ÉPÍTŐANYAGOK
A magyar paraszti építkezésben egészen jelen századunkig a fa és a föld volt a meghatározó építőanyag. A falusi lakóházak falazatának történetében fő szerepet játszik e két alapvető anyag arányainak változása. Ez a változás az évszázadok folyamán a faházak rovására megy végbe. A középkor végétől – Közép-Európában általában a 15. századtól – egyre inkább tapasztalható a földfalak terjedése, az Alföldön a 18. században már általánosnak mondható, a hegyvidéki, dombos, erdős tájakon viszont csak a 18. század második felében kezdi felváltani a faépítkezést. A 19. század végén és a 20. század elején a magyar parasztházak legnagyobb hányada földből épült. Az 1890-es népszámlálás során készült első, megbízható épületstatisztika szerint a házak 49,90%-a vályog- vagy vertfalú. Az 1910-es népszámlálás adataiból megrajzolt térképek a vályog- és sárfalazatú lakóépületek hasonló arányát mutatják: 50,5%. Ezek az adatok még a történeti Magyarország egész területére vonatkoznak, tehát magukba foglalják Erdély, a Felvidék és a Drávántúl faházait is, melynek függvényében még figyelemreméltóbbak ezek az adatok. Az ország középső, sík és dombos területein – lényegében tehát a mai országhatárokon belül – viszont a vályogból és sárból készült lakóházak aránya a 90–100% körül mozgott (Bátky Zs. 1921: 36–39, 3–5. tábla; MNA 221. térkép).
A faépítkezés visszaszorulása több okra vezethető vissza. Egyrészt az okszerű erdőgazdálkodás hiányában a 17. század végére – a hasonló európai folyamatokat követve – jelentősen lecsökkent a jó minőségű épületfát nyújtó erdőterületek nagysága. Másrészt ezzel párhuzamosan fokozódott a földesurak allodizációs törekvése, amelynek során az erdőlés jogát egyre inkább kivonták a faluközösségek kezéből. A jobbágyok egyre nehezebben jutottak épületfához. Az épületfaellátással kapcsolatos problémák a 18. század derekára annyira kiéleződtek, hogy végül is központi szabályozást kényszerítettek ki. 1772. december 21-én Mária Terézia uralkodói leiratba foglalta a Liptó megyei liszkafalvi lakosok panaszainak rendezése kapcsán, „… hogy az alattvalók az épület falait, ahol lehet szilárd vagy legalább nyers anyagokból állítsák elő, az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez – amennyiben ezek szükségesek – szolgáltasson. Ez a szabályzat ne csak ebben az uradalomban és ebben a megyében lépjen életbe, hanem az ország más részein is, ahol csak a fából való építkezés szokása el van terjedve.” (Bakó F. 1967: 167.) A vármegyék ezt a rendelkezést saját statútumaikban is rögzítik, s igyekeznek azt szigorúan be is tartani, noha az a tény, hogy a következő fél {103.} évszázadban még többször meg kell ismételtetniük a rendelkezést, azt bizonyítja, hogy a tradíciók megváltoztatása nem ment egyik napról a másikra.
Évszázadok során tehát a természetes anyagok voltak a meghatározók népi építészetünkben. Törvényszerűnek mondható, hogy minél közelebb jövünk a 20. század fordulójához, illetve a jelenhez, annál több előkészített, megmunkált, iparilag előállított anyag jelenik meg a falvak népi építészetében. A faragott kő, a vályog, a nyers tégla, illetve az égetett tégla, később a salaktégla, a tetőfedő cserép és pala felhasználási arányainak növekedése a népi építészetben összefüggött specializált iparok, foglalkozások és ipari létesítmények (mész-, téglaégető) elterjedésével. A vízi és szárazföldi közlekedési-szállítási lehetőségek javulásával, a vasútvonalak kiépülésével széles körű építőanyag-kereskedelmi tevékenység vált lehetővé, mely eljuttatott olyan építőanyagokat (kő, pala, faragott fa, zsindely, mész stb.) is az ország szinte minden területére, melynek természetföldrajzi adottságai egyébként nem tették lehetővé az anyag használatát az adott vidék népi építőgyakorlatában (Cseri M. 1986). Mindez azonban a 20. század első feléig nem okozott döntő változást a paraszti építészetben, csupán az anyagok és szerkezetek alkalmazásának arányait módosította. Mi sem jellemzőbb, mint az a statisztikai tény, hogy 1970-ben az összes falusi lakóház 66%-a még vályog- és sárfalú volt Magyarországon (Dám L. 1992: 24).
Ha a 19. század vége és a 20. század eleje időmetszetében áttekintő képet akarunk adni a magyarországi falusi házak építőanyag (falazat anyaga) szerinti körzeteiről, akkor térképünkön a föld és sár alapanyagú építészet összefüggő területeit rajzolhatjuk meg, az Alföld és a Kisalföld sík vidékein, a Dunántúl keleti részén és a középhegységek lábánál elterülő vidékeken. A sárépítészet ekkortájt nyomult fel az Északi-középhegység völgyeibe. Ugyancsak a sík vidékeken, elsősorban a Tiszántúlon volt korlátozott szerepe a nádnak a falazat kialakításában.
A faépítészet ez idő tájt a Dunántúl nyugati és déli peremére, a Dráva mentére, az erdélyi és felvidéki hegyvidékekre szorul vissza. Ekkor faházat már szinte sehol sem építenek az országban. A kőből rakott falusi lakóházak jellegzetes területe ebben az időben a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység egy része, a Zempléni-hegység középső és északi része, a Dunántúlon pedig a Balaton északi része, a Bakony és a Mecsek-hegység behatárolt körzetei. Erdélyben a Déli-Kárpátok vidékének egyes körzetei emelkednek ki, de nem elhanyagolhatóak olyan kistájak sem, mint pl. Nyugat-Dunántúlon Fertőd környéke, vagy a Nyírségben a Barabás-hegy környéke (Bakó F. 1985).
A téglafalazat, illetve a nyers vályogból és az égetett téglából felépített vegyes falazat ebben az időben kezd terjedni a nyelvterület több részén, de alkalmazása elsősorban még szociálisan meghatározott, tehát csak jobb módúak építkeznek így, ezért dominánsnak sehol sem tekinthető (MNA 221. térkép).
