A BEJÁRAT
A lakóház bejárata az alaprajz egyik legfontosabb része, amely szoros kapcsolatban van a házfejlődés állapotával, különösképpen a füstelvezetés rendszerével, ennélfogva nagy jelentőségű a háztípusok elhatárolásában. A bejárat elhelyezkedésének két alapvető változata van. Az egyik központi bejárat néven ismert, ami egyetlen külső bejáratot jelent az udvar felől, a többi helyiség csak ezen keresztül közelíthető meg. Ez a bejárat mindig a második helyiségbe vezet. A második helyiség eredeti, a házhoz viszonyított elő- és közlekedőtér funkcióját őrzi pitvar szavunk. A pitvar bejárat előtti rész jelentése már az Ómagyar Mária-siralom 1300-ban leírt szövegében előfordul „pokol pitara”-ként. Tájnyelvi megfelelői azóta is ezzel a tartalommal használatosak: az Alföldön a konyha előterét, a Felföldön a második helyiséget, Erdélyben a bejárati fedett részt, a Dunántúlon a tornácot jelenti (a Dunántúlon ugyanis a tornác a bejárat előtti rész). A központi bejárat a 19. század derekán a Dunántúl jelentős részének kivételével az egész Kárpát-medencére jellemző. A történeti korok folyamán azonban a központi bejáratnak és a többi helyiség bejáratának viszonya egyes tájakon különféleképpen alakult. Kelet- és Dél-Erdélyben a középkori nyitott, széles ereszből a 19. századra a helyiség hátsó felének leválasztásával csak egy kisebb nyitott előtér maradt, ahonnan a bejáratok nyíltak. A múlt század folyamán az előteret elöl is befalazták, s ellátták ajtóval, ami a ház egyetlen központi bejáratává vált. Ez a „bezárulás” azonban nem volt teljes, a székely ház kutatói még az 1900-as évek elején is számos ereszes házat örökítettek meg, bár legtöbbjük bejárati oldalát díszes farács, ajtóval ellátott, áttört deszkafal alkotta.
A székely ház nyitott ereszéhez hasonló bejárati előterek a Szamos és a Felső-Tisza vidékén is előfordultak. A szatmári, ún. kutyafektetős házakat legutóbb Gilyén Nándor vizsgálta (1989), és az ottani nyitott beugró tornác kialakulását párhuzamba állította a székely házak ereszével. Ez a tornác a második helyiség leválasztott előtere, ahonnan három ajtó nyílik a ház helyiségeibe. Azonos bejárati rendszerűek a dunántúli, különösen a Dél-Dunántúlon gyakori lopott-tornácos házak; a helyiségek a padlástalan tornácbeugróból közelíthetők meg.
A bejárati rendszer másik fő változata a Dunántúlon honos. Jellemzője, hogy a ház minden helyisége külön udvari bejárattal rendelkezik, s köztük nincs belső közlekedés, átjárás. A 19. század derekáról, második feléből számos leírás tájékoztat arról, hogy ilyen több-bejáratos házakban éltek a Dél-Dunántúl legnagyobb részén, a Nyugat-Dunántúlon, a Dunántúl középső vidékein és a Kisalföld déli felében. Durván úgy fogalmazhatunk, hogy a széles Duna menti síkságokat és a drávai alföld keleti részét leszámítva az egész Dunántúlon (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 25, 169; Filep A. 1970: 328; Zentai T. 1991a: 151–153). A külön bejáratok alkalmazása egybeesik a füstöskonyhás házak elterjedésével, és fényt vet a házfejlődés dunántúli menetére, ahol a kályhás szobát hozzáépítették a mennyezetes füstösházhoz, amit nem füsttelenítettek, s ezért nem nyitottak meg a szoba felé.
A két bejárati rendszer viszonyáról elmondható, hogy a központi bejárat (a kémény meghonosodásával együtt) az idők folyamán a külön bejáratú házak rovására terjeszkedik. Szemléletesen illusztrálja ezt a tényt a boszorkányperek irataiból vett példánk. A Duna menti Madocsán (Tolna m.) jegyezték föl 1741-ben az egyik vádlott vallomásában, hogy „… a fátens álmábul fölébredvén, s a szobábul az udvarra kilépvén…” (Schram F. 1983 II: 497). Ez az adat több más levéltári forrással együtt arról szól, hogy a külön bejáratú házak a 18. században még a Duna mentén is előfordultak, {151.} holott ezt a területet a 19. században már a szabadkéményes, egybejáratú alföldi háztípus uralja.
{150.} 20. ábra. Kétszobás, központi bejáratú, oldaltornácos ház. Zengővárkony (Baranya m.). Épült 1858-ban, berendezése 1943. évi állapotot tükröz.
1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. szín; 8. sertésól
A Magyar Néprajzi Atlasz 1900 tájáról azt rögzítette, hogy a Dunántúl középső részén a ház kamrája a szabadból nyílik, annak ellenére, hogy a bejárati rendszer már egyközpontú. A megoldás azt sugallja, hogy a kamra még őrzi a több bejáratú szisztémát. Ez lehetséges is, de nincs igazán jelentősége, mert a kamrák ajtainak elhelyezését elsősorban a kamra funkciója és a ház nagysága határozza meg. A kisebb éléskamrák többnyire a házból nyílnak, a nagy tároló és szerszámos kamrák viszont praktikusan az udvarról. A háromhelyiséges kisebb épületeknél a kamrabejárat még többnyire igazodik az uralkodó bejárati rendszerhez, azonban ha a ház kétszobás vagy több kamra van, a nagyobb kamrák az udvarról nyílnak a Felföldön, az Alföldön csakúgy, mint a Dunántúlon. (Vö. Zólyomi J. 1974: 26; Juhász A. 1971; Dám L. 1975: 90; 1982b; stb.)
