gy. 1911: 12–13).

Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegység falvaiban a magas, négyszögletes kemence széles, lapos tetején, utóbbi tájon a kemence oldalába épített padkán, szaphán, kocigon is aludtak. A kemencén való pihenés, alvás Kelet-Európában elterjedt mindazoknál a népeknél, amelyek a házban hasonló kemencéket építettek. Az Alföldön a boglya alakú kemencét kétfelől övező sárpadka, valamint a kemence mögötti 40–50 cm széles zug – a Tiszántúlon sut, a Duna–Tisza közén kuckó – nyújtott télidőn igen alkalmas hálást. Régebben a kemencepadkát szélesebbre készítették, Békés megyei visszaemlékezések szerint ketten is fekhettek rajta egymás mellett (Gunda B. 1935: 20). Télen a kemencéből áradó meleg tette kedveltté ezeket a hálóhelyeket. Sárréten az 1860-as években a férfiak, fiúgyermekek a pitvar széles padkáin háltak, bundával, juhbőrrel takarózva. A pitvar földjén égő tűz adott némi meleget, amíg el nem hamvadt. A családfő, a nők és a kisgyermekek aludtak benn a házban, szintén a fal mentén készített sárpadkákon (Szűcs S. 1943: 144–146). Ez a téli alvásrend a nyitott kéményű alföldi parasztházban szélesebb körben elterjedt lehetett.

A földbe vert lábú ágy már Árpád-kori jobbágyházakban kimutatható (K. Csilléry K. 1982: 226), házi készítésű változatai (a karólábas dikó, vacok) szinte napjainkig használatosak szegényparaszti hajlékokban, félreeső tanyákon. Az asztalosmestertől rendelt, vásárolt ágy a 19. században vált általánossá a köznép körében. Az átlagos parasztházban ekkor legfeljebb két ágy volt (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 32). Göcsejből a múlt század közepe tájáról, Átányról és a szanki tanyákról (Bács-Kiskun m.) századunk elejéről említi a szakirodalom, hogy a szobában egyetlen hálóágy akadt. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja sárpadon, lócapadon, a kemencesarokban, szalmaágyon, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált.

A háromnemzedékes családközösségben gyakran 25–30 személy lakott egy fedél alatt. A göcseji nagycsalád hálásának rendjét 1838-ból így ismerjük: a szobában „egyedül a házigazdának feleségével, és a kisebb gyermekeknek van lakások, a többi házas személyek tulajdon, egy csekély ablakkal ellátott kamrájokban laknak. Itt tartják mindeneket és a leghidegebb éjszakában is ezekben hálogatnak” (Plánder F. 1838: 23–24). A család szaporodtával a nyitott színt, a pitart is kamrává alakították át, néhol 6–8 kamra épült. Fagyos éjszakákon fazékba tett parázzsal enyhítették a kamrák levegőjét.

A Felföld falvaiban, ahol a nagycsaládi házközösség a múlt század végéig szintén tovább élt, a három osztatú ház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. A kamrának egyetlen, tenyérnyi szellőzőnyílása volt, amit télire zsúpszalmával tömtek be, vagy fűzvesszővel befontak (Morvay J. 1956). A hideg ágyat a kemencében hevített cserépdarabbal, bükkfa deszkával, kövekkel igyekeztek fölmelegíteni. Az idős gazda, a férfiak és a fiúgyermekek télen a kürtős kemencés szobában háltak, nyáron pedig az istálló és a csűr volt a felnőtt férfiak szokott alvóhelye. Előfordult, hogy a fiatal pár az első gyermek megszületéséig a kamrában aludt, más helyeken pedig nyáron többnyire a padláson töltötte az éjszakát (Bakó F. 1989a: 733–736).

A kétnemzedékes parasztcsalád téli hálása a 19. század vége óta legtöbb helyen így alakult: a sarkos elrendezésű szobában két, legfeljebb három ágy volt, közülük az utca felőli szobasarokban lévő a vetett ágy, melyet nem mindenütt és nem állandóan használtak {185.} hálóhelyül. Ha a családban volt legényfiú vagy fogadott béres, a gazda benn aludt a szobában, feleségével egy ágyban. Amíg nem volt segítője, a gazda aludt az istállóban, maga készítette dikón, priccsen vagy régi, elhasználódott nyoszolyán. Gazdálkodó parasztember az istállót éjszakára sosem hagyta felügyelet nélkül.

A kisgyermek egyéves koráig bölcsőben, szegény családban a szülők ágya mellett padra vagy székre helyezett kis teknőben aludt. Utána a kemencekuckóba vagy a kemencepadka és az ágy közé készített kiságyra került, ahol rendszerint ketten is elfértek. Országszerte elterjedt a széles körben tolinak, tolóágynak nevezett, deszkákból összeszegelt, négy keréken guruló, ládaszerű fekvőhely, amelyet nappalra az ágy alá toltak (Gömörben tologó, Szilágyságban kerekeságy a neve). Benne szalmán vagy szalmazsákon szükség szerint három-négy-öt, 8–12 éves gyermek is aludt. Pokróccal, kabáttal takaróztak. A lányok és fiúk iskoláskorig, néhol 8–10 éves korukig is együtt aludtak. Amikor a toliból kinőttek, a szobabeli másik ágy lett a fekvőhelyük.