ALAPOZÁS, FUNDAMENTUM
Az építmények alapozása statikai szempontból fontos építészeti elem, amely azonban a népi építészetben csak századunkban vált általánossá. Orosházáról ugyan már a 13. századból ismerünk téglaalapozást, a nyársapáti ásatásokból 15. századi kőalap került {104.} elő, de ezek nem tekinthetők általánosan elterjedtnek (Szabó István 1969: 43–44; Sztrinkó I. 1982).
Hosszú évszázadokig az alapozás egyetlen módja a döngöltföld-alapozás volt. A lakóház helyét jól megtisztították, kiegyengették, sok helyen jól ledöngölték, Szatmárban ledürückölték. Fejlettebb eljárás volt ennél az, ha a fal szélességében árkot ástak, majd a kitermelt földet fordított sorrendben visszalapátolták, s jól ledöngölték. Több helyütt a kiásott földet törekkel keverték, meglocsolták és sorról sorra haladva visszarakták és erősen ledöngölték. Ez a technológia széles körben elterjedt volt, jellemző, hogy a századforduló táján a sár- és vályogfalazatú házak 92%-a még ilyen alapozásra épült (Dám L. 1992: 35).
A borona- és zsilipelt falak, a favázas falszerkezetek esetében kezdetleges alapozásnak tekinthetjük a talpfák alá, a sarkokra helyezett görgeteg köveket, tuskókat, cölöpöket is. A Felföldön és Erdélyben a faház talpgerendái alá hatalmas, kemény köveket raktak (Bakó F. 1985) éppúgy, mint a középkori Dunántúlon (Holl I. 1979; Parádi N. 1979). A vázszerkezetes falak esetében az oszlopokat egyszerűen csak a földbe mélyítették, s ez volt maga az alapozás. Gömörben ismert volt a földbe kerülő oszlopok végének elszenesítése, így kívánták konzerválni a földbe kerülő részeket (Cseri M. 1987: 43).
A szilárdabb házalapok készítése igazán a 19. század végétől, e század fordulójától kezdett terjedni, elsősorban az 1880-as évektől megjelenő építészeti szabályrendeletek előírásainak hatására. Az időről időre megújított rendeletek azonban csak igen lassan éreztették hatásukat. Először a döngölt földet kő- és téglatörmelékkel váltották fel, majd az alap egész mélységébe kő vagy tégla került. Eleinte egyszerű sár volt a kötőanyag, majd e század első évtizedeitől megjelentek a korszerűbb, cementbeton kötőanyagok. Az 1920-as évek tekinthetők az igazi mérföldkőnek, hiszen ekkortól már minden esetben építési engedély kellett a lakóházak építéséhez, mely a szilárd alapozást előírta. A föld-alapozás aránya fokozatosan csökkent, s 1970-ben részesedése már csak 21,5% volt.
Kő- és téglaépületek esetében mindig készítettek szilárd alapot, rendszerint úgy, hogy a fal rakását 30–50 cm mély árokban kezdték el. A betonalap megjelenése, illetve lassú terjedése az 1940-es évekre tehető a falusi építészetben (Dám L. 1992: 35–36).
A falak szigeteléséről a 20. század elejéig nemigen beszélhetünk, ezért a föld- és sárfalak vizesek, nedvesek voltak, a fatalpak és földbe ásott oszlopok, cölöpök hamar elkorhadtak.
Noha a 18. század utolsó harmadában már a nagybirtokosok arra törekedtek, hogy jobbágyaik házaikat az utca vonalára helyezzék, a 19. század elejéig központi rendelkezés nem szabályozta a lakóház elhelyezését a telken. Lehetőleg mindig a telek legmagasabb pontjára került az épület, míg a hegyvidékeken enyhe lejtésű vagy sík területekre építkeztek. A cél a száraz kiemelkedés biztosítása volt, ami a gyakori árvizek, illetve a magas talajvíz ellen nyújthatott védelmet. A múlt század második felétől tűzrendészeti és építészeti szabályok írták elő a lakóház és a melléképületek elhelyezését. Eszerint a lakóház padlószintjének minden esetben magasabbnak kellett lennie az utca szintjénél. Sík vidékeken ezt úgy érték el, hogy növénymentes földdel feltöltötték a ház helyét – ez erősen ledöngölve az épület padlózatát is alkotta. Hegyvidékeken kétféle eljárással érhették el a közel vízszintes házhely kialakítását: egyrészt a lejtőt a ház végénél lefaragták, s az innen kikerülő földdel a lejtő alját feltöltötték, mintegy kiegyenlítették a természetes ferdeséget. Ez azt is eredményezhette olykor, hogy a ház hátsó oromfala az eredeti talajsíkkal {105.} vált egyszintűvé, s a padlásra létra nélkül feljuthattak. Másik megoldás az volt, hogy a ház elejénél a lejtőt kővel felfalazták úgy, hogy a padlószint vízszintes síkba kerüljön. Ilyenkor az utcai rövid homlokzat fala 1,5–2 m magasságban kezdődött, ami lehetővé tette, hogy a ház alá közvetlenül az utcára nyíló bejárattal pince épüljön.
FALAZATOK
FÖLDFALAK
A magyar nyelvterület, illetve a Kárpát-medence természeti adottságai következtében a 19. század folyamán a föld anyagú falak váltak a meghatározóvá a népi építészetben. Ez századunk fordulójára a Székelyföld, a Felföld szlovákok lakta területei és a hagyományos faépítkezésű nyugati határszél kivételével a faépítkezést mindenhol kiszorította.
A szoros értelemben vett földfalak alaptípusai a magyar nyelvterületen: a rakott és a gömbölyeges sárfal, a vertfal, a többrétegű fal,a gyeptégla fal, a vályogfal és a favázas sárfalak változatai.
