Az Összekötő vasúti híd
Az eredetileg francia vállalkozásban épült kettős vágányú híd helyett később kétvágányú szegmensívű híd épült, melyet 1944-ben, alépítményeivel együtt, felrobbantottak. Pótlására új alépítményen egyvágányú K-jelű hadihidat szereltek. Az eredeti híd helyén, új alépítményre párhuzamos övű ikerhidak épültek egy-egy vágánnyal, míg a hadihíd elbontása után, a megmaradt alépítmény harmadik vágány számára tartalékként megmaradt.
| Medernyílás méretek: |
4x98 m |
| Partinyílások: |
3x15 m (Pest)-2x15 m (Buda) |
| Hídszélesség: |
2x8 m |
| ebből vasúti pálya: |
1-1 vágánysáv |
| Hídhossz: |
472 m |
| Forgalomba helyezés napja: |
1877. október 23. |
| A mai szerkezetek átadásának évei: |
1948 és 1953 |
A Budapestet érintő vasútvonalakat egymástól független vasútit, társságok építették, ennél fogva nem érvényesültek olyan szempontok, amelyek e vonalak egymás közötti kapcsolatát igényelték volna. Így csak a XIX. század utolsó harmadában - amikor a vasútvonalak létesítésében az állam befolyása növekedett - merült fel, hogy a Duna két partján épült vonalakat egymással összekössék és e célból hidat építsenek. Az összekötő vasút építésének politikai előfeltételeit egyfelől az Ausztriával való kiegyezés, másfelől a Buda, Pest és Óbuda egyesítését kimondó 1870. évi X. törvény adta meg.
A Vasútépítészeti Igazgatóság már 1868-ban és 1869-ben tanulmányozta ezt a kérdést, azonban konkrét intézkedésekre csak 1872-ben került sor. Ebben az évben a magyar Országgyűlés megalkotta az 1872. évi IX. törvényt, amely elrendelte a Keleti és Déli pályaudvarokat összekötő vasút megépítését és annak kapcsán harmadik Duna-híd létesítését. A Vasútigazgatóság előzetes tanulmányait időközben felfrissítették és kiegészítették. Az előmunkálatok azonnal megkezdődtek és ugyanabban az évben, augusztusban már ki is írták a pályázatot a híd megépítésére.
Az 1872. évi pályázati kiírás alapját képező terv nagynyílású, csonkaszegmens (félhajtalék) alakú, kéttámaszú, rácsos tartósor volt, mindkét oldalon parti nyílásokkal. A mederhídon az egyes tartók támaszköze közel száz méter, a híd szélessége pedig alkalmas két vágány elhelyezésére. Az ajánlattevőnek a tervekért és a statikai (nyugtani) számításért is felelnie kellett.
A pályázati határidő 1872. szeptember 25-én járt le. Öt ajánlat érkezett be a híd megépítésére, mind külföldi vállalatoktól. Közülük a francia FilleulBrohy vállalat ajánlatát fogadták el, amely az ugyancsak francia Cail et Cie Vállalattal közösen ajánlkozott a munka kivitelezésére.
A kivitelező - előzetes tárgyalások alapján - módosította az építendő híd tervét. Kimutatta, hogy 6 %-os anyagmegtakarítás érhető el, ha a négy kéttámaszú tartó helyett párhuzamos övű, többszörös rácsozású, kétszer két nyílású tartó épül. Érvelését az építtető elfogadta, így négynyílású, két-két háromtámaszú, alsópályás, többszörös rácsozású híd épült. Az első és a harmadik mederpilléren fix csuklós saru (billenőágy), a hídfőkön és a középső mederpilléren mozgó saru (mozgó billenőágy) támasztotta alá a szerkezetet.
A főtartók 9,80 m magasak voltak. A híd tervezőjének nevét nem ismerjük, lehetséges, hogy Feketeházy János volt, aki később a szegedi, majd a komáromi és a budapesti Ferenc József híd tervezésével tette ismertté a nevét (2. kép).
 |
| 2. kép: Az első híd szerelésének állása 1876-ban |
A pillérek alapozását pneumatikus úton süllyesztett keszonok szolgálták. A legnagyobb süllyesztési mélység a Duna nulla vízszintje alatt 10,1 m volt. A teherbíró réteg elérése után a munkakamrákat kibetonozták, majd az alaptestet felfalazták. A pilléreket az árvízmagasságig gránitburkolattal képezték ki. Az e feletti részt sóskúti mészkővel burkolták.