A hálóágyba szalmazsákot vagy pusztán szalmát tettek, arra pokróc, fehér vászonlepedő, módos családban a lepedő alá tollal tömött, puha derékalj is került. Ahol kisgyermekek aludtak, sűrűn, néhol havonta új szalmát tettek az ágyba. A párnákat (régebben fűajj, fejel, févaj) libatollal, ahol arra nem telt, tyúktollal, a dunnát libapehellyel töltötték meg. Az ágyban sokan a 20. század közepe tájáig kizárólag dunnával takaróztak. Sok helyen azt tartották, paplanuk az uraknak van. Bolhák ellen az ágy alá szokás volt vadkendert tenni, mert annak a szagától „elvadultak”.

Ahol nagylány volt a családban, a szobából nem hiányozhatott a magasra vetett ágy, díszágy, amely a lány stafirungját őrizte. Helye az utcai ablak melletti szobasarokban volt. Általában úgy vetették meg, hogy a párnák fölé hajtogatott dunnát letakarták fehér vászon, fodros szélű ágyterítővel, és erre tették a jól megtömött, hímzett végű hajba (huzatba) bújtatott párnákat. Kis földű paraszt családjában is legalább három párna volt a vetett ágyon. Ahol – és amíg – nem tudták a díszpárnákba való libatollat megkeresni, szalmával, apró forgáccsal vagy gyékénybuzogány pelyhével töltötték a díszágy párnáit. Kisparaszt házában a fölvetett ágyon két sorban általában hat párna, módosabb gazdáknál egy-egy ágyon olykor kilenc párna is magasodott.

Az Alföld és a Dunántúl több tájáról ismerjük azt a gyakorlatot, hogy a díszágy két végére lécvázat fektetnek, ágyterítővel letakarják, és erre rakják a hímzett végű párnákat. A díszágy így magasabb lett, többet mutatott. A szalmazsák és a lécváz között ezáltal 40–50 cm magas búvóhely maradt, amit nagy lélekszámú családok hálásra használtak. Ezt búvóágynak (Balatonszentgyörgy), katisátornak (Miske, Bács-Kiskun m.), kolädának (Szeged környéke) emlegették, és 8–12 éves lányok ketten is megaludtak benne (Juhász A. 1971: 489; K. Csilléry K. 1974). Ilyen díszágyak többnyire gazdaházak tisztaszobáiban voltak. Szórványos adatainkból úgy látszik, hogy a magasra felvetett ágyban a Tiszántúlon, Szatmárban, Zemplénben, Gömörben a háziak sosem aludtak, némely helyen legfeljebb a kedves vendégnek vetették meg.

Általánosnak mondható, hogy a fiúk 12. életévük betöltése után rendszeresen az istállóban aludtak. Tanyai családokban sokan már hamarabb, Szatmárban a legénysorba lépve, 17 évesen kerültek az istállóba hálni. Fekvőhelyük a lóistállóban, a lovak faránál ácsolt karólábas ágy, a szénatartó vagy a gerendák alatt készített priccs volt. A kisparaszt- és gazdalegény otthon, a szegényparaszt legény elszegődött béresként az istállóban hált berukkolásáig, majd házasodásáig. Volt olyan parasztlegény, aki a párnát {186.} és a dunnát nem ismerte, míg meg nem házasodott (Luby M. 1935: 208; Juhász A. 1971: 489).

Fiatal házasok első gyermekük születéséig télen leginkább a kamrában aludtak, egyik sarkába beállítottak egy nyoszolyát. Szülés után a menyecske a szobában hált. A gyermekágyas fekvőhelyét a múlt században ritka szövésű házivászonból, ún. szúnyoghálóval kerítették el, aminek szemmel verést, rontást elhárító szerepet tulajdonítottak. Idős, beteg családtag a szobában rendszerint az ajtó mögötti ágyon hált, ahol napközben a gyermekek heverésztek, játszadoztak. Innen a szeghalmi szólásmondás: „Gyereknek, betegnek ajtó mögött a helye” (Cs. Tábori H. 1979: 602). Ezt az ágyat Dél-Tiszántúlon vacoknak nevezik: gyakorta karólábas, házi készítésű fekhely volt, benne szalmazsák és rongypokróccal takarták le.

Nyáron a parasztcsalád pihenése kötetlenebb, mint télen, bár megvolt a nyári alvásnak is a kialakult rendje. A Nagykunságról ezt így rögzítették: „Nyáron a szoba kihalt. A háznép vagy a tanyán van, vagy a konyhában tartózkodik. A szobát besötétítik (…) és jól fellocsolják a földjét, hogy hűvös legyen, legfeljebb hűsölni mennek be. Aludni sem igen alusznak benn. A gazda a tornácban levő ágyon alszik, a legényfiú az istállóban, a gazdasszony és nagyobb lánya a konyha küszöbén, legfeljebb az apró gyerekek alusznak a sutban, hogy reggel láb alatt ne legyenek a korán kelő szülőknek” (Györffy I. 1909: 77).