A TORNÁC
A köztudatban a régi magyar parasztház tornácos képe él. Közrejátszik ebben a tornác nagy múltja és esztétikai jelentősége. Olasz eredetű, s valószínűleg német közvetítésű tornác szavunk már 1490-ben föltűnik az irodalomban (TESz). Ekkor még azonban elterjedését főként a nemesi és egyházi épületek körében követhetjük nyomon. Egyes régészeti ásatások azonban (pl. az alföldi Lászlófalván és Móricon) ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a 15–16. század táján már falun is, talán egyes gazdag jobbágyok házain is előfordulhatott. A tornác elterjedése évszázadokon át zajlik, paraszti meghonosodásának kronológiáját mai adataink birtokában még nem tudjuk fölvázolni. A 19. században már térhódításának fénykorát tapasztaljuk a Dunántúl, a Tiszántúl, a Felföld és Erdély több vidékén. Legnagyobb szerepe a dunántúli füstöskonyhás házvidéken van, ahol az oldaltornác a külön bejáratos házak közlekedőtere is egyben. A Délnyugat-Dunántúlon a 19. század legelején a fatornác „klasszikusan” kiérlelt, bonyolult formáival találkozunk. A kászoni és csíki székely házak tornácossá válása 1830–1880 között történik. Még korábbi a tornác egyes kisnemesek által sűrűn lakott falvakban, pl. a Balaton-felvidéken. Ezzel szemben a Kárpát-medence több vidékén a tornác a 20. században válik népszerűvé vagy egyáltalán nem terjed el. Megkésettség tapasztalható pl. a Felföld legnagyobb részén. A szép „hambitos” ház csak századunk elejétől kezd divatossá válni a középső Duna mentén és Szeged környékén. A Kisalföldön – egyes elszigetelt vidékeket leszámítva – a hagyományos építkezés nem is alkalmazta a tornácot. Csak a 19–20. század fordulóján terjed el az erdélyi Mezőségen, a Kis-Küküllő mentén, és ennél is később a moldvai csángóknál. Valamilyen széles eresszel vagy töltéssel azonban a tornáctalan házak is rendelkeznek, ami fedett közlekedést biztosít a bejárati homlokzat mentén. A múlt században ilyen széles eresszel épült a veszprémi és dél-dunántúli német házak többsége vagy az említett mezőségi és moldvai házak.
A tornác elnevezése változatos. A keleti országrészekben szinte mindenütt tornácnak hívják. A Dunántúl középső, délnyugati tájain pitar a neve. A pitar a 19. század közepétől a falazott tornácok terjedésével fokozatosan átadja helyét a Közép-Dunántúlon a gádornak, a Dél-Dunántúlon a gangnak. A Felföldön a hambit, ambit, ambitus megjelöléseket használták. Az ország középső és északi részein előfordult még a folyosó, Fejér megyében a falajja, Mezőségben és Moldvában a tőtés.
{152.} 21. ábra. Kerített ház alaprajza, Szalafő (Zala m.): 1. füstösház (szoba); 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta; 8. sertésólak. (Az épületet a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették át.)
{153.} A tornácnak sok formai változata, technikai megoldása alakult ki (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 135–146; MNL 5: 315–318). Legegyszerűbb és leggyakoribb az udvari homlokzatot szegélyező odaltornác. A parasztházak esetében általában régebbiek a fából készült oldaltornácok. Elterjedésük, mint láttuk, egyes tájakon a 19. század folyamán nyomon kísérhető – pl. Erdélyben –, másutt viszont – így a Dél-Dunántúlon – kezdetei homályba vesznek. A dél-dunántúli talpasházak legkorábbi, előbb említett, datált példányai már körülpitarosak, azaz elő- és oldaltornácosak (Zentai T. 1991a: 166–169; 1991b: 176–185). Szerkezetükben a gótikus örökséget őrzik (K. Csilléry K. 1991: 68–69). Az összefüggő homlok- és oldaltornácot kedvelték a Székelyföldön, az erdélyi Mezőségen, Közép- és Észak-Nyírségben, a szatmári és beregi Tiszaháton, a dél-borsodi Mezőségben, a Sajó alsó folyása táján, a gömöri Medvesalján, a Nógrád megyei Varsány körzetében stb. (Balassa M. I. 1994: 88–89; Dám L.–Rácz M. 1986: 58–60).
Csík, Heves, Békés megyéből és a Kisalföld elzárt rábaközi, Győr vidéki falvaiból vannak híradásaink az önálló oromtornácról, amelyhez nem társul oldaltornác. Kisalföldi változatát Pálos Ede 1911-ben olyan „üstökös ház”-ként mutatta be, melynek utcai teljes kontyú födele 2–3 méternyire előre nyúlik, és két fapillérre támaszkodik.
A múlt században széles körben alkalmazták a lopott tornác néven ismertté vált tornácbeugrót. Miként a bejáratnál elemeztük, a dél-dunántúli, a felső-Tisza-vidéki és az erdélyi tornácbeugró nyitott bejárati előtér. A dunántúli változatok hosszabbak és sokszor egy-egy faragott tornácoszloppal is rendelkeznek. A Nagykunságban, Dél-Biharban és a Sárréten gyakori rövid középtornácra jobban illik a lopott tornác elnevezés, mert az oldaltornác két végének befalazásával jött létre (Györffy I. 1909: 32, 34–35; 1915; Dám L. 1972b). A tornác ilyen praktikus átalakításával országszerte találkozhatunk, főként a 20. századi szilárd falú tornácoknál.
A falazott tornácok paraszti elterjedését meglehetős biztonsággal tudjuk időhöz kötni, mert a szilárd házfalak általánossá válásának menetét elég jól ismerjük. A legkorábban datált falazott tornácokat nemesi körből jegyezték föl. Közülük különösen fontosak a félparaszti módon élő falusi kisnemesek épületei közvetlen példaadó szerepük miatt. A bakonyi és Balaton-felvidéki kisnemesek kőházai a 18. században már mind gádorral készültek, s a 19. század folyamán a tornác a parasztok körében is népszerűvé válik. A falazott tornácokról általában elmondható, hogy ott, ahol a fatornácnak nagy hagyományai voltak, közvetlenül azok örökébe léptek. Ez a folyamat hozzávetőleg a múlt század derekától figyelhető meg. Másutt a tornác késői alkalmazásának folyamatába illeszkedtek. A téglából, kőből emelt tornácok gazdag formaváltozatai nagyrészt a magas építészeti stílusok hatására alakultak.