RAKOTT SÁRFAL
Ez az egyik legrégibb sárfaltípus a magyar nyelvterület síkabb tájain. Építése a sár előkészítésével kezdődött. A falu határában vagy a telken ásott agyagos földet a ház közelében 40–50 cm vastagon elterítették, ún. ágyást készítettek: szalmatörekkel, pelyvával, helyenként gyékény- és sásdarabokkal összekeverték, összegyúrták, közben vízzel locsolták. Aztán kapával megvágták, forgatták, lovakkal vagy ökrökkel megtapostatták. A folyamatos munka érdekében általában több ágyást is készítettek, s a megdolgozott sarat egy éjszaka „érni” hagyták. Egy-egy lakóházhoz 15–20 szekér földet is felhasználtak.
A falat a kijelölt és már előkészített alapon kezdték rakni. A sarat talicskával hordták a házhoz, háromágú vasvillával rakták fel. Általában egy méter vastag falat raktak fel egyszerre körben, együtt a közfalakkal. A sarkokon és a közfalak csatlakozásánál minden sor tetejére nádat vagy vesszőt fektettek, ezzel is szilárdítva a falat. A vastagabb rétegeket egy hétig is hagyták száradni. Ezalatt az saját súlyától kissé megroggyant, alul kiszélesedett. Ezeket a részeket gyakran már munka közben vagy a fal elkészülte után ásóval levágták, egyenesre faragták. Általában három réteg adta ki egy lakóház átlagos falmagasságát. Az ajtók, ablakok helyét a keretek beállításával kihagyták, de nem volt ritka az sem, hogy az ablakokat utólag vágták ki az elkészült falból. A kész falat egyenesre vágták, betapasztották és bemeszelték (Györffy I. 1908: 162; Vajkai A. 1959a: 178; Ruszthy Zs. 1974: 227; Tálasi I. 1977: 267–268; Filep A. 1980: 251–252; Erdész S. 1983: 98–99; Dám L. 1992: 26–27).
A rakott sárfal még ma is élő építésmód, elsősorban Pest és Fejér megyében. A századforduló környékén főleg a Dunántúlon, a Kisalföldön, a Csallóközben, Fejér, Komárom és Pest megyében, a Fertő mentén, a Dráva mentén, a Nagykunság és a Kiskunság egyes vidékein, a Hajdúságban, a Nyírségben és a Rétközben alkalmazták (MNA 221. térkép). Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, fecskerakásos fal és rakott fal.
{106.} GÖMBÖLYEGES SÁRFAL
A rakott sárfal egyik változata a gömbölyeges sárfal. A rakott sárfalhoz hasonló módon előkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd kézzel, ritkábban villával rakták fel a falat. A szakaszos építés, a megroggyant fal lefaragása stb. hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetében. A gömbölyeges sárfal a 19. század folyamán általánosan ismert volt az Alföld sok vidékén. A Nyírségben még nemes házak is épültek göngyölsárból (Nyárády M. 1935: 55; Dám L. 1982a: 22). Elnevezése az Alföld déli részén csömpölyegfal, az Alföld északi peremén a sárgombócoknak gon-gyola, göngyöleg, gömölye a neve. A Bükk hegység déli előterében és Szeged környékén a „göngyöleg” sárból gyúrt hurkát jelent, amiből kemencét és egykor feltehetően házat is építettek (Bakó F. 1978; Dám L. 1986). A Dunántúlon mórfal, melyet Zalában néhol gombócfalnak is neveztek. Másutt ezt a változatot is fecskerakás, fecskefal névvel jelölték (Gönczi F. 1914: 403; Vargha L. 1972: 472; Takács L. 1977; Dám L. 1992: 26).
VERTFAL VAGY TÖMÉSFAL
A századforduló táján az egyik legkedveltebb és a leginkább elterjedt sárfal volt, és készítése a modern építészetben alkalmazott ún. zsaluzás elődjének is tekinthető. Lényege az, hogy az agyagos, löszös földet, növényi anyagokkal keverten vagy anélkül, nedvesen, de nem vizesen, két vízszintes deszka vagy palló közé szórják és azt keményre döngölik vagy tapossák (leírását lásd: Györffy I. 1908: 163; Füzes E. 1959: 218–219; Dankó I. 1977: 263; Tóth F. 1976–1977: 172–182; Sztrinkó I. 1978: 152–153; Kücsán J. 1979: 307–308; Filep A. 1980: 251; Dám L. 1992: 27–29).
A zsaluzat rögzítésének kétféle módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek felső végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. Az oszlopok közé egy-egy szál deszkát tettek, s az így kialakított formába döngölték a földet. Minden sor elkészülte után följebb emelték a deszkákat, s hogy le ne csússzanak, a falon keresztbe tett vékony karókkal támasztották alá vagy oszlopokhoz kötötték őket. A Dunántúlon, főképpen Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyében, valamint a Tiszántúl déli részén az oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a keret felállítására. A kaloda rendszerint fa-, ritkábban vaspálcákból készült. A két élére állított deszkát a falon vízszintesen keresztbe tett kalodafába tűzött szárakhoz támasztották. Zalában a vízszintes léc vagy laposvas neve iga, melyet kalodaszeggel fogtak össze.
A vertfal készítéséhez a kötött, agyagos talajok a legalkalmasabbak, melyet felrakás előtt ugyancsak megdolgoztak, s kissé megnedvesítettek. A Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a Nyírségben a föld közé növényi anyagokat (pelyva, törek) is kevertek. A megdolgozott, összegyúrt földet az épülő házhoz talicskázták, s lapáttal hányták a zsaluzat közé. Hegyes karóval megbökdösték, megszurkálták, hogy a kis göröngyök között ne maradjon levegő, majd a döngölő fával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A tömőfa nyéllel ellátott súlyos fabunkó, melyből a kerekfejűvel a deszkakeret középső részén lévő földet tömítették, míg az ék alakú tömőfa a deszkák melletti föld döngölésére szolgált.