Tavasszal, amint az idő fölmelegedett, leghamarabb az idős gazda költözött ki éjszakára a szobából a nyitott, oszlopos tornácra, ahol a pokróccal leterített ágyon vagy dikón subával takarózott. Sok idős gazda mindenszentekig vagy az első hó leestéig a tornácon hált. Gyakran erre a hálóágyra is szúnyoghálót akasztottak, ami védett a legyek, szúnyogok ellen. Ahol nem volt idős ember a házban, ott a fiatal pár aludt az ereszalján (tornácon) lévő szúnyoghálós ágyban.

Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, ahol földre terített subán, ponyván vagy szövött gyékényen aludtak, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé. Sok helyen szalmát terítettek a pitvar földjére, vagy szalmazsákot tettek oda, és azon háltak. Némelyek szerettek a hűs kamrában lepihenni, de meleg időben a házaspárok, legények, nagylányok rendszerint a házon kívül: a csűrben, fészerben, a széna- és szalmakazlak tövében, szénapadláson éjszakáztak. A nyári hálás különösen az alföldi tanyákon kötetlen: előfordult, hogy rekkenő melegben az egész család a szabad ég alatt, a kazlak mellett keresett fekvőhelyet. Ilyenkor a béresek, gazdalegények sem az istállóban, hanem az istálló előtt, szalmán pihentek le.

Ősztől nyár elejéig a munkában megfáradt ember napközben a szobaajtó mögötti vetetlen ágyra vagy a kemencepadka és az ágy közötti kiságyra, priccsre pihent le. Újabban a konyhába került az ilyen heverőágy. Erdővágásról, trágyahordásról hazaérő, átfázott emberek a kemencepadkára telepedtek. Az Alföldön és peremvidékein a boglyakemence padkája a megszokott tartózkodási helye az öregeknek. Idős asszonyok hátukat a meleg kemencének vetve vagy kispadkán ülve varrogattak, fosztottak tollat és itt is szunyókáltak napközben.

Összegzésül elmondható, hogy a parasztházban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. A házastársak – rövidebb-hosszabb időszakoktól eltekintve – egy ágyban háltak. „Egymás görbéjibe' aludtunk”, vagyis felhúzott térdekkel – mondották egybehangzóan több helyen. Több gyermek rendszeresen aludt egy ágyban és a szülő is aludt együtt azonos nemű gyermekével. Az asztalos készítette ágyakon kívül általános a {187.} házi készítésű fekvőhelyek (táji elnevezései: vacok, dikó, priccs) használata, télen elterjedt a kemencén és padjain (padkáján), valamint a deszkalócákon, -padokon – nyáron pedig a földön alvás. A parasztcsaládok éjszakai pihenésének rendje sok évszázados, a földön alvás több évezredes beidegződéseket őrzött meg, egészen a közelmúltig. A mai értelemben vett kényelmes pihenés, alvás többnyire ismeretlen volt a parasztok otthonaiban. Módos gazdahelyen századunkban a harminc-negyvenes évektől az ember és az asszony külön ágyban alszik. A század közepétől a házastársak külön alvása terjedőben van, de nem lett általános. Módosaknál a családtagok is hamarabb jutottak külön fekvőhelyhez, és ehhez hozzátartozott a puha derékalj is.

MUNKÁK A HÁZBAN

A lakóházban végzett munkák évszakonként, nemek és életkor szerint különböztek. A parasztok sok évszázada kialakult munkamegosztása alapján a házimunkák túlnyomó részét az asszonyok végzik, míg a férfiak a mezőkön – a maguk gazdaságában vagy mások földjén – dolgoznak, gondozzák az istállóban tartott állatokat, s legfeljebb alkalmanként segítenek a házimunkában. A lakóház tehát elsősorban az asszonyok mozgástere, az istálló, a határbeli föld pedig a férfiaké. A mezei munkában az aratás, a kukoricakapálás és a tél hoznak ebbe a rendbe némi változatosságot.

Mindennap ismétlődő házimunka a főzés, télen a ház fűtése. Rendszeresen ismétlődő a takarítás, a mosás, a kenyérsütés és tésztagyúrás, a fonás és szövés, a varrás, ritkábban előforduló a nagytakarítás, a tollfosztás, a szappanfőzés, a lekvárfőzés, a ház tapasztása és meszelése. A család állandó tartózkodási helyét az asszony mindennap felsöpörte, a döngölt agyagpadlót fel is locsolta. A dunántúli füstöskonyhát, a felföldi kürtős kemencés házat, ahol a fűtés, a főzés előkészületei alatt sok hulladék elszóródott, és ahol a család élete is zajlott, napközben is felsöpörték.