Nagyjából a 19–20. század fordulójával veszi kezdetét a tornáckiugrók vagy verandák elterjedése. Ekkor már csak központi bejáratú házak épülnek, s a bejáratot körülveszik egy kis, négyszögű, fedett előrésszel. Legegyszerűbb alakja mindössze két faoszloppal alátámasztott, leeresztett tetőből áll. De készül kettő vagy négy falazott oszlopból vagy pillérből, különféle mellvédekkel és kis nyeregtetővel is. Leggyakrabban a Dunántúlon, a Kisalföldön és a Kiskunságban fordul elő. Egyik legrégibb múlt századi változata a nyugat-dunántúli kódisállás, amelynek népszerűek boltíves megoldásai is (Gráfik I. 1990). A baranyai Zádorban cintériumnak hívják, a közvetlen előkép, a helybéli református templom fedett oldalbejárata után. Az 1930-as évektől magasabb, zárt ablakos verandák is épülnek előszoba funkcióval. A Kisalföld szigetközi és Sopron környéki részén a verandák {155.} helyén néhol még látható a bejárati ajtót védő, nagyobb múltú gádor, amely falhoz simuló falazott oszlop- vagy pillérpárból áll, boltívvel vagy egyenes áthidalással.
{154.} 22. ábra. Széles oromzatú, talpas boronaház Bagladról (Zala m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban: 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta
A két világháború közti évtizedekben a gazdagabb portákon megkezdődik a tornácok beüvegezése, ami nagyobb mértékben az 1950-es évektől terjed. S ezzel a tornácok fejlődése le is zárul, építésük befejeződik.
Az 1940–50-es évek táján a magyar falusi házkultúrában új korszak köszönt be, amely radikálisan szakít a régi alaprajzzal és építésmóddal. Négyzetes alaprajzú, sematikus tömbházak készülnek két, esetleg három kisméretű szobával, fürdőszobával. Előnytelen megjelenésük elszegényíti és évtizedekre meghatározza a faluképet. Változatosabb alaprajzú, emeletes, összkomfortos lakóépületek nagyobb számban az 1970–80-as évektől épülnek. Beosztásuk a nyugat-európai mintákat követi, a földszinten nagyobb nappali helyiséggel, az emeleten hálószobákkal.
TÜZELŐBERENDEZÉS, FÜSTELVEZETÉS
A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely. Itt ég a tűz, amelyet védeni, óvni kell, mert áldás és veszedelem egyaránt lehet. Szent István csak azokat mentesítette a vasárnapi istentiszteleten való részvételtől, akik otthon a tüzet őrizték. Évszázadokon keresztül vigyáztak a családok arra, hogy a házban a tűz sohase aludjon ki. A tűzhelyen főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben. „Az is tudott dolog, hogy a tüzelőhely miként való alakulása, legtöbb esetben fokmérője az illető hajlék műveltségi színvonalának, mert a ház fejlődése rendszerint szorosan együtthalad a tüzelőhely tökéletesedésével” (Bátky Zs. 1930a: 113). Ebből világosan következik, hogy a tüzelőhelynek, -berendezésnek a történelem folyamán nagyon sokféle változata létezett. Két alapcsoportjukat szokás megkülönböztetni, a nyílt és zárt tüzelőt, amelyek azonban többféle módon is kombinálódhattak egymással.
Korábban több kutató feltételezte, hogy a magyarság legkorábbi háza nyílt tűzhelyes hajlék volt, amelyben középütt szabadon égett a tűz. Kézenfekvő volt ez a feltételezés, hisz még a 19. századi Magyarország elmaradottabb vidékein is akadtak ilyen megoldások. A vitát a régészek döntötték el, amikor a magyarok 5–8. századi lakhelyén kemencés veremházakat tártak fel (Tálasi I. 1979–1980: 438; Fodor I. 1983). Ez azért sem meglepő, mert a kemence szintén több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hazai középkori régészeti vizsgálatok elég meggyőzően igazolták, hogy a Kárpát-medence nagy részén a 14. századig a kemencés, egytüzelős házak a köznép körében általánosak voltak (Méri I. 1952: 58). Több mint 50 településről kerültek elő kemencemaradványok, nagyobbrészt az Alföldről, de a dunántúli szórványleletek is tanúsították itteni használatukat (Michnai A. 1981). Az egysejtű kemencés ház az atlanti és a mediterrán területek kivételével kontinentális elterjedtségű, s óeurópai hagyatéknak tekinthető.
Ennek az sem mond ellent, hogy a kemencés házakban több esetben a nyílt tűzhelyet, illetve ennek nyomait is megtalálták. Kivételesen Tiszaeszlár-Basahalmon arra is van példa, hogy két épületben csak nyílt tűzhelyet találtak, de ezek lakóház volta vitatott (Cs. Sós Á.–Parádi N. 1971: 126; Kovalovszki J. 1980: 31). Szórványos előfordulásuk nem {157.} teszi kétségessé a kemencés ház uralkodó voltát, amely mellett a nyílt tűzhelyek alkalmi jellegűnek tűnnek.
{156.} 23. ábra. Késő középkori alföldi lakóház rekonstrukciója. A szobában kályhás kemence, a konyha felett szabadkémény.
Az Árpád-korban fő vonásait tekintve épített és vájt kemencéket ismerünk. Ez utóbbiakat mindig a veremház oldalfalába, sarkába ásták, ily módon tűzterük gyakran a gödrön kívüli területre esett, melegének csak egy része jutott a lakásba (Méri I. 1952; 1964).
