A kémény története I.
A történelmi írásművek egy része szigorúan tudományos, ún. forrásokra hivatkozik (amelyek vagy igazságot mondanak, vagy vitathatók), és általában csak az emberek töredéke (speciális érdeklődők) számára ad olvasási élményt. Másik része a szerzői fantáziával kiszínezve kimondottan élvezetes, tények, kitalációk keveréke. A kéménytörténelem úgy fog közelíteni a valósághoz, ahogy napjaink felé közeledünk, hiszen a korai évezredekről semmi írott, hiteles forrásunk nincsen. Remélem azonban, amikor a tudományos szakaszhoz elérünk, az érdeklődő szakemberek akkor is szívesen olvassák, emlékezve a meseszerű részletekre is.
Melyikünk nem ült még tábortűz (szalonnasütés, bográcsgulyás, pincepörkölt, hangulat stb.) körül? Tapasztaltuk, hogy szélcsendes időben sem kellemes a füst. A szellőrohamoknál meg körbeszaladgáljuk a tüzet, hiába mondja a magyar közmondás: "szépre száll a füst". A füst is jó valamire, nemcsak a kolbász és más disznóságok füstölésére. Olvastuk indián történetekben, hogy nagy távolságokra tudtak üzenni a tűz fölé tartott takarókkal morze-szerűen megszakítva a folyamatos füstöt. Ugyanakkor tudjuk, hogy Winnetou és Old Shatterhand gyakran csinált "füstmentes" tüzet, nehogy a környéken kóborló ellenséges rézbőrűek őket juttassák a boldogabb vadászmezőkre. Azt viszont sohasem tudjuk meg, hogy a világ mely táján, melyik előember ősünk jött rá, hogy a szarvascomb jobb sütve-főzve, mint nyersen (és később sót, fűszereket is szerzett hozzá). De ehhez kellett a tűz.
A monda szerint a tüzet Prométheusz adta át az embereknek, és ezért a Kaukázus szikláihoz láncolták, ahol keselyűk tépdesték a máját.
... " Az emberek kedvéért vetem ily igát magamra én;
husáng szárába töltve loptam el nekik a szikrát,
mely minden mesterség mestere, s az emberek
minden szükségében segít"...
(Aiszkhülosz: Leláncolt Prometheusz, Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Az őstörténeti kutatásokból ugyancsak ismerjük, hogy a hordákban külön ember feladata volt vándorláskor a tűz (parázstartó edény) hordozása, mert csak ezután jött a csiholással (kovakő), ill. fapöcök forgatásával keltett tűzrakás.
Induljunk ki abból, hogy volt bármikor rakható tűz és a kellemetlen füst. Az előember, ha zárt térbe került, valószínűleg olyan barlangot választott, aminek tetején volt lyuk. Azaz a lyuk a kémény őse. És ez ma is így van az ún. civilizáció (energiapolitika, metró, TV, Internet stb.) által nem befolyásolt területeken.
A lyuk után ki alkothatta az épített kéményt? Nem tudjuk. Ehhez ismernünk kellene a részben már felderített kultúrák épületgépészeti történelmét. Az én első olvasmányaim az épített kéményekről az ún. "sötét középkor" régészeti feltárásaiból adódtak. Az első primitív lakótornyok földszintje raktárszerű; a külső lépcsőn (védelmi szempont) megközelíthető első emeleten volt a kandalló, amelynek kéménye részben fűtötte a második emelet főnöki szobáit. Valószínű azonban, hogy a világ bármely részén az első kémények a főzés-sütés műveletével, a konyhákban alakultak ki, amelyek általában a lakótértől elkülönített épületekben valósultak meg. Nyilvánvalóan az Egyenlítő közelben Kínában, a Tigris-Eufrátesz vidékén, Egyiptomban, a maják birodalmában stb. nem kellett fűteni, de enni igen. (Emlékszem, még a Tanszéken dolgoztam, amikor egy észak-afrikai ország oktatási intézménye felkért minket épületgépészeti jegyzetek írására, és szóba jött az égéstermék-elvezetés is. Miután tanulmányoztam az éghajlati viszonyokat és a helyi szokásokat, nem vállaltam a feladatot, ugyanis a konyhakémények (esetleg HMV) ezt nem indokolták.)
