UTAK, HIDAK
A közvagyon részét képezték az utak, gátak, hidak, valamint a települést, szőlőhegyet, temetőt körülvevő kerítések, s az azokon átvezető kapuk is.
Falvaink, mezővárosaink útjairól szemléletes képet festenek a 17–18. századi útleírások. Különösen a nyugati utazóknak feltűnő az utak elhanyagoltsága, a vendégmarasztaló sár, a kövezett járdák hiánya. A járdákat még nagyobb mezővárosokban is a sáron végigfektetett pallók pótolták (Ecsedi I. 1912: 173; Antalffy Gy. 1975; Ackersdijck, J. 1987: 37; Paget, J. 1987: 145, 154). Vízjárta helyeken nagy jelentősége volt a közmunkával emelt gátaknak, s falvaink, mezővárosaink nélkülözhetetlen létesítményei voltak a folyókon, patakokon, árkokon átvezető, gyakran helyi ácsok által készített kisebb-nagyobb hidak. Mocsaras területek vízfolyásain gazzal meghordott, összekötözött nádkévéken, ún. „bőr- vagy bürühidakon” keltek át (Györffy I. 1908: 5; Szentmihályi I. 1947b). A vízfolyásokon, {241.} árkokon olykor csak egy-két gerenda vagy palló, máskor híd vezetett keresztül. Kivájt fatörzsből készült a beregi vízjárásos tájakon a bödönyös híd (Babus J. 1959: 40–41). Az egyszerűbb, ácsolt fahidak a patakba levert cölöpökön keresztülfektetett gerendákból és az azokra fektetett pallókból álltak, egyik vagy mindkét oldalukon karfával (Antalffy Gy. 1975: 259).
Nagyobb fesztávolságú hidaknál a pillérként szolgáló cölöpöket ácskötésekkel kapcsolták össze egymással, s a rajtuk keresztülfektetett gerendákra feküdtek fel a pallókat tartó hosszirányú gerendák. A cölöpök elé a zajló jégtáblák terelésére szolgáló védő ácsolatot helyeztek (MNL 2: 537). Főként Erdélyben terjedtek el a fedeles hidak, amelyek esős időben a falusiak társaséletének színterei voltak. A fedél azonban elsősorban a híd ácsszerkezeteit védte az időjárás viszontagságai ellen (Balogh Ilona 1935: 63; Gáll I. 1970: 28–30; MNL 2: 537). Hazánk területén ilyen fedeles híd volt az egerfelnémeti zsiliphíd, amelynek már csak fénykép őrzi emlékét (HmM II: 604–605). A fahidak legfejlettebb változatai a 18. század második felében és a 19. század elején emelt erdélyi vonórudas fahidak voltak, melyeknek a 45 méteres fesztávolságot is áthidaló s a korabeli Európában újításnak számító feszítőszerkezetét ugyancsak fedett építmény védte (Gáll I. 1970: 26–28; MNL 2: 537– 538).
Kőből vagy téglából készült, a pilléreket bolthajtással áthidaló, egy- vagy többnyílású hídjaink már rendszerint mérnöki tervek alapján készültek, akárcsak a bonyolultabb fahidak. Építésüket szakképzett kőművesmesterek vállalták. Mellvédjüket gyakorta díszíti Nepomuki Szent János szobra. A jellegzetes kőépítkezési területeken azonban helyi, tanulatlan kőművesek is készítettek kisebb boltíves hidakat, mint pl. a Balaton-felvidéken.
KÖZÖSSÉGET SZOLGÁLÓ MÁS ÉPÜLETEK
KOCSMÁK
A kisebb királyi haszonvételek: a malom- és mészárszéktartás, a borárusítás és szeszfőzés, továbbá a bolttartás joga a földesurakat, valamint a földesúri jogokkal rendelkező városokat illlette. Így az e jogok gyakorlását szolgáló épületeket a földesúr vagy város építtette, de általában nem tartotta meg saját kezelésében, hanem bérbe adta azt a községnek vagy árendásoknak.
A malmokkal, mészárszékekkel a mesterségeket ismertető tanulmányok már foglalkoztak.