Télen a házimunkákat rendszerint a fűtött szobában végezték, míg nyáron színterük megoszlott a pitvar, a tornác, a nyárikonyha és az udvar között. Hetente mostak, és két-három hetenként került sor nagymosásra. A teknőlábat télen bevitték a szobába, és a mosóteknőben hamulúggal vagy sziksóból öntött lúggal forrázták, s több léből mosták a ruhákat, vászonneműt. Voltak, akik a hidegkonyhában mostak, hogy kíméljék a szobát a páralecsapódástól. A kimosott ruhát, ágyneműt télen és rossz időben a padláson, máskor az udvaron kifeszített kötélen szárították, de szokás volt fűtött kemencére is teregetni. A századforduló tájáig a tiszta ruhát nyújtófára tekerték és a szobabeli asztalon mángorlóval simították. Azóta elterjedt a faszenes vasaló, bár alföldi tanyákon a hatvanas években is voltak, akik mángolták ruháikat. A kenyérdagasztást télen-nyáron, kora hajnalban a szobában végezték. Amíg a kenyér kelt, az asszony befűtött a kemencébe, s mire a család felkelt, kisült a kenyér és a lángos. Gyakori, hogy télen a főzés előkészületeit is a szobában folytatták, de nem az asztalnál, hanem a kemence, illetve a tűzhely körül.

A hagyományos berendezésű, sarkos elrendezésű parasztszobában két eltérő funkciójú tér állapítható meg: a belső a kultikus tér, az ajtó, illetve tűzhely előtti pedig a munkatér (Gunda B. 1961). Az utóbbi a színtere a fonásnak, varrogatásnak, kukoricamorzsolásnak is. A guzsalyról fonó nők az Alföldön rendesen a kemence padkáján ültek és lábuk alá kisszéket, gyalogszéket tettek. Ugyanoda telepedtek a varrogató, babot, mákot fejtő idős asszonyok, hátukat a meleg kemencének vetve. Erdélyben, a Felső-Tisza vidékén, ahol a házban nyílt, ún. kandallós tüzelő volt, „télen a nők a tűzhely szélén ülve a tűz világánál {188.} fontak, varrtak, a férfiak meg a tűzhelyre támaszkodó pucikpadon és kisszéken ülve kukoricát morzsoltak vagy – a külső munkákból érkezve – szárítkoztak, melegedtek…” (Kós K. 1989: 109). Ahol rokkán fontak, ott az asszonyok az ágy előtti vagy az asztal közelébe tett széken ültek.

A parasztszövőszéket a szobában állították fel. Rendszeresen csak télen szőttek: novembertől március-áprilisig, utána a szövőszék legtöbb helyen szétszedve a padlás vagy a csűr oldalára került. Ahol a gyékényszövés kenyérkereső foglalkozássá, háziiparrá vált (Biharnagybajom, Tápé, Bodrogköz, Bősárkány, Sarród), ott ősztől nyár elejéig a szobában szőttek. A földön szövés a sarkos elrendezésű szoba közepét, a kemencétől a sarokpadig egészen elfoglalta.

Disznóölés alkalmával a kettéhasított disznó feldolgozását, a kolbász- és hurkatöltést a konyhában vagy – ahol az szűknek bizonyult – a szobában végezték. A nagyobb bútorokat – ládát, sublótot – ilyenkor átvitték a kamrába. A zsírt a szabadban vagy a pitvarbeli katlanon üstben sütötték. Télen a nagyjószágok (ló, szarvasmarha) ellátása után a férfiak beszorultak a házba. Sokan szakajtó- és kaskötéssel, mások söprűkötéssel foglalkoztak. Barkácsoló parasztemberek ilyenkor javították meg a fészerben a törött, elhasználódott faeszközöket, a szakadt lószerszámot.

Nyáron a házimunkák a lakószobából és a konyhából kikerültek a tornácra, a nyárikonyhába és az udvarra. A tornác egyik végén elrekesztett vagy különálló nyári-konyha a 20. században tavasztól őszig a háztartási munkák központjává vált. Az asszonyok itt főztek, itt sütötték a kenyeret, kalácsot a kívülről fűtött kemencében, itt mostak. A nagymosást, lekvárfőzést, szappanfőzést, babfejtést – ahol nyári kemence épült, a kenyérsütést – az asszonyok legszívesebben az udvaron végezték.

Falun élő kisnemeseknél a lakóház kevésbé vált munkahellyé, mint a parasztoknál. Részint ott a női munkák a nyárikonyhában, a férfimunkák a fészerben zajlottak, részint fogadott cselédlány és béres vagy napszámos végezte a tennivalók nagy részét (Cseri M. 1987: 111).

TÁROLÁS, RAKTÁROZÁS

A gazdaság működéséhez szükséges eszközöket a színben, istállóban, csűrben, pajtában vagy a szabad ég alatt tartották, a család élelmezését és ruházkodását szolgáló készleteknek viszont nagyobbrészt a lakóházban volt a helyük. A parasztház elsőrendű raktározó helyiségei a kamra és a padlás, de a felhalmozott javak, használati tárgyak tárolására valamennyi helyiségből találunk példákat. Ez összefügg a magyarországi parasztház sokféle táji változatával, a tüzelőberendezés és a füstelvezetés fejlettségével: pl. a padlás csak a kémény megépítése után vált alkalmassá raktározásra.