A másik terület, ahol kellettek kémények, a használati meleg víz (HMV) előállítása volt. A fővárosban elég kimennünk Aquincumba, hogy ennek példáit lássuk. De a görög-római fürdőkben a tehetősebbek villáiban emellett padlófűtés is működött.
A görög-római kultúrában az épületgépészet egyes részei magas színvonalon működtek, habár nem minden egyszerű állampolgár szintjén. A vízellátás-csatornázás (ld. városok régészeti feltárása, mai napig megmaradt vízvezetékek, a vízzel ellátott árnyékszékek, fürdők, fürdőkádak, padlófűtések stb.), a ritkább, de létező padlófűtés. Még olyat is olvastam, hogy havat, jeget hozattak a magán hűtőkbe, ill. duplafalba a helyiség hűtésére.
A "római" birodalom bukása után beleestünk a sötét középkorba, ahol a higiéniás feltételek hiányában a járványokkal néhány évtized alatt felére fogyatkozott több országban a lakosság. Aztán jött egy politikai/gazdasági fellendülés, majd ismét járvány stb.
Számos történelmi irományt olvastam ezen korszak kiemelkedő uralkodójáról, Nagy Károlyról (Carolus Magnus), aki szívesen fürdött Aachen forrásaiban, és reggelenként saját, hordozható árnyékszékén ülve indította el a napot. Ez a szokás az uralkodóknál még több száz évig élt.
A vezető réteg a várárok fölé kiépített pottyantókat használt, de korántsem az ott lakók számának megfelelően. Néhány létesítményben a termekben pisilni csak a várúr joga volt. Furcsa, hogy ugyanezen időben pl. Japánban bármely paraszt felemelte kimonóját, majd elvégezve dolgát elvitte a terméket a kertbe trágyaként.
A kémény a felszíni építmény része, az eltemetett, majd kiásott régészeti leletekben nem maradt fent. Most hosszasan elemezhetnék ismert sumér-asszír-babilóniai, egyiptomi, maja-azték-inka stb. leleteket, ahol HMV (fürdőkád) és konyha volt, de a kéménynek nyoma sincs.
Térjünk vissza Európába, ahol a középkorból maradtak fenn kémények. Olvastam, hogy néhány középkori létesítmény falban vezetett kéményeit épületgépészek elemezve azokat jól méretezettnek találták.
De mi is a kémény? Több évtizede így fogalmaztam meg: "...Általános megfogalmazásban az égéstermék-elvezető rendszer: a tüzelőberendezés, a füstcsatorna, ill. füstcső, a kémény, valamint a kéménykorrózió elleni védelem, a tisztás, az üzemszabályozás és ellenőrzés szerkezeteinek, és a kéményvégződésre szerelt, a szélhatást módosító és csapadékbejutást megakadályozó szerkezetek öszszessége és egysége. A kémény az épület teteje fölé kitorkolló, függőleges irányítású szerkezet, amely a tüzelőberendezés égéstermékeinek szabadba vezetésére szolgál. A szerkezet belső, szabad járatát nevezik csatornának, aknának, kürtőnek. A füstcsatorna a tüzelőberendezés égéstermékét a kéménybe vezető, alapvetően vízszintes irányítású, vagy a kémény felé kismértékben emelkedő, építőipari technológiával épített, vagy hőszigetelten, szerelőipari technológiával szerelt szerkezet. A füstcső hőszigetelés nélküli acéllemez vagy alumíniumcső, amely a készüléket a füstcsatornával vagy a kéménnyel köti össze..."