A kocsmák falvak, városok belterületén épült borkimérő helyek voltak, egy fedél alatt a kocsmáros, a bérlő lakásával. A 18. századi tervrajzok, leírások alapján a kocsmák gyakran semmiben sem különböztek a szoba-konyhás, szoba-konyha-kamrás falusi házaktól, előfordult, hogy külön ivószobával sem rendelkeztek. Építőanyaguk, tüzelőberendezésük is a táj népi építészetére volt jellemző (H. Csukás Gy. 1991: 149–161). Az italmérésből eredő jelentékeny hasznot felmérve azonban a földesurak, városok igényesebb kocsmaépületeket is emeltek, kivált a nagy forgalmú helyeken.
A kocsmák az ivóhelyiségen kívül a kocsmáros lakóhelyiségeiből álltak, s az épület egy része alatt, esetleg az udvaron borospince húzódott. Némelyik forgalmasabb kocsma cselédszobával, vendégszobával is kiegészült. Az udvari homlokzat előtt gyakori volt a falazott pilléreken vagy faoszlopokon nyugvó tornác. Az ivónak rendszerint az utcáról {244.} nyílt a bejárata, amely saroktelek esetén gyakran a sarokra került (Sabján T. 1982: 23–25). Az ivószoba berendezése hosszú, kecskelábú asztalokból, padokból, lócákból és a borkimérő asztal, valamint a kocsmai edények tárolására szolgáló kredencet védő lécrácsból, kármentőből állt. Gyakran innen vezetett lejárat a pincébe. A tüzelőberendezés a tájra jellemző kemence vagy kályha volt. Falusi kocsmáink belsejét számos életkép örökítette meg. A kocsma gyakran épült egy telken, sőt közös fedél alatt a pálinkafőzővel, mészárszékkel, esetleg bolttal, minthogy bérlőjük is azonos személy volt (Bárth J. 1984b: 294). Különösen közbirtokosságoknál fordult elő, hogy különböző létesítményeiket egy telken, egy épületben vonták össze.
{242.} 51. ábra. Közösségi épületek: 1. 1820 körül épült csőszház, Püspökladány-Nagy Gyigyeri kert (Hajdú-Bihar m.); 2. „Harcsás ház” kocsma, Kapold Imre felmérési rajza a 18. századból, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.): a) szoba, b) konyha, c) borkamra, d) kamra; 3. „Cigányház” kocsma, Csongrád (Csongrád vm.): a) szoba, b) konyha, c) lejárat a szoba alatti pincéhez; 4. „Hajnal” kocs-ma, Hódmezővásárhely (Csongrád vm.): a) kamra, b) szoba, c) konyha, d) lépcsőlejárat a szoba alatti pincéhez
{243.} 52. ábra. „Kaparás” fogadó. Kapold Imre 18. századi felmérési rajza. Csongrád (Csongrád vm.) a) vendégszoba, b) konyha, c) fogadós szobája, d) kamra, e) pincelejárat, f) kocsiállás, g) istálló, h) árnyékszék, i) kút
A folyamatosan üzemelő urasági kocsmák mellett voltak negyed, illetve fél éven át üzemelő kocsmák, ahol a jobbágyközösségek borát mérték ki. Vásárok idején olykor a közelben lakóknak is engedélyezte az uraság a borkimérést. Utóbbiak, mint a tiltott borkimérések, kurtakocsmák is, közönséges lakóházak voltak. A kocsmákon, csárdákon faforgácsból, zöld ágból készült cégérek jelezték a borkimérést (Ballai K. 1943: 150; MNL 3: 233–235).
FOGADÓK
A fogadók városok, nagyobb falvak forgalmas helyein, útkereszteződésnél, postaállomásnál, uradalmi központokban épültek, elsősorban az ott megforduló vendégek elszállásolására és a lovak pihentetésére, ellátására, ezért udvarukon elmaradhatatlan volt a kocsiállás, az istálló és a kút (Dankó I. 1975: 4; MNL 5: 522–523).
A fogadók hosszan elnyúló, vagy L, olykor U alaprajzú épülettömegükkel, reprezentatív homlokzatukkal a falu, város kiemelkedő építményei közé tartoztak. Már a 18. században gyakran szilárd anyagból épültek, a 19. században többnyire cseréptetővel. Homlokzati kiképzésük, tornácuk a korstílusok divatját tükrözi (Novák L. 1989: 142–146). Az épület főhomlokzatán gyakori volt a kőkeretes kapu, melyen át az udvarba lehetett jutni. A fogadós lakásán kívül 2–3–4 külön szoba szolgált a vendégek elszállásolására, néhol külön az előkelőbb és külön az egyszerűbb vendégeknek. A szobák az udvari folyosóról, esetleg egy keresztfolyosóról nyíltak, s amennyiben nem voltak határosak a konyhával, a folyosóra nyíló fűtőkéményen át fűtötték őket, rendszerint két szomszédos szoba kályháját közös fűtőkéményből. Az épület egy része alatt borospince húzódott. A helyiségek gyakran boltozottak voltak. Noha a fogadók eredetileg a vendégek elszállásolására épültek, legtöbbjük a 19. században ivószobával is kiegészült, s a vendégek ital mellett egyszerűbb ételt is kaphattak.