Az építkezés a pesti oldalon 1873. szeptember 29-én kezdődött meg, az első mederpillér keszonjának süllyesztésével. Ezt fokozatosan követte a többi keszon, úgy, hogy a következő év tavaszán már valamennyi keszonban folyt a munka. Különféle okok: árvíz, elmaradások a kőszállításban stb. hátráltatták az építést. Ennek ellenére az összes alépítményt sikerült 1875. augusztus közepéig elkészíteni. Közben már megkezdődött a vasszerkezet gyártása és szerelése is. A vasszerkezetet a francia és belga eredetű kovácsvasból a Cail et Cie vállalat párizsi gyárában készítették elő és onnan szállították a munkahelyre (3. kép).
 |
| 3. kép: Az első híd pesti partinyílásainak szerelése |
A helyszíni szerelést a háromtámaszú tartó kialakításához igazodva; egyszerre két nyílásban 1875. május 12-én kezdték, éspedig úgy, hogy a középpillértől jobbra és balra egy-egy keretet felállítottak és rögzítettek. Később változtattak ezen a munkamódszeren és csak az alsó övet szerelték fix állványon és össze is szegecselték. Csak ezután állították be az oszlopokat, a rács-rudakat, majd a felső övet. A tartókat a saruk emelésével, illetve süllyesztésével ékek segítségével beszabályozták, 1875. szeptember végére a szerkezet készen állott. Az építkezést a MÁV részéről előbb Husz Márton felügyelő, majd Deák Mihály főmérnök vezetésével a XVII. Építési Felügyelőség mérnökei, közöttük Czekelius Aurél irányították.
A híd próbaterhelésére a vágányfektetés, gyalogjáró pallózási és mázolási munkák elvégzése után 1876 első negyedévében került sor. Az eredeti elgondolás szerint, a próbaterhelést vasúti mozdonyokkal és terhelt kocsikkal kellett volna elvégezni. Miután a pálya építése késett, próbaterhelésül nyílásonként 1021 tonna terhet hordtak fel a hídra. Ezt a terhet - 4840 db sínszál 4 napig hagyták a hídon, hogy az esetleges maradó alakváltozások kialakulhassanak. A két hídnyílást külön-külön is megterhelték, mind a két hídfélen. Miután a szerkezet az előírásnak megfelelően viselkedett és maradó alakváltozások nem jelentkeztek, a hidat 1877. október 23-án átadták a forgalomnak. A forgalomba helyezést késleltette, hogy az addig önállóan működő vasúttársaságok egymás vonalain történő közlekedése vasútbiztonsági, jogi szempontból nem volt szabályozva. Ez a híd volt az a mérnöki létesítmény, amelyik tudatosította a mérnökökben, hogy az Európát átszelő vasúti hálózat csak egységes elvek (műszaki, jogi, kereskedelmi előírások) alapján valósítható meg. A híd jelentőségét bizonyítja, hogy ez a híd volt a Lánchíd és a Margit híd után Budapest harmadik hídja (4. kép).
 |
| 4. kép: Az első - kétvágányú - híd keresztmetszete |
A híddal kapcsolatban semmiféle esztétikai, városrendezési, vagy egyéb igény nem vettek figyelembe, kialakítását egyedül csak a vasút szempontjai vezérelték. A város akkori beépített területén jóval kívül eső híddal szemben, a nyilvánosság meglehetősen érdektelenül viselkedett.Századunk elején a vasutak bonyolították le a szárazföldi közlekedés legnagyobb, legjelentősebb részét. A vasutak fejlesztése egyre inkább a nagyobb árutömegek mozgatására irányult és ennek folytán a tengelyterhelések folytonos emelését követelte meg. Ennek az igénynek a kielégítése a vasúti hidaknak szinte állandó megerősítését, illetve ve átépítését, kicserélését jelentette. Az Összekötő vasúti híd 1877-ben forgalomba helyezett szerkezete is erősítésre szorult és ezt az 1897-99. években el is végezték. Ugyanekkor részletesen átvizsgálták a hidat, és azt tapasztalták, hogy vasanyaga erősen rozsdásodott. Ez a körülmény nemcsak az alapmázolás hanyagságaira, hanem a vasanyag fogyatékosságára is utalt. Ezért a vasanyagból mintákat vettek és a mintapálcákat húzópróbának vetették alá. E próbák legnagyobb része sikeres volt, de néhány pálca már a befogáskor eltört, ami arra a következtetésre indított, hogy az anyag megbízhatatlan. A rozsdásodás miatt a keresztmetszet csökkenése néhol 20 %-ot is elérte. Ezen okok miatt, elhatározták a híd vasszerkezetének kicserélését. A feladat megoldása erősen próbára tette a tervezőket. Dönteni kellett a híd kialakításáról annak figyelembevételével, hogy a Dunán két vágányt kell átvezetni, az átépítés ideje alatt a forgalmat fenn kell tartani és amellett a legkisebb költséggel járó megoldást kell választani. Így esett a döntés arra a megoldásra, hogy a meglevő híd mellé, az észak felé meghoszszabbított pillérekre új, kettős vágányú híd épüljön és az építés ideje alatt a régi hídon bonyolódjék le a forgalom. Ennek alépítménye maradjon meg arra az esetre, ha a pályát négyvágányúvá kellene átalakítani. Az új híd vonóvasas, csonka szegmens alakú, kéttámaszú tartósor lett. Tengelyét a régi híd tengelyétől északra 12 méterrel tűzték ki. Terveit a Magyar Államvasutak készítette, tervezője Kölber Ernő volt, aki a kivitelezést is irányította.