Ma már az EU-szabványosítás során - szerintem helytelenül - eldobtuk a kémény szót, és égéstermék-elvezető berendezésről beszélünk. Sőt, vannak rövid függőleges/vízszintes "kipufogó csövek" is. Mindezekről később.
Az égéstermék-elvezető rendszerben végbemenő áramlás-, hő- és tüzeléstechnikai folyamatok a valóságban sokszor instacionárius vagy átmeneti (tranziens) jelenségek. Ezeket jelenleg még nem tudjuk számolni, ezért a kéményt stacionárius, ill. egyensúlyi állapotra méretezzük. A helyes kéményméretezés ezért az elméleti alapok és a tudatosan megtervezett kísérleti mérések eredményeinek összehasonlításából adódó, a gyakorlati követelményeknek megfelelően egyszerűsített, a biztonság irányában tévedő, sok vonatkozásban empirikus eljárás. A méretezéshez ezért nélkülözhetetlenek a gyakorlati tapasztalatok és mérési eredmények.
A sötét középkorban is épültek kémények várurak, földbirtokosok megbízásából. Az építőmesterek, kőművesek nyilván apjuk, mesterük tapasztalatai alapján terveztek. És jött a középkor legnagyobb veszedelme, a kéménytűz.
A szilárd tüzeléskor a huzat jelentős részét a készülék áramlási ellenállása emészti fel, amely rendszerint a tüzelés folyamán még változik is. A szilárdtüzelésű kazán ellenállása például a tüzelőanyag rétegvastagsága, az elsalakolódás és elkormolódás stb. függvénye. A változó tűztérterhelés miatt nagymértékben ingadozik az időegységben keletkező égéstermék mennyisége, hőmérséklete, ezzel változnak a kéményben a lehűlési viszonyok, az égéstermék sűrűsége, áramlási sebessége stb. A nagy légfeleslegű szilárd tüzeléskor a harmatponti hőmérséklet viszonylag alacsony, és így a kondenzációs veszélyek kisebbek. A szilárd tüzeléshez épített kéményeket a tényezők bizonytalansága és állandó változása miatt nagy biztonsággal (biztonsági tényező) méretezik, azaz túlméretezik. A méretezés szinte kizárólag áramlástechnikai (a hőtechnikai szempontok csak másodlagosak), a kondenzáció miatti kéményállag-romlás nem vált úgy központi problémává, mint a szénhidrogén-tüzelésnél.
Ugyanakkor elsősorban a fatüzelés komoly kátrányréteget halmozott fel a kéményben. A kátrány-koromréteg a szikráktól begyulladt, és kéménytüzet okozott. Számos épület, utcasor, városnegyed stb. pusztult el emiatt, és ez elősegítette a kéményseprőipar, a céhek, a mesterlegények vándorlása folytán a "nemes ipar" (kéményseprés) fejlődését.
Mi magyarok, a tudomásom szerinti első környezetvédelmi törvényéből idézve is képben voltunk:
"...Fogarasi Felső Széknek Prothocularis Articuliissinak rendben való írása, mellyek ab anno 1638 emánaltattak..."
"...Tűztől melly igen kellessék őrizkedni, mindeneknél nyilván vagyon. Noha penig ez előtt is végeztünk volt arról, mind azon által most is végeztünk újjobban, hogy minden ember jó Kéményeket tarcson, azokat tisztán tartsák. Haminát kiváltképpen Ház híjján ne tartsanak, és egyéb hellyekre is melegen ne töltsék. És ha kik kéményeket tisztán nem tartyák, az elébbi rendelés szerént 1 forintra büntettessenek..."