CSÁRDÁK
A csárdák külterületen, forgalmas közlekedési, állathajtó utak mentén, vámok, révek mellett, a pusztákon épült kocsmák voltak. Létrejöttüket a hódoltság alatt elpusztult falvak helyén létrejött puszták, a ritka településhálózat indokolták (Bellon T. 1976: 127–128). Nem véletlen, hogy az elsők a nagy határú Debrecen környékén keletkeztek. Ezek kezdetben földbe vájt, putriszerű csapszékek voltak. Forgalmasabb, nagy hasznot hajtó helyeken azonban már a 18. század második felében szilárd épületeket emeltetett a városi tanács (Zoltai L. 1934).
A 17. század végétől sorra épültek a csárdák, elsősorban az Alföldön olyan távolságra (20–40 km) egymástól, ahogyan azt az állatok etetése, itatása megkívánta. Kocsma {246.} funkciójuk mellett elsődleges céljuk a vásárra, eladásra terelt állatok és a szekerek, kocsik elhelyezése volt, ezért olykor hatalmas méretű állások sorakoztak a csárda udvarán, s nem hiányzott az állatok itatását biztosító kút sem. A csárda épületeit gyakran kerítés vette körül. A csárda mellett nagyobb földterület biztosította az állatok legeltetését. A csárdában megforduló hajtók, vásározók rendszerint az állatok mellett, az állásban, szekéren éjszakáztak, a forgalmasabb utak mentén azonban sok csárdában volt az ivón és a csárdás lakásán kívül éjjeli szállást biztosító külön szoba is (Balogh István: 1966a: 238–239; Bellon T. 1976: 129; Dankó I. 1975: 5–7). A csárdák kedvelt tartózkodási és szórakozóhelyei voltak a vidék pásztorainak, betyárainak. A néphagyományból jól ismert történeteket a betyárok rejtekhelyeiről és titkos menekülő járatairól a kondorosi csárda esetében igazolták a műemléki kutatások (Rindó J. 1975: 314–321; Bugár-Mészáros K. 1987).
{245.} 53. ábra. Közösségi épületek: 1. Kocsma felmérési rajza a fehérvári Őrkanonokság vadépusztai birtokán (Somogy vm.) 1774-ből; 2. Kocsma a Custodiatus birtokán Nagydobszán (Somogy vm.); 3. „Zsidóház” bolttal a Custodiatus birtokán Nagydobszán (Somogy vm.), 1774-ben; 4. haszonbérlő ház tervrajza a Kegyesrend birtokán, Őszödön (Somogy vm.), 1855-ben; 5. falusi üzlet Alsócsernátonban a 19. század közepéről (v. Háromszék m.)
A csárdákat mindig az illető terület tulajdonosa építette: az Alföldön többnyire a városi tanács, másutt földbirtokosok, s rendszerint bérbe adták. A legelső csárdák a vidék népi építkezésére jellemző módon épült, szerény épületek voltak (Nagy-Czirok L. 1959: 285–289). Eldugottabb helyeken a 19. század végéig előfordultak kunyhószerű, félig földbe mélyített putricsárdák (Tálasi I. 1936: 249; Szűcs S. 1957).
Forgalmas, nagy jövedelmet ígérő utaknál azonban már a 18. század végén igényesebb, szilárd falú, a barokk, majd a klasszicizmus stílusjegyeit mutató csárdák épültek az uradalmi vagy a városi tanács által megbízott kőműves- és ácsmesterek közreműködésével. Helyiségeik gyakran boltozottak, bejárati homlokzatuk előtt rendszerint nyitott tornác húzódik. Az épület egy része alápincézett. Az ivószoba berendezése a kocsmákéval megegyező (Balogh István: 1966a: 239; Bencsik J. 1989: 538-539). A csárdákat a forgalom növekedésével az igényeknek megfelelően bővítették, amint az a hortobágyi nagy csárda esetében jól dokumentálható (Gellér F. 1987: 141–145). A vízmentesítéssel, korszerűbb utak építésével, majd a vasút megjelenésével a csárdák jelentőségüket vesztették. Hála időtálló épületszerkezetének, több csárda, ha átalakítva és más funkcióban is, megérte napjainkat (Gellér F. 1987).