A tárolás módját tekintve egyik legkezdetlegesebb a tárgyak falba vert faszegekre akasztása. Ezeken tartották a kamrában a bőrtarisznyát, a parádés lószerszámot, a szitákat, rostákat, a gyúródeszkát, a nagy cseréptálakat, a gazda ruháját, ünneplő csizmáját stb. Országszerte elterjedt, hogy a szoba pitvar felőli falában vagy/és a kamrában fali mélyedést, ún. vakablakot, vaklikat hagytak, melyben rendszerint cserépedényeket, üvegeket tartottak. Ugyancsak gyakori a mennyezetgerendákról függesztett rúdon történő tárolás. Az ilyen tartórudak a kora középkori európai lakásokban általánosak voltak (K. Csilléry K. 1982: 259). Kalotaszegen, Székelyföldön és a moldvai csángóknál az ágyak, illetve a fal menti padok fölötti rudakon lepedők, párnahajak, derékaljak, abroszok, hímzett kendők függtek, melyeket csak rúdravalónak emlegettek (Szabó Imre 1903: 208–211; {189.} Viski K. 1911: 126–127). Használták a ruhatartó rudat Göcsejben és Szeged vidékén is, Tápén a vasalt alsó- és felsőszoknyákat tartották rajta, innen szoknyatartó rúd megnevezése (Juhász A. 1971: 481). A mestergerenda valóságos raktára az apró személyes tárgyaknak, házi eszközöknek: rendszerint oda került a kapcsos biblia, a zsoltár-, illetve énekeskönyv, az imakönyv, a gazda borotvatartója, a pipa, a dohányzacskó, a darabokra vágott háziszappan. Belévert szegekre akasztották a tisztaszobában az ünneplő ruhákat, a kamrában a bográcsot, a piaci garabolyokat. Tárolásra szolgált a ház mestergerendáját tartó, a palócoknál boldoganyának nevezett középoszlop is: tarisznyát, ruhadarabokat akasztottak rá.

Mindezek az egyszerű tárolási módok sem asztalos készítette bútort, sem házi készítésű ládafélét nem igényeltek. Azonban az ácsolt láda már a 14. században elterjedt a falusi hajlékokban (K. Csilléry K. 1982: 263–264; Füzes E. 1984), tehát a többféle tárolási mód századokon át együtt élt, kiegészítette egymást.

A ház legfontosabb tároló helyisége, a kamra vagy lakóhelyiségből – többnyire a pitvarból –, vagy az udvarról nyílt. A göcseji kerített házban 4–5, néhol régebben 8–10 kamra is volt, melyek a szabadból, illetve a tornácról nyíltak. Itt volt külön éléskamra, ruhakamra, gabonás és szerszámos kamra (Gönczi F. 1914: 443–445). A palóc ház kamrája csak a női holmik raktára és az asszonyok, nagylányok hálóhelye volt. A magyar parasztház több táji típusának tárolóhelyeire nem térhetünk ki, csak a legelterjedtebb három osztatú – szoba-konyha-kamra beosztású – ház raktározási rendjét jellemezzük.

A kamra elsősorban a gabonafélék, a liszt, a korpa, a szalonna, a kolbász, a sonka és más élelmezési nyersanyagok tárolóhelye. Módos gazda legalább 5, törpebirtokos és kisparaszt 2,5–3,5 méter hosszú kamrát építtetett. Gazdahelyen a helyiségnek kb. egyharmadát a deszkákból készült, rekeszekre tagolt gabonás hambár foglalta el. A Felföldön szuszékban, a Felső-Tisza vidéken vesszőből font vagy zsúpszalmából való nagyméretű tárolókban, Nyugat-Magyarországon fatörzsből vájt és égetett edényekben, az Alföldön tetejetlen hordóban (kancahordó) is tartottak gabonát. Ászokra fektetett deszkára tették a lisztes- és korpászsákokat. A gerendáról kötélen felfüggesztett fakampóra (kuka) akasztották az oldalszalonnát, rudakra a kolbászt és sonkát. Népes gazdacsaládoknál a kamra egyik sarkában a mennyezetig érő, lécrácsos szalonnást rekesztettek a füstölt húsok, kolbász, szalonna tárolására. Az alföldi szőlősgazdák nagyobb része a házbeli kamrában tartotta a boroshordókat is, csak nagygazdák építettek a századforduló óta különálló földpincéket.

Kamrában a helye a mosó- és sütőteknőnek, a káposztásdézsának, a zsírosfazéknak, vászonzacskókban a száraztésztának, aszalt almának, a télire homokba eltett zöldségfélének és az élelemkészítés sok eszközének. Polgárosuló ízlésű családban kamrabeli polcon sorakoznak a befőttesüvegek. A szobából kikerült, divatjamúlt menyasszonyi ládának, sublótnak, padnak, székeknek rendszerint a kamra az első állomáshelye. Amikor ott is kitelt a becsületük, láb alatt voltak, a padlásra, az ól háta mögé vagy tűzre kerültek.