Többé-kevésbé mondhatjuk, hogy az égéstermék-elvezetés problémája az emberiség történetében kis túlzással egyidős a tűz használatával, amennyiben a barlang vagy kunyhó tetején a tűzrakó hely felett kialakított nyílás az égéstermék-elvezető rendszer legkezdetlegesebb formájának tekinthető. Ennek ellenére, ismeretem szerint a legelső, a szilárd tüzelés kéményének keresztmetszetét a kéménymagasság és az áramló közeg mennyiségének függvényében meghatározó empirikus összefüggést Redtenbacher csak 1851-ben publikálta. Az első - tudományosnak mondható - elméletet az égéstermék-elvezetés áramlástechnikai méretezésére (még mindig csak szilárd tüzelésre) Gröber 1943-ban jelentette meg.
Az égéstermék-elvezetés komoly problémává vált a magas és középmagas lakóépületek, valamint a korszerű építési technológiák elterjedésével és a szilárd tüzelésről szénhidrogén-tüzelésre való átállással egyidejűleg. A hagyományos égéstermék-elvezető rendszerek, a szilárd tüzelésre évszázadok alatt kialakult empirikus tapasztalatok és összefüggések, a kizárólag áramlástechnikai méretezés stb. elégtelennek bizonyultak az újszerű igények kielégítésére. Ma a kémény a hazai szakirodalomban "divatszakmává" vált. Hogy a múlt, jelen, jövő vonatkozásában tanuláskor ne tévedjünk, hadd hozzam fel saját példámat. Harmadik általános koromban kaptam meg év végi jutalomként Pólya György A gondolkodás iskolája című könyvét. Olyan gyerek voltam, aki ezt mai napig olvasom. Csak egy gondolat:
"...A nagy felfedezések nagy feladatokat oldanak meg, de nincs olyan feladat, amelynek megoldásához ne volna szükség valami kis felfedezésre..."
Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a műszaki kérdésekben is meghatározható lehet a "józan paraszti ész". Sokkal később olvastam egy Lars Onsager nevű tudós gondolatait, aki azt mondta, hogy a hőtechnikában, áramlástanban, villamosságtanban, mechanikában, kémiában stb. tanultunk egy csomó törvényt (Fourrier, Hooke, Ohm, ozmózis stb.), de ez valójában mind ugyanaz, vezetési törvény:
"Van egy különbség (hőmérséklet, feszültség, koncentráció stb.), ami létrehoz egy áramot, és van a vezetési tényező."
Ezzel szemben a Műegyetemen csak azt kellett rögzítenem, hogy melyik tanszéken melyik kiejtés elfogadott, hogy a vizsgán ne rúgjanak ki: Joule "zsúl", "dzsaul", Hooke "hoke", "huk" stb. Ilyen és más gondolatok alapján kezdtem meg égéstermék-elvezetéses munkásságomat a BME I. Épületgépészeti Tanszékén magánszorgalomból és kéményseprő barátaim iniciálására.
Mint említettem, az egyedi kémény méretezésének első empirikus összefüggését Redtenbacher 1851-ben publikálta. Az elméleti méretezést Deinlein 1912-ben kísérelte meg, majd 1943-ban jelentette meg Gröber számítási eljárását szilárd tüzelésre. Ezt követően sorra jelentek meg a különböző számítástechnikai méretezési eljárások, a későbbiekben szénhidrogén-tüzelésre is, amelyek azonban lényegében csak a megoldás módjában, lépéssorrendben, peremfeltételekben, a mérési eredmények empirikus beépítésében stb. különböztek Gröber összefüggésétől (pl. Becher és Rasmussen, Weber, Schumacher, Gunberg, Anrsted, Peterson stb.).
Lényeges változást jelentett, amikor az égéstermék-elvezetést már hőtechnikailag is méretezték (pl. Bennett és Purkis, Walter, Wiedmann, Gareis stb.). A számítástechnika és a mérési eredmények felhasználásával egyre pontosabb lett a méretezés, de elméletileg kevéssé fejlődött tovább. Maradt a kvázi stacioner állapotra méretezés, lényegében megoldatlan a "több készülék - egy kémény" eset elméleti méretezése és a tranziens jelenségek figyelembe vétele.