Kétségtelen, hogy ha van hozzá megfelelő anyag, a kőkemence elkészítése a legegyszerűbb – primitív szinten. Kezdetlegesebb változatai alig boltozott kőhalmazok, nagyobb kőlapokkal takartak. Az épített sárkemencék boltozatát nagy valószínűséggel csak úgy tudták kiképezni, ha előbb annak szilárd vázat építettek, feltehetően vesszőből. Ez a nyers sarat megtartja addig, amíg az keményre nem ég. Tüzelés során a vesszőváz elhamvad, de közben az agyag kiég, s merevvé válik. Az ásatások során ép boltozat csak igen ritkán kerül elő. Közrendűeknél téglából vagy vályogból készült kemencével pedig a középkorban nem számolhatunk.
Mindegyik kemence megegyezett abban, hogy fenékszintje azonos volt a padlószinttel. Szájnyílása előtt a régészek többször találtak gödröket, amelyeket a hamu és parázs tartására használtak. A kemence fenekének kidolgozására azonban mindig nagy gondot fordítottak, ebbe köveket, még inkább cseréptöredékeket helyeztek el, s az egészet sárral letapasztották. Ez a kiégett fenékrész maradt meg leginkább az utókorra. Ebből s a boltozatcsonkból lehet valamennyire rekonstruálni a kemencét. Gyakori a körhöz közel álló, inkább talán oválisnak mondható kemencefenék, de vannak szögletesek, nyújtott négyzetes alakúak is (Balassa M. I. 1985a: 47). A legépebben feltárt kemencék alapján (Ete, Tiszalök, Lászlófalva) a formát illetően azt lehet mondani, hogy olyan szabálytalan félgömbszerűek lehettek, mint amilyenek az Ormánságban és Erdélyben még a 20. században léteztek.
Amennyire nagyjából rekonstruálható a tüzelőrendszer a Kárpát-medence túlnyomó részén, annyira bizonytalan az Árpád-kori kép az Alföld peremétől keletre és a Szamos vízgyűjtőjének területén. A 16. századtól igazolhatóan ez lényegében nyílt tűzhelyes terület, de ez automatikusan nem vetíthető vissza 3–4 évszázaddal korábbra. A bizonytalanság nem annyira az ásatások csekély számából fakad, mint inkább abból, hogy köves vidéken, feltehetően kőkemencés vidéken a zárt és a nyílt tűzhelyet az ásatási anyagban alig lehet elkülöníteni (Székely Z. 1971; 1974–75; 1976–77). Nem segít az eligazodásban a nyelvészeti és a néprajzi irodalom sem (Dám L. 1980: 67–87).
A házban lévő kemencék mellett a régészek szép számmal feltártak szabadban lévő kemencéket is. Lényegesen nem különböztek házbeli társaiktól, csupán méretük volt kissé nagyobb. Szerepük és funkciójuk még további értelmezésre szorul. Főzőberen-dezési szerepét az teszi kétségessé, hogy a 8–13. században a magyarság legfontosabb főzőedénye a felfüggesztve használt cserépüst (Fodor I. 1975). Ehhez tehát kemence kellett. Fűtőberendezési szerepét az csökkenti, sőt megkérdőjelezi, hogy az ismert veremházak jelentős részében testük a lakótéren kívülre nyúlott, tehát nagyrészt nem a házat melegítette. Érdemes mérlegelni azt a lehetőséget is, hogy a veremházban csupán lángfogó szerepe volt, amit az igen alacsony tetőzet közelsége nagyon is indokolt.
{158.} AZ OSZTOTT TÜZELŐBERENDEZÉS
A lakóház kéthelyiségessé válása lehetővé tette olyan tüzelőberendezés építését, amelyiknél az egyik helyiségben tüzelnek, s – a válaszfal áttörésével – a másik helyiségben épül fel a zárt tüzelő, a kemence vagy a kályha. Ezt a szerkezetet kívülfűtős tüzelőberendezésnek nevezzük, amely történetileg azért nagy jelentőségű, mert ezzel jött létre először a meleg, füstmentes lakótér, a szoba. A közrendűek körében ez a folyamat a 15–16. században kezdődött, a főrendűek házaiban s a városokban egy évszázaddal korább.
A folyamat kezdetéről a hódoltság korában elpusztult Kecskemét környéki falvakból van legtöbb adatunk. A török uralom elején elpusztult Baracs község feltárása során 33 ház került napvilágra, s ezek nagyobb részénél igazolható volt a pitvarból fűtött szobakemence ismerete. Kecskemét határában több elpusztult falu ásatása során kimutatható e típus széles körű ismerete (Papp L. 1931; Szabó K. 1938; Bálint A. 1960–1962; Pálóczi Horváth A. 1976; Michnai A. 1981). A leggondosabb ásatási bizonyító anyag a Tiszántúlról, Túrkevéről áll a rendelkezésünkre, ahol szintén dominált a füst nélküli szoba, zárt tüzelővel, amelyet kívülről a pitvarból fűtöttek (Méri I. 1954: 145).
A szobai szemeskemencék – leghelyesebb talán így nevezni ezeket – alaprajza, ugyanúgy, mint az Árpád-koriaké, leginkább kör és ovális, de a szögletesek sem ritkák. Összeomlott romjaik között az ásatások során mindig igen jelentős mennyiségű és változatos formájú, minőségű kerámiaanyagot találtak. Legnagyobb részük bögre, kupa, csupor, tál stb. alakú lehetett, amelyek kifele nyíló szájjal vastag sárrétegbe voltak ágyazva. Úgy te-kinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát.