{107.} 10. ábra. A vertfal készítésének kétféle módj A munkát mindig két fal találkozásánál kezdték meg, hogy a sarkok jól összeálljanak. A közfalakat a fő falakkal egyszerre készítették. Sorról sorra körbehaladva, a deszkákat mindig feljebb emelve. A falverést általában 3–6 ember végezte, akik egymás nyomába lépve dolgoztak. Az Alföldön ún. falverő bandák dolgoztak. Az ajtók és ablakok helyét a falverés során a keretek beépítésével általában kihagyták. A fal elkészülte után az egyenetlenségeket baltával, ásóval lemetszették, többszörösen betapasztották, simították, majd lemeszelték.Egy közepes nagyságú ház fala 8–10 nap alatt készült el és 50–60 cm vastag volt. A téglakeménységűre összeszáradt falat utóbb már csak csákánnyal lehetett szétverni. Szigetelőképessége kiváló volt, a ház nyáron kellemesen hűvös volt, télen pedig jól tartotta a meleget. Egyetlen ellensége az árvíz volt, így az Alföldön, a múlt századi árvízmentesítésekig a vízjárta területeken nem honosodott meg. A vertfal elnevezésében, a már említett kétféle zsaluzatkészítési módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal elnevezés szinte egyeduralkodó. A Duna–Tisza közén a verett fal elnevezés a domináns, míg a Tiszától keletre országrésznyi területen a vertfal elnevezés használatos (MNA 223. térkép).
A vertfal múltjáról kevés adatunk van, noha a Pest megyei Nyársapátról feltárt 16–18. századi lakóházak közül hét vert falazatú volt. Mindenesetre az biztos, hogy a zsaluzásos technika igen fejlett eljárásnak tekinthető, hiszen a városi építészet is mintegy évszázada használja csak általánosabban. Lehet, hogy igazat kell adnunk Györffy Istvánnak, aki {108.} szerint a vertfal előképe a várépítéseknél használt, többrétegű falak elkészítésében keresendő (Györffy I. 1943: 20). A Mátra és a Bükk egyes falvaiban újabban feltárt emlékek is talán a várépítésre vezethetők vissza, de Szabó István szerint a középkorban ez az Alföld jellegzetes házépítő gyakorlata volt (Szabó István 1969: 141; Bakó F. 1972: 273).
TÖBBRÉTEGŰ FAL
A többrétegű fal nem tisztán agyagból, földből készült, az alapvető eljárások hasonlósága miatt azonban a vertfal változatának tekinthető. A többrétegű fal zsaluzata nem deszka, hanem karókkal erősített sövényfonás, esetleg zsilipelt deszka- vagy boronafalazat. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a föld betömítése után a zsaluzat keretét nem bontják el. Történeti adatok emlékeztetnek arra, hogy ez a technika ismert volt a középkor folyamán, s friss adatok szerint ismert napjainkban is: Heves megyéből és Kecskemét környékéről vannak rá adataink. Takáts Sándor leírásaiból ismerjük ezt a technikát, mely főként a török elleni végvári harcok idején vált ismertté, mint a „magyar módra való” várépítés egyik eljárása (Takáts S. 1915–1917: II. 43). A többrétegű falazat jelen kori leírása Egercsehiből és Nagyrédéről a legismertebb (Bakó F. 1978: 37), de elterjedt volt pl. az érmelléki falvak favázas lakóházai falkitöltő technológiájaként is (Benedek Z. 1982: 270). A sövényfalak közé tömött vertfal a Kárpát-medencén kívül elterjedt volt Kelet-Európában is (Dám L. 1992: 29).
GYEPTÉGLA FAL
Ez az egyetlen olyan földépítkezési technikánk, amelynél a talaj minden különösebb előkészítés nélkül, természetes formájában kerül felhasználásra. Aránylag szűk területről, az Alföld déli részéről ismerjük egyelőre a gyeptégla, a hant alkalmazását a falazat felépítésénél (Juhász A. 1969). Mégis figyelmet érdemel, mert természetes anyag felhasználásával kialakult igen régi technika, amely feltehetően egy korábbi, szélesebb körben és területen alkalmazott eljárás maradványa. A lényege az, hogy a falat téglány formájúra vágott gyeptéglákból rakják fel, a vályog-, majd később a téglafalaknál alkalmazott szerkezeti séma alapján.
A gyeptéglából épült ház a 19. század végén már az Alföld déli részén sem volt túlságosan elterjedt. Elsősorban szegények éltek benne, akiknek egyébre nem tellett. A Duna–Tisza közé betelepített lakosok – tanyájuk felépültéig – ideiglenes megoldásként építettek hantházakat, s laktak bennük. Ideiglenes építményként, aklok, hodályok, pásztorépítmények falképző anyagaként ismert volt a gyeptégla a Hortobágyon, Debrecen környékén és a Kiskunságban is (Tálasi I. 1936: 138). Nagy múltjára utalhat a Gyöngyösi Szótár „Fwes hant” adata 1560-ból (Régi magyar glosszárium: 587).
VÁLYOGFAL
A 19. század végi magyar nyelvterületen a földépítkezés legelterjedtebb formája a vályogfal volt. Az egyetemes építészettörténetben évezredek óta ismert, de hazai történetét vizsgálva 16. századinál korábbi adataink nincsenek (Fegyó J. 1973: 103). A vályog szó is 1693-ban fordult elő először magyar nyelvemlékben, de feltételezhető, hogy ennél nagyobb múltra tekint vissza. A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Nem igényelte azonban a költséges téglaégető felépítését, alapanyagához mindenki könnyen és olcsón hozzáférhetett, készítési eljárása könynyen {109.} elsajátítható volt. A magyar nyelvterület túlnyomó részén szinte akadály nélkül hódította meg a falusi építészetet.
A vályogkészítés munkamenetét sorozatunk III. Kézművesség c. kötete ismerteti.
A vályogtégla sajátos helyi változatának tarthatjuk a mór, mórtégla elnevezésekkel jelölt nyerstéglát, melyet agyagból, finom szemcsézetű földből gyúrtak a vályog készítéséhez hasonló eljárással. Az alapvető különbség az volt, hogy ebbe növényi adalékanyagot nem kevertek. Méretei, arányai az égetett tégláéval voltak azonosak. A falazatok mellett elsősorban boltozatok, pillérek, kémények készítéséhez használták szívesen. Elterjedési területe leginkább a Kisalföld és a Mosoni-síkság körzete volt. Érdekessége, hogy csak ott használták, ahol a vályog egyáltalán nem volt használatos és ismeretes. Lényegében átmenetet jelent a vályog és az égetett tégla között. A mórtéglából, mórból készült falazat neve a mórfal volt (Filep A. 1973: 312).