A padlástér nagy része szintén termények – a kiterített csöves kukorica és a kamrába nem férő gabonafélék – tárolóhelye. Nádtető alatt a padlás egy részét lécekkel elrekesztették a szalonna, kolbász tárolására. A padláson tartották a kenderfeldogozás eszközeit, a szövőszék tartozékait, más, ritkán használt tárgyakat (pl. lakodalmas fazék) és alkalmi bútorokat (pl. bölcső). A tető alatt gyékény- és szalmatárolók, faedények, kosárfélék {190.} kaptak helyet. A szarufákhoz dugták a sarlót, szárvágót, nád- és gyékényvágó kaszát. Csomóba kötözve vagy zacskóban ott tartották a gyógynövényeket.

A dunántúli füstöskonyha, különösen amíg nem épült mellé kamra, a főzés-sütés sokféle eszközének és nyersanyagának tárolóhelye. A kemence tetején kormos fazekak, cserépedények, tepsi, tekenő, vékában kenyérliszt, száradni behozott nyersfa zsúfolódott. Mellette deszkapadon a vizeskorsókat, tejesfazekat, oldalához támasztva a sütés-főzés eszközeit (fazékfogó vella, szénvonó stb.) tartották (Bíró F. 1969: 148–149). Vizespadon volt a kannák, korsók, bolthajtás mögötti polcon a főzőfazekak helye.

A szobabeli ablakmélyedésben régi szokás cserépben rozmaringot, rezedát, tengeri hagymát, muskátlit tartani. A kemence tetején száraztésztát, aszalni való gyümölcsöt, tejoltót, alkalmanként – szita alatt – ételmaradékot tartanak. A kemence vállán volt régen a masinatartó (újabban a gyufa) és a szappan, a torkán vagy a kispadkán kelt a kovász, ázott a korpaélesztő, s a kuckó vagy sut belső sarkában tartották a kősót, hogy száraz maradjon. A makói hagymatermelők a dughagyma téli tárolására a kemence fölé nádrácsot készítettek. Hagyományos tárolóhely volt az ágyak alja: télen a veremből felvett krumplit, répát tartották ott, télutón ott ültették kosárba a kotlóst, ludat, s a korán kelt kiscsirkéket, kislibákat az ágy alatt tartották, deszkával elkerítve. Nagy hidegben előfordult, hogy a februári kisbárányt rövid időre bevitték a szobába melegedni.

A parasztember a ház külső falát, az eresz alját is tárolóhelyül használta: a ház hátuljára akasztotta a létrát, gyakran a teknőlábat, az eresz alatt szárították a rudakra vagy falba vert szegekre akasztott paprikafüzéreket, a tápéiak oda állították a gyékénykévéket. Szokás volt az alföldi tanyákon a sárga festésű, ünnepeken és a piacozásra használt parasztkocsit a fedett ereszalja alá betolni ott, ahol ennek nem épült külön kocsiszín.

VENDÉGFOGADÁS, PARASZTI ILLENDŐSÉG

A házbeli élet sajátos jellemzői a vendégfogadás íratlan paraszti illemszabályai. Ha idegen érkezett a házhoz, a házajtóban vagy egy lépéssel beljebb állt meg és elmondta jövetele célját. Imeretlen embert, vándort a házba nem engedtek be szívesen. A szállást kérő vándoriparosoknak (drótós- és ablakostót) a dél-alföldi tanyákon az istállóban adtak fekvőhelyet. Az utcaszomszéd, rokon, koma télen az érkezés után mindjárt a kemencepadkára telepedett. A szívesen látott vendéget „kerüljön beljebb”, „tessék beljebb kerülni”, „kerülj beljebb komám” felszólítással hívták a szoba belsejébe és az ágyak előtti székre ültették. Megtiszteltetés, ha a vendéget az asztal mellett kínálják hellyel, és a háziasszony a székét köténye sarkával megtörli. A Nagy-Sárréten azt tartották, hogy a sarokpadon csak a nagyon közeli rokon foglalhat helyet (Dám L. 1975: 127), Tápén az orvosnak, tanítónak járt ez a szíves helykínálás, és a szomszéd, aki hóna alatt a gyékény selymével gyakran átment ijant sodrani, telepedett az oldalpadra (Juhász A. 1971: 496–497). Megbecsült vendégeknek a konyhába, nyáron a tornácra vagy a ház elé is karszéket vittek.

Göcsejben a 19. század végén a vendég kalaplevéve köszönt be a házba. A gazdának vagy feleségének a szíveslátás jeléül elhangzott – „minket ne süvegöljön! – nem vagyunk mink urak” – felszólítására azután a vendég föltette a kalapot, sipkát (Gönczi F. 1914: 150–151). Századunkban már az a gyakori, hogy a férfivendég kalapját az ágyra, az utóbbi időben a fogasra tette. A parasztember egyébként otthon csak étkezéskor tette le fejrevalóját, a báránybőr sipkát idősebbek még a meleg szobában is viselték. Ezt a szokást {191.} csak a 20. század közepe óta felnövő nemzedék hagyta el. Ahol nem kívánták a látogatást, a háziasszony háttal fordult a vendég felé és a válla felett válaszolgatott. A látogatónak ebből észre kellett vennie, hogy terhére van a háziaknak. Tunyogon és Matolcson (Szatmár m.) a távozó vendégnek illett azt mondania: „engedelmet kérünk az alkalmatlankodásért”. A válasz: „már kész is az engedelem”, vagy „máskor is szívesen látjuk”. A szívesen látott vendéget a háziak így búcsúztatták: „köszönjük a látogatást”, amire azt illett felelni: „jó szívvel, máskor is”. Ezt a formulát előkelőbb vendég üdvözlésénél használták (Luby M. 1935).