A híd alépítményi munkálatai kiterjedtek a hídfők és a pillérek meghoszszabbítására, amely munkára versenytárgyalás alapján Fischer Henrik és fia vállalata kapott megbízást. A munka 1910 márciusában kezdődött a pesti mederpillérrel és 1911. június 17-én fejeződött be a budai hídfővel. A pesti oldal pilléreit és hídfőit favázas betonkeszonokkal, a budaiakét vaskeszonok pneumatikus süllyesztésével alapozták. A régi és az új pillértest közötti, kb. 1 m-es hézagot átboltozták. A keszonmunkák közepette sok nehézség hátráltatta a munkát. Így pl. 1910. április végén a Duna megáradt és elöntötte a munkatereket. Az egyik keszont is el kellett árasztani süllyesztés közben, deformációk elkerülése céljából.
A híd vasszerkezetét az 1911. év elején kezdte el szerelni az Államvasutak Gépgyára. A főtartók és a parti áthidalások folytacélból készültek, a beépített anyag a mederhídon 4048, a parti hídnyílásokban 237 tonna volt. A medernyílások vasszerkezetét fix állványokról szerelték, mégpedig előbb 1912-ben a pesti, majd 1913-ban a budai hídnyílásokban. Az állványt úgy alakították ki, hogy a szerkezet minden csomópontja alá jusson egy-egy járom, ezenkívül a tartó két végére is egy-egy. Így tizenhét járomra volt szükség nyílásonként. A munkapadokon először a vonórudat, majd a kereszttartókat, a hossztartókat, ezt követően szerelődaruval a főtartó két végső keretét helyezték el. Utána felállították a függesztő rudakat a toldásig, majd kitolták a darut és felső szerelőállványt építettek, amelyről a még hátralevő szerelési munkát el lehetett végezni. Ezzel a munkával a szélek felől haladtak a közép felé. A szerelődaru teherbírása 5 tonna volt és helyi dinamóval fejlesztett áram táplálta a motorját. Nyílásonként 76 ezer szögecset kellett beverni, részben patkó alakú sajtókkal, részben szögecselő kalapácsokkal. Ezek a szerszámok sűrített levegővel működtek.
A híd próbaterhelését 1913. november 18-án és 25-én, két 301 sorozati mozdonnyal és 4-4 teherkocsival végezték el a bal, illetve a jobb vágányra és a hidat ezzel át is adták a forgalomnak. A vasúti vágányokat ellenívekkel vezették rá a hídra (5. kép).
 |
| 5. kép: A második — kétvágányú — híd látképe Pest felöl szemlélve |
Az üzemen kívül helyezett régi hidat elkezdték bontani, de bontását abbahagyták, amikor kitört az első világháború. A budai hídfőhöz csatlakozó nyílás hiányzott már, amikor félbe maradt a bontás és a híd így állt, amíg 1924-ben a bontást be nem fejezték (6. kép).
 |
| 6. kép: A második híd, a kifolyási oldalon a már elbontott első híd pilléreivel, az 1920-as évek második felében |
A híd 1913-ban újjáépített szerkezetét a második világháború során a légitámadások kétszer is megrongálták, de mindannyiszor sikerült kijavítani és üzemben tartani. A végén azután a visszavonuló német csapatok 1944. december 31-én felrobbantották (7. kép).