A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a belekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását. A vizet nem szereti, s szilárdsága sem olyan erős, mint a vertfalé. Elterjedése főleg azzal magyarázható, hogy olcsón előállítható, s igen gyorsan felrakható. Elnevezése szinte országosan vályog, vályogfal, egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön vagy Hevesben mór, mórfal elnevezése dívik (Bakó F. 1972: 266; 1978: 38; Dankó I. 1977: 270–274; Tóth F. 1976–1977: 185–187; Kücsán J. 1979: 309; Erdész S. 1983: 96; Dám L. 1992: 30–32).
A vályogfal az alföldi mezővárosokban már a 18. század folyamán elterjedt volt. Templomokat, plébániákat is gyakran építettek ez idő tájt vályoggal (Bakó F. 1972). Felhasználását legtöbbször földesúri-hatósági előírások is elősegítették (Balogh István 1966b). A múlt századra a vályogfal az Alföld egészén általánossá vált, noha a peremvidékeken – mint pl. Nyírség, Szatmár, Érmellék, Fekete-Körös völgye – csak később, a múlt század végén, e század első évtizedeiben szorította ki a favázas házakat. Észak-Magyarországon hasonló folyamat ment végbe, míg a Dunántúlon csak a 19. század végére vált általánossá. Erdélyben elsősorban a Mezőségben találunk vályogházakat, míg a Székelyföldön szinte ismeretlen, s a moldvai csángóknál is csak e század 40-es éveiben terjedt el kirpicsfal néven (Kós K. 1976: 20; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 18; 1981: 66). Jelentőségét mutatja, hogy a legutóbbi évtizedekben épült lakóházak még mindig kb. 1/3-a épült vályogból. Környezetvédelmi és gazdasági megfontolásokból újra szorgalmazzák a magánerős építkezők körében, falun és városban egyaránt.
FAVÁZAS SÁRFAL
Jellemzője az, hogy a sár- és földfalazatok szilárdítására először vázszerkezetet készítettek. A sarkokra és a nyílászárókhoz oszlopokat ástak, az oszlopok közét is behálózták karókkal, vékony vesszőkkel, s ezt a vázat töltötték ki a földfalazatoknál már megismert falféleségekkel. A gerendavázas falszerkezeteknél falkitöltő anyagként viszonylag ritkán használták az egyszerűbb földfalakat. A kisalföldi Martosról van adatunk arra, hogy a cölöpváz kitöltésére rakott sárfalat használtak (Vargha L. 1953: 10–11). Szintén elszórt adataink vannak csak a favázas vertfal meglétére főleg a palócok körében, s az Ormánságból is ismerjük leírását (Istvánffy Gy. 1911: 8; Kodolányi J. 1960: 22).
Lényegesen nagyobb előfordulását regisztrálhatjuk a favázas karóközös sárfal szerkezetnek az alföldi népi építészetben. Elkészítése a sárfalazatokhoz hasonló, a változás az, hogy az oszlopok és a közéjük rakott karók alkotta favázat sárgömbölyekkel töltötték ki.
{110.} A Nyírségben mereglyés falnak nevezik. A mereglyék, a karók alsó végét hegyesre faragták, s így verték be a földbe, míg felső végüket gúzsokkal, hánccsal kötözték a koszorúgerendához. A vázat aztán sárgombócokkal vagy villával rakott sárral, ún. fecskerakással töltötték ki (Szabó L. 1968).
A favázas sárfalak sajátos változata volt a Dél-Alföldön az oszlopos fal. Ez esetben a vázat alkotó oszlopok közét nem vékony karókkal töltötték ki, hanem vastag oszlopokat ástak le, arányosan az ágasok közé, s felső végüket szilárdan rögzítették a koszorúgerendához. Ezáltal az elkészült falváz nemcsak magát a falat szilárdította, de fontos statikai szerepet is játszott a tetőszerkezet súlyának hordozásában. Az oszlopok közeit a már ismert eljárással töltötték ki a sárgombócok. Elnevezése többnyire oszlopos ház, oszlopos fal, csömpölyeg fal (Juhász A. 1989b: 119–123).
A favázas sárépítkezés nem ismeretlen a Dél-Dunántúlon sem, főleg Zala, Somogy és Baranya megyében, ahol karóközös falazatot, helyi nevén sárkarós falazatot alkalmaztak a talpas-vázas szerkezetek esetében is (Zentai T. 1991a: 47–48). A karóközös sárfal ismert volt a magyar nyelvterület legkeletibb vidékein, pl. a moldvai csángóknál is. Itt csak századunk húszas éveiben terjedt el, egyéb fatakarékos eljárások mellett. Az itteni nevén a valatog-fal úgy készült, hogy az arasznyira állítgatott karók közeit belülről, kívülről szalmás sárral, a valatoggal töltik ki (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 48–49).
FÁBÓL KÉSZÜLT FALAK
BORONAFAL
A korábbi évszázadokban a faépítészet jóval jelentősebb volt a magyar nyelvterületen, mint azt a jelenkori kutatások alapján korábban gondolni lehetett.
A faházakhoz, a boronaházakhoz főleg tölgyfát használtak, néha gyertyánt és bükköt is, az utóbbi kettő azonban gyorsabban korhadt. A legtöbb vidéken ezt a fát a község erdejéből szerezték be, vagy a földesúr erdejéből vásárolták. A 18. század második felétől a nagyobb méretű gerendákat a magas hegységekből tutajokkal úsztatták le a Dunán, Vágon, Tiszán, Dráván, Körösökön vagy a Berettyón (Cseri M. 1986: 205–215; Barna G. 1988). A faházakat általában közösségi összefogással maguk a parasztok építették, esetleg egy tanult ács irányításával. Az Őrségben a faanyagot is a munkát irányító ács válogatta az erdőn, a lábon álló fák közül.
A fából készült falnak két technikai változata terjedt el a magyar nyelvterületen: a boronafal és a zsilipelt fal.