Az osztott tüzelő – nem tekinthetjük ezt két tűzhelynek –, azaz a kívülfűtés a Dunántúlon is megjelenik, talán valamivel később, ahogy erre Sarvaly példájából következtetni lehet, ahol a 16. század első felében a házak döntő többségében belső tüzelésű kemence van (Holl I. 1979). Más jelekből is arra lehet következtetni, hogy a tüzelőberendezés fejlődése a Dunántúlon másként zajlott le. Sopron város vezetősége 1432-ben átalakíttatja a toronyőr lakását, s a benne lévő kemencét „von einem newn kachelofen zu setzen” rakatnak (Mollay K. 1982: 377). A városokban ebben az időben a délnémet területről kiindulva már kezdenek elterjedni a kemencékből kifejlődött, teljes felületén csempével borított kályhák (Gerő L. 1972: 87; Gebhard, T. 1981: 12; Mályusz E. 1984: 256–257; Sabján T. é. n.: 9–13). De ugyanebben a században kimutatható már a jobb módú nemesek falusi kúriáiban is, mint ezt a Veszprém megyei Külsővaton talált csempeleletek bizonyítják, amelyekből még a kályha formáját is rekonstruálni tudták (Ilon G.–Sabján T. 1989). A kályha szó eredetileg csak az ismeretlen eredetű, s későn (1708) feltűnő csempe szó értelmét tartalmazta, a tüzelőberendezését nem.
Átmeneti típust jelentett a kemence és kályha között a cserépkemence vagy szemeskemence, amely, mint láttuk, az Alföld nagy részén a 15. századtól ismert volt, s valószínűleg a kívülfűtés rendszerével együtt terjedt. Formájáról sajnos semmi képet nem tudunk alkotni, mert az egyetlen rekonstrukció nem számításokra, hanem a 19–20. századi formák visszavetítésére épült (Szabó K. 1938: 95). Sokkal valószínűbb a domború alakzat némi magasítással történt továbbfejlesztése. A kemencepadkára vonatkozó eddig ismert első adat 1693-ból, Kecskemétről származik, amikor feljegyezték, hogy pénzt rejtettek ebbe (Papp L. 1939). A változásoktól függetlenül a neve mindig kemence volt, későbbi néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy nevezték így önállóan is, de gyakori a {159.} banya-, búbos-, boglya- jelzőkkel ellátott megjelölése. Az elsőt főleg Kecskeméttől délre, a másik kettőt ettől északra és a Tiszántúlon használták, de nincs éles elhatárolódás (MNA 244. térkép).
24. ábra. Nyeregkemencék formai változatai: 1. Szőny (Komárom m.); 2. Bélaudvarnok (v. Nyitra m.); 3. Dég (Fejér m.)
Az alföldi szemeskemence létéről az utolsó híradást 1870-ben jegyezték fel (Madarassy L. 1870: 108). Ezek szerint a 18. század végén még ismerték a szemes-kemencét, de ez az idő lehetett eltűnésének az utolsó szakasza. Mindenesetre 1853-ban a kecskeméti szobabelsőt már azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szerte a 10. századból is jól ismert (Kubinyi F.–Vahot I. 1853: 120).
Valószínűleg a szemeskemencék módosult változatainak tekinthetők az Alföld peremén, a dunántúli Mezőföldön s szomszédságában a dóri, dorkó, dórikályha vagy más néven a 20. század elejéig fennmaradt tüzelők egynémelyike (Ébner S. 1933: 3–5; Vajkai A. 1940: 311–313; Kücsán J. 1979: 313; Lukács L. 1982: 143–151). Formájuk eltérő, éppúgy, mint csempeborításuk mértéke.
A kemenceformákról – bizonyára rendkívüli változatosságuk miatt – a mai napig nincs igazában áttekintésünk, noha számos munkában bőséges anyagközléssel találkozunk (pl. Ébner S. 1931a; Gunda B. 1934; Vajkai A. 1940; Barabás J.–Gilyén N. 1987; Sabján T. 1988; Dám L. 1992; MNA; MNL). A formai változatok létrejöttének megismeréséhez a készítési technika nyújt némi támpontot. A kemence elkészítésének menetében a fenékrész, azaz a sütőfelület megépítésének minden változat esetében különösen fontos szerepe van. A 18. század előtt cseréptöredékekből alapozást készítettek – esetleg több rétegben is, s ezeket lesározták, végül gondosan lesimították. A tégla legelőször a kemencefenék készítésénél (majd a kémény építésénél) vonult be a falusi építkezésbe. A megemelt padka esetén is fontos volt a téglafenék gondos alapozása. Sárkemencéknél régebben a félgömbszerű vesszővázat sározták be kívül vastagon. Amikorra a vesszőváz kiégett, akkorra az agyag már önhordóvá vált, a boltozat megszilárdult. Ezt az eljárást követte, bár nem mindenütt szorította ki, a szemeskemence technikája, a vastag sárfalba rakott cserépedényekkel. Az Alföldön ezt válthatta fel a csonka-kúp alakú forma, amelyeknél az alapzatba rögzített karókat keréksín, hordóabroncs vagy valami más karika fogta körbe, megszabva ezzel a kemence formáját. A vázat ugyancsak sárgombócok vették körül, de magassága jelentősen megnőtt. Feltehetően ennek a technikának az egyszerűsége, megbízhatósága, olcsósága miatt szorultak ki 1–2 évszázad alatt a cserépkemencék, {161.} tehát aligha volt ez gyors típusváltás. Lehet, hogy a vályog elterjedése is hozzájárult a cserépkemencék elhagyásához, hisz a szögletes magas kemencék búbbal vagy anélkül ebből épültek fel. Újabb megoldás a cserépdarabokból, különlegesen formázott téglákból, agyaghurkákból készített kemence az ismert csonkakontyos formában (Sabján T. 1988: 41–59). A tégla elterjedése során alakult ki a 20. században az ún. sifonkemencék magas, szögletes típusa.
{160.} 25. ábra. Kívülfűtős alföldi kemencék formai változatai: 1. Mezőberény (Békés m.); 2. Bihar-nagybajom (Hajdú-Bihar m.); 3. Nyíregyháza (Szabolcs-Szatmár m.); 4. Hódmezővásárhely (Cson-grád m.); 5. Bácsbokod (Bács-Kiskun m.); 6. Szeremle (Bács-Kiskun m.); 7. Temerin (v. Bács-Bodrog m.); 8–9. Sükösd (Bács-Kiskun m.); 10. Dunapataj (Bács-Kiskun m.); 11. Hódmezővásárhely (Csongrád m.); 12. Haraszti (v. Verőce m.)