Már többször leírtam, hogy az akkori világ általam elérhető valamennyi áramlás- és hőtechnikai méretezését tanulmányoztam. Miután valamennyi eljárást saját nyelvemre átírtam, rájöttem, hogy kéményt csak egyféleképpen lehet méretezni, a természeti törvények szerint.
Ez fellelkesített. Kezdetben a tanszéki munkámban kijelölt Somhegyi Károly konzultációi segítettek abban, hogy a tüzeléstechnika teljes fegyvertárát bevonjam a kéményméretezésbe, a különböző tüzelésfajtákat illetően több diplomatervezőm dolgozott velem (pl. Tácsi Zsuzsa). Egyébként is boldog voltam a számos engem segítő diplomatervező miatt, elnézést, hogy nem mindenkit említek (Mihályi Zsolt és mások). Az akkori figyelem az áramlásbiztosítóval ellátott gázkészülék egyedi kéményére irányult, ezért bevontam az ún. keveredési törvényeket. Továbbá a gáztüzelésű cserépkályha hazánkat letaglózó hatására meg kellett fogalmazni a kondenzációmentes üzem követelményeit.
Szentmártony Tibor profeszszor úr disszertációm védése során többek között feladatomul rótta a mikroklíma szennyezőanyag-tartalmának alakulását az akkor elképzelhető valamennyi esetre. Erre büszke vagyok, ma is ebből idéznek (engem nem említve).
Mindezekből állt össze az az egyedi kéményméretezési eljárás, ami komplex hő-, áramlás- és tüzeléstechnikai eljárásnak nevezhető, kiegészítve a keveredési törvényekkel, a kondenzációmentes üzem feltételeivel, a munkapont megállapításával stb.
A kémény története IV.
Az áramlástechnikai méretezéskor igazolni kell, hogy a rendszernek munkapontja van, ahol az égéstermék és a környezeti levegő sűrűségének különbségéből adódó nyomástöbblet (a hatásos kéménymagassággal számolt huzat) egyenlő az égéstermék-áramlás során fellépő alaki és súrlódási össz nyomásveszteséggel. Az egész évben üzemelő berendezés esetén a méretezést téli, átmeneti és nyári állapotra kell elvégezni (-15 °C, +12 °C és +40 °C környezeti levegőhőmérséklet), a tüzelőberendezés legkisebb és legnagyobb terhelési állapota mellett.
A hőtechnikai mértezéskor időben állandósult áramlás esetén ellenőrizni kell, hogy a rendszer üzeme kondenzációsmentes (pl. a kéményvégződésben a belső felületi hőmérséklet nagyobb, mint az égéstermék harmatpontja). Az ellenőrzést elegendő csak téli állapotra végrehajtani. A szándékosan kondenzációs üzemre tervezett rendszerekre ez a hőtechnikai feltétel nem vonatkozik.
A kéménykitorkollás térbeli elhelyezését környezetvédelmi szempontból méretezni, ellenőrizni kell, illetve igazolni, hogy környezetét és semmilyen más szomszédos építményt a környezetvédelmi előírások által megengedett mértéken felül nem szennyez.
Az égéstermék-elvezető rendszerről tervet kell készíteni, amely tartalmazza a geometriai, az építészei, a statikai, az áramlástechnikai, a hőtechnikai, a telepítési, a kivitelezési, a karbantartási, a tűzvédelmi, az élet- és egészségvédelmi, a környezetvédelmi követelmények elbírálásához szükséges adatokat, valamint az égésilevegő-utánpótlás megoldását.
Égéstermék-elvezető rendszert tervezni, építeni, szerelni csak az e célra engedélyezett anyagokból lehet. Építmények építésével, bővítésével és átalakításával a környezetben meglévő kémények működése nem gátolható, vagy gondoskodni kell ezen építmények égéstermék-elvezető rendszerének megfelelő átalakításáról.