A boronafal alapját vastag tölgyfagerendák alkotják, melyeket a sarkokon nagy kövekre vagy tuskókra fektetnek, s erre vízszintesen fekszenek aztán fel az egyenes gerendák, a boronák. A boronák általában faragatlan, hengeresen hagyott, lehántolt, esetleg kissé megbárdolt tölgy- vagy fenyőgerendák voltak. Összeerősítésükre több módszer is létezett. A legelterjedtebb eljárás az ún. keresztfejes boronafal, mely kétféle eljárással készült. Az egyszerűbb és régibb eljárás során a boronák végétől visszaszámított 15–20 cm távolságban a hosszirányra merőlegesen alul, ritkábban felül is félkör alakú vájatot, fészket faragtak, mely lehetővé tette, hogy rá keresztben másik boronát lehessen fektetni. Így váltakozva helyezték a fatörzseket egymásra merőlegesen. A ház sarkain, illetve a közfalaknál, ahol az egyik borona merőlegesen találkozik a másikkal, a gerendák túlnyúltak {112.} a fészkelés helyén. A túlnyúló részt gerezdnek is nevezték. A keresztfejes fészkelt gerendakötés fejlettebb változata a vályús kötés, melynél a bevágás nem félkör, hanem szögletes vonalú. A változat előnye, hogy a boronák jobban fekszenek egymáson, tartósabbak.
{111.} 11. ábra. A vázszerkezetű és boronafalak típusai: 1. talpas vázszerkezet sövény kitöltéssel; 2. karóközös sárfal; 3. zsilipelt falszerkezet; 4. zsilipelt boronafal; 5. boronafal; 6. cölöpvázas sövényfal A boronák összeerősítésének másik változata a csapolt vagy lapolt gerendakötés. Ez esetben a boronák már kissé megmunkáltak, bárdoltak, szögletesre faragottak, s az összeillesztés bonyolult csapolással történik. A boronavégek ez esetben is túlnyúlhatnak az összeerősítés helyén, ekkor keresztvéges lapolásról beszélünk. Ha a csapoláson túlnyúló részt lefűrészelték, ezt fecskefarkas lapolásnak hívták. Az emlékezet szerint ez az utóbbi az elterjedtebb.
Ismert eljárás volt az is, amikor a boronákat ún. zsilipelt technikával erősítették össze. Ennek lényege az, hogy a talpgerendákba a sarkoknál és a nyílászárók helyén függőleges oszlopokat állítottak, melyek egymással szemben álló lapjaiba vájatot, hornyot, rovást vágtak, s felülről lefelé ebbe csúsztatták be a boronákat. Ez az újabb technológia már átmenet a gerendavázas falszerkezetek irányába, komoly megmunkálást igényelt már a falazat előkészítésének időszakában is.
Az egymásra fektetett boronák nem zártak tökéletesen, s ezért a közöket mohával, agyaggal töltötték ki. Hogy a fal felületén a tapasztás megüljön, Göcsejben a boronákat baltával bevagdalták, megbarkucolták. Erdélyben apró kis faszögeket vertek a boronákba, melyeket bolhaszegnek vagy pocoknak is neveztek. Ugyancsak Erdélyből ismert, hogy a sima fa falfelületre ferdén vékony léceket szegeztek fel, szintén a sározás jobb megtapadása érdekében. A Kárpátokban sok helyen egyáltalán nem tapasztották be a boronafalat. Az ajtók helyét kihagyták a beépítés során a keret beállításával, a kisméretű ablakokat, melyet a legkülönbözőbb módon fedtek be (pl. tolitu ablak) később vágták ki a gerendákból (lásd bővebben: Pápai K. 1893: 12–14; Istvánffy Gy. 1911: 1–16; Ébner S. 1931b: 85–91; Bakó F. 1967; 165–169; B. Nagy M. 1971: 50–53; Bíró F. 1975: 49–53; Dám L. 1981b: 74–78; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 46; Paládi Kovács A. 1982: 84–86; Dám L. 1992: 12–16).
A boronafal a Kárpát-medencében elsősorban a nagy fenyőerdők vidékén vált általánossá, de a lomboserdők övezetében, az Északi-középhegység, a Felső-Tisza-vidék, a dunántúli dombság vidékén is jelentős boronaépítészet alakult ki. A 18. század végi korlátozások után lakóház már nem nagyon épülhetett boronából, de a technika tovább élt a csűrök, hidasólak, pincék, istállók falazataiban. Még a századfordulón is tartotta magát a boronafal (keresztvéges, csapolt és zsilipelt változata egyaránt) a Nyugat-Dunántúlon (Zala, Vas, Somogy), a felföldi megyék területén, a Felső-Tisza és Máramaros vidékén. A leggyakoribb volt ez idő tájt Erdélyben (MNA 221. és 224. térkép).
A magyar boronaépítkezés történetéhez nagyon kevés konkrét adattal rendelkezünk. A borona szó szláv eredetű, s csak a 15. században fordul elő legkorábban gerenda jelentéssel nyelvemlékeinkben. Valószínű, hogy a magyarság már az ugor korban ismerte a boronafal technikáját. Erre utalnak a vándorlások idején érintett területeken végzett régészeti ásatások egyes leletei. Hazai területekről csak a Sümeg melletti Sarvaly 16. században elpusztult házainál kerültek elő boronafal-maradványok.
{113.} ZSILIPELT FAL
A zsilipelt fal lényege az, hogy a talpfákba vagy a földbe ásott oszlopok egymás felé forduló oldalába végigfutó függőleges vájatot véstek, s ezekbe a hornyokba eresztették bele, berótták az egyenlő hosszúságú és a két végükön ék alakúra faragott, fejszével hasított deszkákat, pallókat. A falmagasság elérése után az oszlopok felső végét lezárták a koszorúgerendával, s a falazatot kívül-belül többször letapasztották, meszelték. Ezt a technológiát – nagyon találóan, a szerkezet lényegére utalva – a Dél-Dunántúlon zsilipelt falnak, a Palócföldön, Zemplénben és Gömörben rovásos falnak nevezik. Elterjedési területe a Palócföld, Erdély, a Dunántúl délnyugati vidéke: Zala és Somogy megye. Elterjedt vélemény szerint a zsilipelt faltechnika a boronafal visszahúzódása után jelent meg. A komolyabb szaktudást igénylő technológia a 19. század végére azonban a lakóházak építésénél fokozatosan háttérbe szorult. Ugyanakkor szinte máig megfigyelhetünk zsilipelt falazatú disznóólakat, kamrákat, ólakat, gabonásokat, présházakat s egyéb melléképületeket szerte az országban (Vajkai A. 1937b; Bakó F. 1967: 168–184; Zólyom J. 1974: 15; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 81; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 61–65; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68–69; Cseri M. 1987: 47–48).