A felföldi területről forrásaink már csak a nagyméretű szögletes belülfűtős kemencék előfordulását regisztrálják, amelyek szinte kizárólagosnak tűnnek. Halovány emlékek ugyan a kúpos és boglya alakú formáról is szólnak, de ez csupán annyit jelent, hogy nem zárhatjuk ki elvben az alacsony, gömbölyded formák korábbi létezését (Bakó F. 1978: 93). Gömöri területről ismerünk félgömbszerű, Liptó megyéből pedig süveg formájút, de mindegyik kívülfűtős és kályhaszemekkel borított, ugyanakkor nevük kemence. Igazában ezek kályhák, de formájukkal mégis utalhatnak a korábbi, a négyszögletest megelőző kemencékre (Mencl, V. 1980). A kürtő használata azonban csak a padkás, szögletes változattal párosulhat, így valószínűnek látszik, hogy legkésőbb a 17. század második felétől már ezek uralkodnak, ha nincs is mindig kürtőjük. A területet jól ismerő kutatók sem ismernek – a szórvány és halvány nyomoktól eltekintve – szögletes formát megelőző kemencetípust (Bakó F. 1973–1974; 1978; Balassa M. I. 1991b). Ennek viszont számolni lehet az Istvánffy bemutatta változattól eltérő alakjaival is, ahogy ezt sajátos terminológiájának (szapha, cseresznyeg stb.) elemzése és szlovákiai analógiák alapján gyanítani lehet (Istvánffy Gy. 1911; Mencl, V. 1980; Sopoliga, M. 1982; Balassa M. I. 1991b).
A szoba, a ház másik zárt tüzelője a kályha, a kívülfűtős kemencéből, közvetlenül a szemeskemencéből jöhetett létre, amikor ennek teljes felületét összefüggően csempével borították. Fő elterjedési területe Közép-Európa déli fele, s feltehetően itt is keletkezett. Nagyon sokféle formája közül Magyarországon a leggyakoribb az állított s osztott hasáb alak, amelynek alsó része, a tűztere általában vaskosabb. Felső része legtöbbször keskenyebb, s lehet hengeres vagy négyszögletes. A borító csempe formája, színe, díszítése igen változatos. A főúri palotákból előkerült 14–15. századi csempeanyag mázas, domborműves, áttört, megformázott műves darabjai fejlett művészi és technikai értékkel készültek (Holl I. 1958; 1971; Voit P.–Holl I. 1963).
A falusi kályhák elterjedési területe a Dunántúl és a Kisalföld nagyobbik része, továbbá szórványosabban a Börzsöny-hegység térsége. A Dunántúlon nem építik a Mezőföld körzetében, itt a szobában kemencéket találunk. A Nyugat-Dunántúlon jól lehet igazolni, hogy a kívülfűtés bevezetése itt úgy történt, hogy a füstösház lakókonyhája mellé egy új helyiséget építettek, benne a konyhából fűtött kályhával, így jött létre a meleg, füstmentes lakótér. Itt tehát az „őssejt” a kemencés lakókonyha volt, ezért nem is nevezték a szobát „ház”-nak, mert ez elsősorban a tüzelővel ellátott épületet, illetve – több helyiség esetén – a tűzhelyes részt jelentette. Miután a ház többhelyiségessé (kamra, istálló, pajta) válása a Dunántúlon korán (a 15. század előtt) megtörtént, a ház szó általánosabb jelentéstartalmat kapott. A szoba első jelentése kétségtelenül kemence, s csak másodjára helyiség, de további vizsgálatot igényel, hogy a jelentésváltozás mikor és hogyan történt (TESz; Mollay K. 1982: 518–520).
Valószínű, hogy a kéttüzelős alaptípus az egész Dunántúlon és Kisalföldön ismert volt, bár a fejlődésmenet lebonyolódásában még több tisztázni való van a keleti és északi zónákban. Láttuk, hogy a 16. század elején Sarvalyon még alig van kályhás szoba, viszont {163.} Körmenden – bár ez mezőváros – 1649-ben a házak döntő többségében már van kályhás szoba (Szentmihályi I. 1980 I: 106–110). Az biztos, hogy folyamatosan elég egyenetlen tempóban terjed el a kályha, a kisalföldi részeken előbb, mint ettől délre és keletre. A csallóközi Tany községben és a Vág bal partján fekvő Kamocsán 1627-ben már feljegyzik a kályhát. Figyelemre méltó, hogy 1900 körül éppen ezeknek a környékén van a kályhasiska és a padka nélküli kemence határvonala. Másutt, pl. Vas, Zala, Veszprém megyékben csak a 18. század elejétől vannak adataink erről. Nemesnépi Zakál leírása alapján az Őrségben a kályhás szoba megjelenését a 18. század végénél korábbra nem tehetjük. Igaz, ez szegény és lassan fejlődő terület, de feltehetően a jobb módú kisnemesi falvakban – Körmend példájára gondolva – a Dunántúl más pontjain már a 17. században sem lehetett ritkaság. Arra is van viszont példa, hogy a füstösház (lakókonyhás) még a 19. század közepén is létezett (Barabás J. 1969; Szentmihályi I. 1974c). A kályha feltehetően a városi gócokból terjed, s húzódik kelet fele, megközelítve a Dunát. Valahol ettől {164.} nem messze találkozhatott a kályhás ház a szemeskemencés területtel, s itt jöttek létre a keverékformák.
27. ábra. Cserépkályhák formai változatai: 1. Decs (Tolna m.); 2. Törökkoppány (Somogy m.); 3. Szokolya (Pest m.); 4. Kisrákos (Vas m.); 5. Fertőhomok (Győr-Sopron m.); 6. Szentbékkálla (Veszprém m.)
28. ábra. Konyhai kemencék formai változatai: 1. Bakonygyepes (Veszprém m.); 2. Bogdása (Baranya m.); 3. Kadarkút (Somogy m.); 4. Szalafő (Vas m.)