Az égéstermék-elvezető rendszer nyomvonalának tervezésekor
. figyelembe kell venni az épület természetes levegőforgalmát;
. ha az épületben mesterséges szellőzőberendezés üzemel, ügyelni kell arra, hogy annak hatása az égésilevegő-utánpótlást ne gátolja,
. és a kémény kitorkolásán kilépő égéstermék ne juthasson be a mesterséges szellőzőberendezés levegőbeszívó nyílásába.
A kémény feletti szakaszának tervezésekor és létesítésekor
. szél esetére figyelembe kell venni a környezetben található építményrészek, szomszédos épületek és a környezeti domborzati viszonyok esetleges zavaró hatásait;
. törekedni kell arra, hogy a szükségesnél magasabb tetőn kívül kéményszakasszal ne rontsuk le az épület külső megjelenését.
Természetesen az általános előírások ki kell, hogy egészüljenek olyan követelményekkel, amelyek az általános követelményekből következnek, de gyakorlati szempontból fogalmazzák meg azokat, például, hogy
. természetes és mesterséges levegőellátású tüzelőberendezés közös kéménybe nem köthető;
. milyen legyen a kürtő keresztmetszete (kör, négyzet, négyszög, és ez esetben az oldalarány; vagy a kürtő keresztmetszete felfelé nem szűkíthető, vagy a kürtő megengedett elhúzásának mértéke stb.);
. milyen helyiségeken keresztül vezethető a kéménykürtő, stb.).
Ezekkel a részletekkel azonban nem foglalkozom, ezeket általában szabályzatok, szabványok, műszaki előírások stb. tartalmazzák. A múlt század első feléig hazánkban szinte kizárólag egyedi kéményeket (ún. orosz kéményeket) építettek. Az egyedi kémény olyan függőleges akna, amely egyetlen lakószint égéstermékeit vezeti el, és egy vagy több gázfogyasztó készüléket kötnek rá.
A földszintes családi házakban az egyedi kémények átlagos magassága körülbelül 6 méter. Tízszintes épületben, ha azt egyedi kéményekkel látjuk el, az átlagos kéménymagasság 15 méterre nő. Eszerint mintegy 2,5-szeresükre emelkednek az egy lakást terhelő járulékos kéményépítési költségek. A gyakorlatban ez az arány a különböző statikai követelmények folytán még kedvezőtlenebb lehet. Ugyanakkor az épületben felfelé haladva a kéménycsoport helyfoglalása is növekszik. Az egyedi kéményeket ezért legfeljebb az 5-6. szintig alkalmazzák lakóépületekben.
Az egyedi kéményeket hazánkban általában téglából építették, néha beton, illetve ún. termofor elemekből. A század második felében olykor épültek kémények egyedi tervezésű, azbesztcement csövekből, vagy Westerform H INOXYD béléscsövekből készült, hőszigetelt kémények. Építettek még a Fűtőber Épületgépészeti Termékeket Gyártó Vállalat (továbbiakban: Fűtőber) kettősfalú, hőszigetelt fémkéményeiből (SZFA: kívül-belül alumínium, SZFK: kívül alumínium, belül rozsdamentes acélcső) és a Beton- és Vasbetonipari Művek (továbbiakban: BVM) emeletmagas elemeiből, amelyet a francia Soproci-Sipav cég know-how-ja alapján gyártottak. Léteztek azonban egyedi fejlesztések is.
A meglévő egyedi kéményeket a kéménykorrózió miatt olykor utólag vakolták vagy bélelték. A különböző habarcsokkal és műgyantákkal végzett kísérletek után a vakolásban az Evetix A-67, illetve Éterzál oldalékanyagú cement-bitumen habarcsanyagok és a Kamintt habarcs terjedt el, majd az Ahrens cég technológiáját vezették be.