Tápén a távozó vendéget a pitvar vagy a színalja (vagyis a fedett ereszalja) ajtajáig kísérték, csak az 1930-as évek óta terjedt el a kiskapuig való kísérés. Ha az asszony a házban gyékényt sző, a szomszéd, rokon, jó ismerős kísérése elmarad, s ezt a távozó nem veszi sértésnek, hiszen mindenki tudja: első a munka. Nyáron az érkezőt a színalján ültették le. Itt fogadták a szaladó vendégeket: postást, kézbesítőt, kisbírót, üzenetvivőt, koldust is (Juhász A. 1971). A koldus és a cigány nem léphetett be a szobába, egyes helyeken a házba sem. Furtán a koldust a pitvar sarkában lévő sárpadkára (megnevezése kolduspadka), Szeghalmon az ereszalján ültették le, ahol enni adtak neki (Dám L. 1975: 127; Cs. Tábori H. 1979: 640). Szegény család sem engedte el a koldust alamizsna vagy ennivaló nélkül.

Példáink rávilágítanak, hogy a vendégfogadásnak voltak a szűkebb közösség: egy-egy falu által jól ismert illemszabályai. Ezek íratlan normák, melyeket a városi hatások, az iskolai nevelés, a 19–20. századi migrációs folyamatok bizonyára sokat alakítottak, csiszoltak, de népi gyökerük, parasztmentalitást tükröző jellegük kétségtelen.

ÜNNEPI ESEMÉNYEK A HÁZBAN

A családi élet egyes alkalmai szükségessé tették a lakóház berendezésének átalakítását. Legtöbb változtatást a lakodalom igényelte. A csigacsinálóra kihordták a szoba bútorait a kamrába, tornácra, színbe, és kölcsönkért asztalokat, ládákat, székeket vittek a helyükre. Nagyobb lakodalomra 20–30 asszony készítette naphosszat a lakodalmi húsleves csigatésztáját. A levest és a tejbekását, ahol még az a szokás járta, a nyitott kéményű pitvar padkáin főzték, nagy vászonfazekakban. Ahol a padka kicsi volt, ideiglenes lakodalmi konyhát készítettek a pitvarban, vagy az udvaron építettek padkaszerű főzőhelyet. A szobából minden bútort kihordtak, csak az asztal és a pad maradt benn. Asztalokat, lócákat a szomszédoktól, rokonoktól vagy a kocsmárostól kölcsönöztek. Vacsora után az asztalokat kivitték, és elkezdődött a tánc. A muzsikusok rendszerint a kemence mellé telepedtek, a bőgősnek a kuckó (sut) szájában volt a szokásos helye. A kamrában vagy a másik szobában tárolták az ételeket, süteményeket, és ugyanott gyűjtötték az új házasoknak vitt ajándékokat. Az elhálás a kamrában vagy a padláson történt, tájanként és koronként változott a helye. Itt állították össze a menyasszony ágyát.

A halottat a közelmúltig a házban, az első szobában, a mestergerenda alatt ravatalozták fel. A bútorok helyére lócák és székek kerültek a virrasztóknak. A halott búcsúztatása egyházi szertartás keretében az udvaron történt. Temetés és tor után nagytakarítást tartottak, a ház földjét újra mázolták, falait kimeszelték, mielőtt visszaállították a megszokott rendet. A halálesetre a szobában a feketesávos törülköző és a felvetett díszágy sötétbe öltöztetése emlékeztetett.

{192.} A keresztelői lakoma ritkán kívánt átalakítást a szoba rendjében. Annál inkább szükségessé vált az átrendezés ott, ahol a fiatalok házi mulatságot rendeztek. Elterjedt az a szokás, hogy a tanyai legények egy-egy alkalmas tanyában házibált hívtak össze, aminek a Duna–Tisza közén patkaporos bál, a szegedi tanyákon csutri, dugott bál, Bácskában cécó a megnevezése. Szegény- és kisparasztok engedték át erre a szobájukat, akiknek legényfiuk vagy nagylányuk volt és a bálért kapott mészpénz és lámpapénz sem jött rosszul. Ilyenkor a sublótot és a nyoszolyákat átvitték a kamrába. Ősszel előfordult, hogy a táncmulatságot közös munkával: kukoricafosztással, dohánysimítással kötötték össze. A fosztás és a simítás után, mialatt bográcsban megfőtt a kukorica, kezdődött a mulatság (Juhász A. 1976: 378–379; Égető M. 1978: 186).