A Kisalföld északi felén, Szlovákia területén valamivel bonyolultabb a tüzelőberendezés alakulása. E terület nyugati részén a szobai tüzelő a kályha, a konyhában kemence van. A Vág és Garam között a szobában nyeregkemence található – ez a forma átnyúlik a Duna jobb partjára is – siska, siskó, siskakemence néven. Kelet felé, az Ipoly mente meglehetősen kevert terület, ahol található kályha, siska és egyéb kemenceváltozatok. Ezen a bal parti területen a tüzelőszerkezet térstruktúrája további vizsgálatot igényel, a recens és a történeti anyagban egyaránt.
A Dunántúl kályhás-szobás területén a konyhában mindenütt megtalálhatók a döntően szögletes kemencék. A terület déli felén maradtak meg szórványosan a félgömbszerű formák, de már nagyobbrészt padkára építve, amelyen főztek. A Kisalföldön nagyjából a Szombathely–Veszprém–Pápa–Győr vonaltól északra és nyugatra padka nélküli, közel kocka alakú kemencék épültek a konyha hátsó falának közepére, s ennek tetején nyílt tűzön főzni is szoktak (MNA 243. térkép). Az alacsonyan elhelyezkedő kemenceszáj előtt többször mélyedést is kialakítottak, hogy a kenyér bevetését megkönnyítsék. Másutt megemelték a kemence fenékszintjét, de tüzelő vagy rakodó padkát nem építettek melléje.
Szólni kell még az olyan konyhai kemencékről, amelyek hátsó fele a szabadba, a falon kívül nyúlott, de szája a konyhába nyílt. Ez a típus a Duna jobb parti sávjában a Szigetköztől {165.} a Szentendrei-szigetig a legismertebb. Ez a megoldás középkori hagyatéknak tűnik, de vannak ez ellen szóló érvek is.
29. ábra. Különféle formájú, szabadban levő kemencék: 1. Jánoshalma (Bács-Kiskun m.); 2. Karcag (Szolnok m.); 3. Kunmadaras (Szolnok m.)
A másik, az ugyancsak ilyen korai párhuzamokkal rendelkező tüzelő, a szabadban lévő kemence. Ennek feltehetően több történeti rétege is van, amelyek szükségszerűen nem kapcsolódnak össze. Az alföldi Árpád-kori ásatások a veremházak közelében több tucat szabadtéri kemencét tártak fel. Aligha függ össze ezzel a Szigetközből a 20. század elején ismertetett szabadban lévő kemence, amelyet a tűzveszély elkerülése érdekében építettek a kemencés kertben vagy a falu szélén (Timkó Gy. 1905). Ilyen kemencés kertet már 1627-ből ismerünk a Csallóközből – Felsőgellér, Szakállas (Csefkó Gy. 1926: 140). A tűzveszély nyilván már ekkor is fennállott, Kecskeméten viszont 1697–98-ban szintén a tűzveszélyre hivatkozva a szabadban lévő kemencék fedél alá vitelét vagy lebontását rendelték el (Papp L. 1939: 389). A 20. század első felében országszerte sokasodnak a szabadban lévő kemencék, mert a házbelieket kezdik lebontani.
A sütő-főző berendezés döntő változását országszerte a takaréktűzhely megjelenése hozza meg a 19. század második felétől, különösen a század utolsó évtizedétől. A köznyelvben gyakran használt neve sokféle alakváltozattal a sparhelt, amely német jövevényszó, és első feljegyzett előfordulása 1846-ból való (TESz). A 20. század első harmadában ezek lényegében kiszorítják a kemence és kályha szája előtti padkán történt nyílt lángú főzést, eszközanyagával, a tűzikutyákkal vagy vasmacskákkal, vaslábakkal együtt. Épülhettek a konyhába vagy a szobába, attól függően, hogy minek a helyére léptek, s a régibb berendezésekhez hogyan csatlakoztak. Előbb a sárból, vályogból, téglából épített takaréktűzhelyek terjedtek el, amelyeket főzésre és melegítésre egyaránt használtak. Századunkban ezeket folyamatosan kiszorították a teljesen fémből készült, ún. „csikótűzhelyek” – előbb bádog, majd zománcozott – változatai, amelyek napjainkra jórészt már a gáztűzhelyeknek adták át a helyet.
NYÍLT TÜZELŐK
A Kárpát-medence jelentős területe, nagyjából Lubló–Bártfa–Sárospatak–Beregszász, Nagykároly–Arad–Lugos–Karánsebes vonalától keletre – bizonyos kérdőjelekkel és kivételekkel – lényegéban a nyílt tüzelő területének tekinthető, szemben a már vizsgált {166.} részek zárt tüzelőjű rendszerével. Ez a nagy terület azonban szempontunkból sem tekinthető egységesnek. A különbségek nem az itt élő, sokféle etnikumhoz (szlovákok, ruszinok, magyarok, románok, németek) igazodnak, hanem az adott táj földrajzi, gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését jelzik. Nagyjában a Szamos vízgyűjtőjétől délre viszonylag egységesebb a kép, ez tisztán nyílt tűzhelyes vidék, a szikrafogók és kandallók különféle változataival. Itt is ismerik a kemencét, de ennek nincs meghatározott helye a házban vagy azon kívül, sőt, hiányozhat is, mutatva, hogy nem szerves része a tüzelőszerkezetnek. A Szamos és a Felső-Tisza vízgyűjtőjének nagyjából a Bodrogba ömlő Tapoly vonaláig, sőt helyenként a Hernád völgyéig már nem ilyen tisztán nyílt tűzhelyes szerkezetekkel találkozunk, mert e területen a kandalló rendszerint összeépül a kemencével oly mértékig, {167.} hogy már kérdéses és vitatott is, hogy északnyugati sávja nyílt tűzhelyes zónának tekinthető-e (Balassa M. I. 1991b: 65).
30. ábra. Takaréktűzhelyek formai változatai: 1. Dombó (v. Kis-Küküllő m.); 2. Csököly (Somogy m.); 3. Rábcakapi (Győr-Sopron m.); 4. Bogdása (Baranya m.)