A kémény utólagos bélelésére a külföldön alkalmazott eljárásoktól eltekintve hazánkban is többféle megoldással kísérleteztek. Az alkalmazott megoldások közül
. technológiai okok miatt nem vált be az OKGT Gáztechnikai Kutató és Vizsgáló Állomás szabadalma, a felfújtató alumínium-, illetve rézfólia-tömlő;
. béléscső-gyártási problémák miatt nem terjedt el tömegesen a BME Műanyag és Gumiipari Tanszékén kifejlesztett szabadalom, az AMP béléscső;
. ritkán alkalmazták az azbesztcement és az alumíniumlemezből készült béléscsövet (csak függőleges kürtőkre);
. lényegében tömegesen a Westerform H INOXYD béléscső terjedt el stb.
Az említett, az elmúlt évtizedekben kipróbált, de széleskörűen nem alkalmazott eljárások mellett megjelent a szakirodalomból jól ismert Furán-Flex bélelési módszer, ami ma szinte egyeduralkodó, annak ellenére, hogy más tömítőanyagos módszereket is ajánl a gyártó/kereskedő.
A gyűjtőkémény olyan függőleges akna, amely több szintről gyűjti össze, illetve vezeti el az égéstermékeket. Az egyedi kéményeket úgy fejlesztették tovább, hogy a függőleges aknára több szintről egy vagy több gázfogyasztó készülék bekötését engedélyezték. A gyűjtőkéményre csatlakoztatható készülékek száma országonként eltérő volt, rendszerint a kémény keresztmetszetének, a kéményre csatlakoztatott készülékek összegzett névleges terhelésének, és a legfelső készülék áramlásbiztosítójának a kémény torkolatától mért távolságának függvénye.
A gyűjtőkémények közül hazánkban annak különleges fajtáját, az ún. termofor kéményt építették, azonban nem vált be, és gyártását megszüntették. Javítására több megoldással kísérleteztek. Jelenleg Magyarországon gyűjtőkéményt nem építenek. Külföl-dön a fémkémények elterjesztésére ismét voltak kísérletek (pl. az osztrák Metall Schortstein Bau RS típusú hőszigetelt fém gyűjtőkéménye, amely korróziónak ellenálló acéllemezből készült), a legfelső szint égéstermékeit azonban egyedi kémény vezette el.
A gyűjtőkéményekkel kapcsolatban szerzett rossz tapasztalatok vezettek a mellékcsatornás (mellékaknás) gyűjtőkémény kifejlesztéséhez. A mellékaknás gyűjtőkéményben a gázfogyasztó készüléket a főaknával párhuzamos rövid mellékaknán keresztül kötik a gyűjtőkéménybe, és a legfelső szint égéstermékeit külön egyedi kéményaknán vezetik el. A mellékaknás gyűjtőkéményben
. annak veszélye, hogy egy alsóbb szinten üzembe helyezett készülék égésterméke a felsőbb szinten elhelyezkedő helyiség légterébe a mellékaknán keresztül bejuthat, normális üzemviszonyok esetén teljesen kizárható. A rendszer méretezése, ill. kialakítása szerint a főakna ellenállása a mellékaknáéhoz viszonyítva elhanyagolható. Így megoldható, hogy a kéménybe lépő égéstermék, az egyébként is fellépő felhajtóerő irányával megegyező, az áramlástechnikailag kedvezőbb, szabadba vezető utat válassza. Ha a felsőbb szinten elhelyezkedő készülék is üzemel, a helyzet még kedvezőbb;
. a rendszerre a különböző szinteken csak azonos elhelyezkedésű helyiségek köthetők, ellenkező esetben szeles időben égéstermék-beáramlás jelensége állhat elő.
A kedvező külföldi tapasztalatok után néhány évtized késéssel a mellékaknás gyűjtőkémény hazánkban is megjelent (BMV-SIPAV), de nem terjedt el.
(folytatjuk)
Dr. Meszléry Celesztin PhD
okl. épületgépész mérnök
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