Ahol nagyon kigödrösödött a ház földje, a gazda azért engedte át házibálra a szobát, hogy a fölásott, polyvával leszórt, vízzel meglocsolt földet a fiatalok jól letapodják. Tápén erre húshagyókor kerítettek sort. A szokás Székelyföldön is ismert: „Ha meghordták a ház főggyét, valamilyen alkalommal táncot is csinálnak benne, hogy a hordott fődet jól megtipoggyák” (Viski K. 1911: 109).

A HÁZ GONDOZÁSA

A földből, sárból, fából épült, tapasztott falú, nád- és zsúptetős parasztházak élettartamát a rendszeres gondozás, karbantartás hosszabbította meg. Több nemzedék született, élt, halt meg bennük. Sok parasztház 100–120, némelyik 150–200 évig is lakható volt. Számos olyan 18. század végi, 19. századi lakóházat ismerünk, mely módosítás nélkül vagy kis korszerűsítéssel élte meg a 20. század utolsó évtizedeit.

A döngölt földű szobát rendesen hetenként, szombaton mázolták. A Balaton vidékén ennek a munkának sikálás, Nyírbátorban licselés a neve. A mázoló vízzel hígított sárga, szürke vagy fekete agyag, amibe ló- vagy marhatrágyát tettek. Az agyaggal összedolgozott trágya jó kötőanyagot képezett az agyagpadló felületén. Régebben ronggyal, utóbb kopott meszelővel a házbeli nagylány, a fiatalasszony, módos gazdahelyen a szolgáló mázolt. Polgárosultabb parasztasszonyok az 1930–40-es években idegenkedtek a trágyás mázoló szagától, ezért télen forrázott földdel mázoltak. Sok helyen szokás az ágyak, a padok és a sublót alját sárga agyaggal vagy sárga festékes péppel felkenni. A konyhát és nyáron a tornácot minden szombaton ugyanígy mázolták, s utána sárga homokkal felszórták.

Ősztől tavaszig, amíg a család a házban élt, a kemence hamar elpiszkolódott, ezért az asszonyok sűrűn felfrissítették a meszelését és kimeszelték a pitvar tűzhelyét is. A dunántúli füstöskonyhában és a mezőségi ház pitvarában a füstjárat falát sárga agyaggal, sikálófölddel kenték be, ami nem fogta úgy a füstöt, mint a meszelt fal (Jankó J. 1902: 206–211; Vajkai A. 1959b: 206–207; Kós K. 1989: 110). A szoba és a konyha mindennapos söprögetésén kívül szombaton délután a kamrát, a tornácot, az udvart és a ház előtti utcarészt is felsöprik. Ahol nagylány volt, ezt a munkát is ő végezte. Tudták, rendszeretetüket a ház elejének, az udvarnak a tisztaságán mérik le.

Nagytakarítást évente két alkalommal, tavasszal és ősszel végeztek. Némely településen évente ötször volt nagytakarítás: húsvét, pünkösd és aratás előtt, szüret után és karácsonyra, de ott is kétszer meszelték ki a házat az asszonyok (Luby M. 1935: 205; K. Csilléry K. 1974). A tavaszi, rendszerint húsvét előtti és az őszi nagytakarítás előtt végezték a ház évi karbantartását: újrajavították a megrepedezett, lemállott tapasztást, gondosan {193.} megtapasztották az épületek lábazatának rézsűs padkáját, amely az eső, hólé lefolyását biztosította és a fal alját védte az állatok kártevésétől. Meszelés előtt minden mozdítható bútort kihordtak a szobákból, a konyhából, és ebben a férfiak segítkeztek. Utána a fal alját 40–50 cm magasságig elhúzták sötétszürke, fekete, téglavörös vagy kék festékkel – hol melyik színt kedvelték. Római katolikus vallásúak lakta településeken igen gyakori, hogy a lakóházat vagy legalább az utcai homlokzatot a búcsúra is kimeszelik. Az évi kétszeri meszelés a parasztházat fertőtlenítette és a nádtető 4–5 évenkénti duggatásával, a zsúptető javításával együtt a ház élettartamát hosszabbította. A magyar falukról a tiszta, fehér falú házak képét őrzi az emlékezet. Az elhanyagolt ház arról árulkodott, hogy benne beteg, magatehetetlen öregek laknak vagy az épület gazdátlanná vált, illetve bontócsákány alá szánják (Fél E.–Hofer T. 1967: 142–145; Juhász A. 1971: 497–498; S. Lackovits E. 1975: 235–236; Égető M. 1978: 187–188; Szalontai B. 1984: 194–195; Dám L.–Rácz M. 1986: 116).

A szigetelés hiánya, a mély fekvésű területeken való építkezés miatt a falak sok helyen fölnedvesedtek, ami dohos szagot okozott. Nyáron az ilyen ház szobáját az oldalablak nyitvatartásával állandóan szellőztették, de késő ősztől tavaszig az ablakokat ritkán nyitották ki, általában az ajtón át szellőztettek. Századunk első felében sok átvizesedett, föld- és sárfalú házat kőművesekkel, barkácsolókkal alászigeteltettek és falaztattak. A kisparasztok, amíg lehetett, javítgatták, felújították a régi házat, a gazdák hasonló esetben újat építettek.