GERENDAVÁZAS FALAK
Azokat a falszerkezeteket soroljuk ide, melyeknél a tetőzet terhét a ház négy sarkára, illetve a közéje eső falszakaszokra állított, felül a koszorúgerendához erősített gerendaváz tartja. Közös jellemzőjük, hogy az ácsolt keretet különböző növényi és ásványi eredetű anyagokkal, ezeket kombinálva töltik ki. Annak függvényében, hogy a teherhordó szerkezet készítésekor a függőleges oszlopokat közvetlenül a földbe mélyítik-e vagy pedig a ház alapját alkotó talpgerendába csapolják-e be, megkülönböztetünk cölöpvázas és talpas vázszerkezetet.
A régészeti adatok szerint a cölöpvázas szerkezet a régebbi, nagy hazai múltját a nagyszámú alföldi ásatási eredmény is bizonyítja. A cölöpvázas szerkezetnél a földbe ásott oszlopok, az ágasok adták a váz szilárdáságát, merevségét. Oszlopokat ástak le a ház sarkainál, a hosszabb falszakaszokon közben is, a nyílászáróknál, a közfalak csatlakozásánál, és erre került a tetőszerkezetet tartó koszorúgerenda. Az ágasok már a 18. századtól kezdve bárdoltak, megmunkáltak, noha a földbe kerülő részeket eredeti vastagságukban hagyták. A cölöpvázas szerkezet sokszor együtt járt a szelemenes tetőszerkezettel, és így az épület rövid falainak közepén ott magasodott a szelement hordozó, teljes tetőmagasságú szelemen ágas is. Az így készült vázszerkezetet töltik aztán ki különféle szerkezetekkel és anyagokkal.
A talpas vázszerkezet valószínűleg később alakult ki, Nyugat-Európában is csak a 11–12. században jelent meg. Hazai elterjedése a késő középkorra tehető. Ez a szerkezet csak komoly ácsszerkezeti ismeretekkel, ácskötésekkel építhető fel. A teherhordó szerkezet alapja a tuskókra, kövekre fektetett, sokszor 40–60 cm vastagságú talp, talpfa. Az oszlopokat a sarkokra, a nyílászárók helyére és a harántfalak csatlakozásaiba helyezték. A talpfába becsapolt, beeresztett oszlopok szilárd tartását ferde könyökfák, merevítők hozzácsapolásával biztosították. Az oszlopok neve szögláb (Zala megye), sas, sasfa (Zala megye, Erdély), szuláp, culáp (Szatmár megye), culák (Abaúj megye), esetleg ágas, dúc {114.} (Szlavónia) (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 65–69). A talpas vázszerkezettel készült házakat, épületeket Somogyban, Baranyában talpas házaknak is nevezték (Knézy J. 1973; Zentai T. 1991a: 43–51). A talpas vázszerkezet általában keményfából készült, mert ez ellenállóbb a nedvességgel szemben.
Elterjedési területe az Alföld peremterületein, az Északi-középhegységben, Dél-Dunántúlon és a Székelyföldön rögzíthető. Nógrádban, Szatmárban, Abaújban a talpas vázszerkezetet főleg kisnemesek használták. Igen népszerű volt az erdélyi, partiumi részeken templomok, haranglábak, udvarházak építésénél is. A 19. század második felében jelentősen visszaszorult a használata, de a csűrök, talpas hombárok, disznóólak, kamrák, présházak esetében még napjainkig megfigyelhető ez a technológia.
SÖVÉNYFAL
A gerendavázas falszerkezetnél a vázszerkezet kitöltésére – a már ismertetett zsilipelt fal mellett – a sövényt és a nádat alkalmazták. A sövényfal két altípusát különböztethetjük meg: talpas-vázas és vázas sövényfal.
A talpas-vázas sövényfal építési technikájának lényege az, hogy az előre elkészített s összecsapolt talpas vázszerkezet talpfáiba és koszorúgerendáiba arasznyi távolságokra lyukakat fúrtak, abba karókat illesztettek, és a hézagokat vízszintesen vagy függőlegesen vékony ágakkal, vesszőkkel, hasogatott lécekkel befonták. Az így elkészült falat kívül-belül pelyvás sárral betapasztották. A karók általában karvastagságúak, míg a vesszők kb. ujjnyi vastagok voltak. A betapasztott fal vastagsága sem haladta meg a 30 cm-t. A vázas sövényfal lényegében hasonlóan készült, csak ott a karók nem a talpfába, hanem közvetlenül a földbe ereszkedtek. Ebben az esetben gyakoribb volt a függőleges fonás. Ilyenkor a karók, a rigelyek a függőleges oszlopokhoz rögzültek vízszintesen, nem kellett őket a földbe ásni.
A sövényből készült falazat elnevezése tekintetében jól körülhatárolható régiókat különböztethetünk meg a századforduló idején. A sövényfal, süvényfal, sövény elnevezések a Dunántúlon, a Duna–Tisza közén, a Dél-Alföldön és a Székelyföldön tekinthetők általánosnak. A paticsfal, patics, pacsitfal, pacsit terminológia a nyelvterület északkeleti felében terjedt el. A fonott fal, fonyás, fonás kifejezések elszórtan ismertek a Dráva-szögben, Dél-Hevesben, Pest és Bács-Kiskun egyes vidékén csakúgy, mint a Székelyföld déli részein. Igen karakteresen elkülönül a rekesztett fal, rekesztés, rekeszték terminológiák használata a Dél-Dunántúlon, főleg Baranyában. A kertelés kifejezés ismeretes a Székelyföld egyes területein, s vannak sajátos helyi kifejezések is a technika jelölésére, mint pl. a kavas fal Zoboralján vagy a pattogatott fal Udvarhely megyében (Barabás J.– Gilyén N. 1987: 68; MNA 225. térkép).