Nagy vonalakban világos a képlet: itt találkozik a kelet-európai kemencés ház a mediterrán nyílt tűzhelyes házzal, s a Szamos és Felső-Tisza vízgyűjtő területén olyan keverékformák jöttek létre, amelyek mindkét alaptípus elemeit hordozták. Így talán leghelyesebb ezt a típust kandallós kemencének vagy kemencés kandallónak hívni. A szerkezet meghatározó jegyei közül sem a padka magassága, sem a szikrafogó szélessége, borítóanyaga, a füstvezetés iránya nem billenti el a mérleget egyik alaptípus javára sem. Kétségtelenül keveréktípus. A helyzetet bonyolítja néhány terminológiai probléma is.
A Bodrog és Hernád folyók térségéből ismerjük mintegy tucatnyi helyről a kabolás kemence, cserepes kabola elvezetést, mely egy nagyjából kocka alakú kemencét, s ennek a szája fölé épített, kandallószerű, leginkább csempével borított szikrafogót jelent. A kabola terminus ez ideig megfejtetlen, de a tüzelőszerkezet nem különbözik a jelzett területtől keletre, délkeletre található kemencés kandallóktól (Ébner S. 1931a; Balassa M. I. 1991b: 39–40).
Erdélyben egészen sajátos megjelölésekkel találkozunk, jóformán minden tüzelőnek kemence vagy valamilyen anyagjelző a neve, függetlenül attól, hogy van-e ott zárt tüzelő vagy nincs. Zöldkemence, kaskemence, sátoroskemence, szabadszájú kemence, kályháskemence éppúgy kandallót jelent, mint máskor a csempe, csempekályha, cserepes. De ugyanezt vagy ennek részletét jelenti a góg, gógány (=sövény), góc, gób, sód, pest megjelölés is. A valóságos kemence mellé mindig hozzáteszik: sütőkemence, ritkán aszalókemence (Barabás J. 1987: 345–347; EMSztT). Kemencének nevezték néha még a szikrafogót is (EMSztT). A történeti források említik a kívülfűtős kemencét, amit talán azért lehet cserépkályhának értelmezni, mert amennyire megállapítható, főleg udvarházakban, kastélyokban fordul elő, ahol ismerete feltételezhető. Általában a kályha egy vagy több csempedarabot jelentett, s jelent ma is. A tüzelőberendezések elnevezése körüli bizonytalanságot leginkább a füttő megjelölés mutatja. Ez jelenthetett tűzhelyet, annak részét, kandallót, kemencét, vaskályhát, de személyt és cselekményt is (EMSztT). A tüzelő-elnevezések egynémelyike további vizsgálatot, elemzést kíván. A terminológiai változatosság azonban nem teszi kétségessé, hogy Erdély egésze, s a jelzett kapcsolódó terület egészében nyílt tüzelős övezet.
A középkori ásatások segítségével valamilyen képet ki tudunk alakítani e terület 7–13. századi tüzelőjéről, ha az eredmény nem is egyértelmű. A 7–9. századból több tucat szlávnak meghatározott veremházat tártak fel (Alsócsernátonban, Maroscsapón, Alsó-kománán, Cegén, Fiatfalván stb.), s valamennyiben szögletes, közel téglalap alakú kőtűz-helyet, de az ásató egyetlen esetben sem állapította meg, hogy a kövek nyílt tűzhely vagy kemence maradványai (Horedt, K. 1984). Ez teljesen érthető, a kőhalmaz mindegyiket jelenthette. Hasonló a helyzet a legjobban feltárt magyar településen, Malomfalván (Maros-Torda m.). Itt 11–12. századi veremházakat találtak szögletes formájú tűzhellyel, de egy esetben akadtak kemencére is (Horedt, K. 1955; 1986). Székelykeresztúron 12. századi veremházban kemencét találtak (Benkő E. 1984; 30–32). A későbbi adatokat is figyelembe véve az látszik tehát valószínűnek, hogy uralkodott a nyílt tűzhely, de a kemence sem volt ismeretlen.
A néprajzi leírásokból ismert kandallók formailag nagyon közel állnak egymáshoz, leginkább az anyaguk különböző. Olyan ládához hasonlíthatók, amelyiknek nincs feneke, {168.} s fel van támasztva oszlopokkal kb. egy méter magasságban, alatta az alacsony padkán ég a tűz, melynek szikráját, füstjét ez a „láda” fogja fel, s ebből kürtő vezeti a padlásra. A kandalló hátul a falra támaszkodik, elöl a lábak támasztják alá, amelyeket helyettesíthet oldalfal is. Elöl mindenesetre nagy felületen nyitott, ahonnan a tüzet táplálják, s a főzőedényt, üstöt kezelik. Rendszerint itt van a lakóház egyetlen tűzhelye, ahova a vele esetleg összeépült kemence szája is nyílik. Maga a kandalló valójában nem más, mint egy szikrafogó – ebből is fejlődött ki –, amelyet ritkán deszkából, gyakran sövényfonatból {169.} készítenek, s kívül-belül jól besároznak. Ez utóbbi megoldás a legrégibb, de a csempével való borítása is visszakísérhető a 16. századig (Kósa L. 1970; EMSztT). Mind a történeti forrásokból, mind a néprajzi feljegyzésekből részleteiben nagyon sokféle kivitelű, általában kemencének mondott kandallóval találkozunk. A fonott, sározott példányokat általában meszelték, a csempeborításúak színe leginkább zöld, barna, sokféle mintájú domborítással. Leggyakoribb a virágmintás, de akad geometrikus, sőt figurális díszítésű is (Kós K. 1989: 292–322). A parasztnak mondott kályhacsempe egyszerűbb és mázatlan. A 18. században már közrendűek esetében sem ritka a csempekandalló, de azért a sározott sövényfalúak még a 20. században sem ritkák (Viski K. 1931a).
31. ábra. Különböző megoldású kandallók: 1. Siklód (v. Udvarhely m.); 2. Gyimesi szoros; 3. Impér/Kászonimpér (v. Csík m.); 4. Nagykend (v. Kis-Küküllő m.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