 |
| 7. kép: A második híd roncsai 1945-ben. A háttérben a már elkészült egyvágányú szükséghíd látható |
A robbantást tartónként, a nyílások közepén elhelyezett robbanótöltetekkel végezték el, ami által a vasszerkezet teljes egészében a Dunába zuhant. A hídfőket az 1876-ban és az 1913-ban épült pillérrészek közötti átboltozásnál robbantották, úgyhogy a robbanás ereje teljesen szétvitte a falazatot. A mederpilléreknek inkább csak a víz feletti részét semmisítette meg a robbantás. A pillérek környékén és közöttük is a meder tele volt a felrobbantott híd roncsaival. A roncsok mellett, az északi oldalon a szovjet hadsereg egyvágányú szükséghidat épített és azt 1945. április 26-án átadta a forgalomnak (8. kép).
 |
| 8. kép: A szükséghíd építése 1945 tavaszán |
Ezt a szükséghidat azonban mielőbb fel kellett váltani állandóbb jellegű híddal, amelynél nem kellett tartani attól, hogy benne a víz, vagy a jégjárás kárt tehet (9. kép).
 |
| 9. kép: A híd pilléreinek újjáépítése |
Végleges híd ezen a fontos átkelő ponton nyilvánvalóan nem lehetett más, mint az eredeti, 1877. évi pilléreken nyugvó, két vágányt hordozó, egy, vagy két egységből álló és a vasúti pálya vonalvezetésébe ellenívek nélkül beilleszkedő, az érvényes terhelési előírások szerint méretezett híd. Az ehhez szükséges vasanyag előteremtésére azonban az adott időpontban nem lehetett remény. Ezért az a döntés született, hogy félállandó jellegű, egyvágányú híd épüljön az alépítmény legészakibb részén, ahol a végleges híd megépítésének nem áll majd útjában.
Az e célra kiválasztott vasszerkezet háromemeletes „K" rácsozású, csavarozott tartó lett, amelyet kéttámaszú szerkezetként helyeztek el a pilléreken. Ez a megoldás annál is inkább megvalósíthatónak mutatkozott, mert az ország különféle vasúti raktáraiban a szükséges „K" anyag mennyiségének kb. egyharmada eleve rendelkezésre állott és csak a kétharmad részt kellett újonnan legyártani.
A „K"-rendszerű hidakat az 1930-as évek elején a Magyar Haditechnikai Intézetben Feimer László mérnök-alezredes tervei alapján fejlesztették ki a magyar hadsereg számára. Profilvasakból csavarkapcsolatokkal készült, egy-, két-, vagy háromemeletes formában, az áthidalandó nyílásnak megfelelően, 22 tonna vasúti tengelynyomásra, 50, 80, 105 m nyílás áthidalására.
Az Államvasutak az alépítményi munkálatokat 1945. szeptemberében kiadta a Zsigmondy, a Széchy, a Fábián, Somogyi és György, valamint az Erdélyi és Vajda vállalatokból alakult Dunahídépítő Vállalatok Munkaközösségének. A szerkezet elhelyezésére a pilléreket több mint négy méterrel fel kellett falazni, hogy a régi, vonóvasas ívszerkezet és a „K"-híd közötti különbséget kiegyenlítsék. Csak ezután kerülhetett sor a „K"-szerkezet szerelésére. Ez a hídszerkezet 3,0 m kerettávolságú, párhuzamos övű, rácsos szerkezet, amely nevét a K-betű alakú rácsozástól nyerte. A pályaszerkezet a szokásos vasúti hidakétól annyiban tér el, hogy a hossztartók nem 1800, hanem 1650 mm-re vannak egymástól. A szerkezet alkatrészeit tizedmilliméter pontossággal készített, esztergályozott orsójú csavarokkal kötötték egymáshoz. A négy medernyílásba összesen 2315 tonna „K" hídanyag épült be, ebből 1432 tonnát kellett újonnan gyártani. Az építkezés 110 000 csavart igényelt. A gyártás oroszlánrészét és a szerelést a MÁVAG végezte. A szerelés már 1946 júliusában kezdetét vette, s azt a medernyílásokban állvány nélkül, csupán egy-egy segédjárommal és „K" hídszerelő darukkal végezték (10. és 11. kép).