A sövényfal világviszonylatban is az egyik legrégibb és legáltalánosabb faltechnika. Alig van Európának olyan vidéke, ahol ne ismernék használatát. A magyar népi építkezésben is nagy hagyományai vannak. A honfoglalás előtti vándorlások területeiről régészeti ásatások igazolják korai ismeretét. Árpád-kori és középkori településeken általánosan alkalmazott építési technika volt már a középkorban. Megerősítik ezt a 17–19. századból származó egyre nagyobb számú írott források, rendelkezések is. A 18–19. században még templomokat és középületeket is emeltek ilyen falakból. Visszaszorulásában elsősorban a földesúri-hatósági tiltások (tűzveszélyessége miatt) és a korszerűbb építőanyagok és technikák térnyerése (vályog) játszhatta a legfontosabb szerepet. {115.} Ma már csak gazdasági épületek, ólak, kukoricagórék, kerítések falazataként találkozhatunk vele.
A gerendavázas szerkezetek falkitöltő anyagaként az Alföld síkvidéki, árvíz járta, vizes-mocsaras területein, a folyók mentén és a tavak környékén kedvelt volt a nád alkalmazása.
NÁDFAL
A nádfal készítésénél az épületek a vázas sövényfallal megegyező vázszerkezetet kaptak. A cölöpváz elkészítése után a fal helyén lábnyi széles, kb. 50 cm mély árkot ástak, s ebbe állították az arasznyi vastag nádcsomókat. A nádkévéket a talajjal párhuzamosan futó két korcpár közé szorították vesszőgúzzsal. Ezután a kiásott földet visszahányták a nád tövére, s erősen ledöngölték. A nádat a koszorúgerenda magasságában elvágták, majd pelyvás sárral kívül-belül bevakolták. Ismert volt olyan eljárás is, amikor a nádfal vázát először vékony léckeretből elkészítették, az ágasokhoz, oszlopokhoz erősítették, s erre a keretre kötözték aztán a nádcsomókat, gyékényszálak segítségével. Ezt a vékony falat több rétegben betapasztották. Az ajtók helyét rendszerint kihagyták, de az ablakok helyét utólag vágták ki egy sarlószerű eszközzel, amit a Sárréten pl. falvágónak neveztek.
A nádfal (Szeged vidékén tutajfal) (Juhász A. 1989b) nem volt hosszú élettartamú, de anyaga olcsó volt és könnyen el lehetett készíteni. A 18–19. században különösen előnyös volt azokon a vidékeken, ahol a vizeket még nem szabályozták. Árvízkor a víz kimosta a tapasztást, néha a nádfalat is, de az épület faváza a legtöbb esetben megmaradt. Így az árvíz levonulta után csak a nádfalat és a tapasztást kellett pótolni, helyben található, könnyen megmunkálható anyagokkal (Györffy I. 1908: 158–159; Szűcs S. 1943: 138–139; Dám L. 1975: 52–53; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68). A 19. század második felében a magyar nyelvterületen lezajlott folyószabályozások, árvízmentesítő munkálatok következtében a vizenyős területek a minimálisra csökkentek, s ennek következtében a nádházak építése is jelentősen visszaszorult. A századfordulón már csak a Tisza menti területeken, az Ecsedi-lápon, Sárréten, Hortobágy vidékén, Nagykunságban, a Berettyó mentén, a Sárközben, a Drávaszögben és a Fertő mentén ismerték és használták (MNA 224. térkép).
TÉGLAFAL
A tégla használata az egyetemes építészetben az ókori civilizációban alakult ki, Európába római közvetítéssel érkezett. Közép- és Kelet-Európában, így hazánkban is csak a 12–13. században jelent meg, de itt is csak a társadalmi elit építészetében. A népi építészetben való megjelenése még nem eléggé tisztázott. A 18. század második felétől szaporodnak meg azok az írott források, melyek egyes vidékeken a földesúri kezelésben álló téglaégető kemencék meglétéről vagy alapításáról tudósítanak. Egyes megyei statútumok, rendelkezések már ebben az időszakban is a nem tűzveszélyes téglát javasolták az újabb házak épületanyagául – különösen kéményekhez –, és ezt még adókedvezménnyel is támogatták (Páll I. 1987: 46). A téglafal igazi elterjedése a 19. század második felére tehető. Ezt elsősorban a nagyüzemi, olcsó tömegtermelésre alapozott gyári téglakészítés kialakulása tette lehetővé. Elősegítették a múlt század második felének nagy építkezési, ipari beruházásai s a hazai fogyasztópiac kialakulása is. Az ipari forradalom előnyeit {116.} élvező, a piacgazdaságra áttérő falusi-mezővárosi módos paraszti rétegek újabb házaikat már téglából építették. Mindezen okok következtében a tégla századunk elejére vált igazán jelentős és a népi építőgyakorlatban is elterjedt építőanyaggá.
A nagyüzemi tömeges téglaégetés előtt a helyi téglaégetők adták a téglamennyiség túlnyomó részét. A Kisalföldről ismerjük azt az eljárást, amikor a kiformázott, égethető agyagból elkészített és megszárított nyers téglát gúlába rakták, s a benne kihagyott tűzteret betapasztották és az egészet kiégették. Bácskában főleg a tanyákon építették fel az ún. tábori kemencét. A vályogvetésnél megismert módon elkészített és kiszárított vályogot 6 vagy 12 lyukú kemencékben égették téglává. A kiégetett tégla a földesúr vagy a gazda tulajdonába került, aki vagy eladta, vagy házat épített belőle. Olcsóbb és könnyebben elérhető volt a mezei téglaégetőkből nyert tégla, mint a házi, így e század közepéig fenn is maradt a gyakorlata (Harkai I. 1991). A téglaégetés hatékonyságát helyenként úgy növelték, hogy a nyers téglába szénport kevertek; erre a vajdasági és a kisalföldi példák mellett Gömörből is van adatunk (Cseri M. 1987: 52).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