 |
| 10. kép: A „K"-híd szerelése 1946-ban |
| |
 |
| 11. kép: Az új híd szerelésének kezdete a „K"-hid északi oldalán |
A szélső nyílások konzolos szereléséhez előbb a partokon ellensúlyok - 48 m-re kinyúló szerkezetek - épültek, a közbenső nyílásoknál magukat a már megépült szerkezeteket használták fel ellensúlyként. A teljes hídszerkezet szerelése 76 napot igényelt és 1946. október végére készült el. Teherpróbáján két 424 sorozatú mozdony és 4 db 28 tonnára terhelt teherkocsi volt a mozgó terhelés. A hidat október 31-én adták át a forgalomnak (12. kép).
 |
| 12. kép: Az 1948 végén átadott új híd a „K"-híddal |
A szabadon szerelt, egységesen gyártott darabokból csavarozott „K"-hídnak túlemeléses beszabályozására nem volt mód. Ezért az alátámasztásoknál a teher hatására jelentkező hossz-szelvénytöréseket a pálya túlemelésével kellett kiegyenlíteni. Evégből a pályát a nyílások közepén 150 mm-rel, s innen kezdve a pillérek felé egyre csökkenő mértékben túlemelték.
A pillérek déli felének helyreállítását a Munkaközösségbe tömörült vállalatok tovább folytatták, és 1947-ben befejezték. Ez alatt az idő alatt Korányi Imre irányításával, Fekete István mérnöki irodájában elkészültek a végleges híd tervei és megkezdődhetett a szerkezeti elemek gyártása. A szerkezet egymás mellett fekvő két négynyílású, folytatólagos rácsos gerendatartó szimmetrikus rácsozással, a támaszok fölött egyes vonalú kiékeléssel (ikerhíd). A saruk szabályozható kivitelben készültek.
A hidat állvány nélkül, szabadon szerelték, medernyílásonként csupán egy-egy segédjárom felállítására volt szükség. Az egyik - az északabbra fekvő - híd 1948. szeptember 6-án, a másik 1953. június 22-én készült el, amikor is a teherpróbák és az alakváltozás-mérések után a hídat átadták a forgalomnak. A szerelési munkát a MÁVAG végezte, az első hídon Fekete János, a másodikon Bors Ernő mérnökök irányításával. Ezzel a híd az államvasúmak már teljes értékű műtárgya lett. (13. és 14. kép).
 |
| |
 |
| 13. kép: Az összekötő vasúti híd oldalnézete és keresztmetszeti elrendezése |
| |
 |
| 14. kép: Az új hid szerelése |
A pillérek északi felén 1946-ban épített „K"-hidat 1953-ban elbontották és meghagyták a magasított pilléreket. Az elbontott hídanyagot az Újpesti vasúti híd építéséhez használták fel. Az ikerhídon, a külső oldalon, konzolos gyalogjárók is épültek. (15. és 16. kép).
 |
| 15. kép: 1953 közepére a második új híd is elkészült |
| |
 |
| 16. kép: Az összekötő vasúti hid vázlatos története |
Az északi oldalon lévő járdát a gyalogos forgalom használta az új közúti híd megépítéséig. A déli járda fölött a főtartó külső síkján, 1968-ban közművezetékeket szereltek fel ideiglenes jelleggel, a vasúti pályától védőfallal elkülönítetten. A vízszintes erőkkel szembeni merevség javítása érdekében az ikerhíd két elemi hídját egymással összekötötték, hogy az ideiglenesen felszerelt közművek miatt megnövekedett szélteher mindkét hídszerkezetet terhelje.
A közművezetékeket és a hídszerkezetek egymáshoz kötését 1995-ben elbontották. A vezetékeket az addigra elkészült szomszédos Lágymányosi közúti híd déli konzolja alá helyezték át, ahol e célra elegendő hely és előnyösebb korrózióvédelem biztosítható.
Az 1995-ben mellé épített közúti (Lágymányosi) híddal kapcsolatban vita tárgyát képezte a közúti és a vasúti híd között szabadon maradt pillér sorsa. Ezt a kérdést oly módon sikerült rendezni, hogy ez a pillér - tartalékként - a vasútvállalat céljait fogja szolgálni. Ezen a pillérsoron létesítendő harmadik híd feladata a meglévő ikerhidak egyikének a szerepét átvenni a hidak felújításának idején. Erre - az 1995-ben közölt távlati program szerint 2000-ben került volna sor, de várat magára. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