BOLTOK
Mezővárosainkban, nagyobb falvainkban, uradalmi központokban már a 18. század második felében működtek boltok a lakosság különféle szükségleteinek kielégítésére. A boltok építése ugyancsak földesúri monopólium volt, a boltokat aztán bérbe adták árendásoknak. Maga a bolt elnevezés arra utal, hogy a boltok elődei a középkori városok polgárházainak utcára nyíló, bolthajtásos elárusító helyei voltak (TESz 1: 335; MNL 1: 322).
A boltok bolthelyiséggel megtoldott lakóházak voltak, amelyben az árendás lakott. Maga a bolthelyiség az utcáról nyílt, de általában volt a szomszédos helyiség vagy a folyosó felé is ajtaja. Az épület bolt funkciójára biztonságosabb, igényesebb kivitelű utcai ajtaja, esetleg cégér utalt. A bolt gyakran az L alaprajzú épület rövidebbik, utcai szárnyában helyezkedett el. Saroktelek esetén utcai ajtaját nemritkán a ferdén levágott sarokba építették bele. Az épület egy része alatt többnyire pince húzódott. Sokszor volt a bolt közös épületben a mészárszékkel vagy kocsmával (Bárth J. 1984b: 294; H. Csukás Gy. 1991: 155–159). Az uradalmi épületekről készült leltárak becsértékei a boltot is, mint általában az árendásházakat, a helyi paraszti szintet meghaladó, jelentős értéket {247.} képviselő épületeknek mutatják, rendszerint szabadkéményes konyhával, pincével, biztonsági okokból gyakran bolthajtásos bolthelyiséggel.
Az uradalmi építésű boltok mellett a 19. század második felében közönséges parasztházakban is létesültek szatócsboltok, miután az 1836. évi törvény jobbágyok számára is megengedte bolt nyitását és bérbeadását. A bolthelyiséget gyakorta a meglévő házhoz épített utcai toldalékszárnyban rendezték be, vagy a nélkülözhető utcai szobát alakították át e célra, utcai ajtót nyitva rajta.
POSTAÁLLOMÁSOK, POSTAHIVATALOK
A török uralom alóli felszabadulást követően a magyar posta az osztrák posta szabályai szerint, annak igazgatása alatt működött, az egész intézmény jellege német volt (Hencz L. 1937: 67). Korai postaállomásaink épületére vonatkozóan igen kevés emlékünk maradt, így azokra jobbára csak a postai törvényekből, rendeletekből, s keletkezésük körülményeiből következtethetünk (Kamody M. 1992).
A postaállomások olyan lakóházak voltak, amelyben a postamester lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiség is helyet kapott. A posta működéséhez azonban elengedhetetlenül hozzátartoztak a postalovak, -kocsik elhelyezésére szolgáló istállók, kocsiszínek és a lovak ellátását biztosító külső fundus „postaföld” is, amelyek mentesültek a közterhek alól (Kamody M. 1992: 18; Gecsei L. 1972: 32–33). Optimális esetben ezek egy telken sorakoztak egymás mögött, közelükben a legelővel.
Az osztrák postától való függetlenedésre törekedve a magyar rendek kikötötték, hogy postamesterségre csak született magyar birtokos nemesek pályázhatnak (Hencz L. 1937: 52, 67). Noha ezt az 1790-ig érvényben lévő rendelkezést sohasem sikerült megvalósítani – így a postamesterek közt igen sok volt az idegen származású –, számos főnemes, sőt az egyház is szerzett akár több postamesterséget is. A főnemesek postaállomásaikat adminisztrátorokkal üzemeltették. A nagybirtokos postamesterek vagy már meglévő uradalmi épületeket használtak fel e célra, vagy maguk építettek postaállomást, melyeket a rangos kúriák, uradalmi épületek mintájára képzelhetünk el. Ezek a gyakran L alaprajzú, egy- vagy kétmenetes, nyitott vagy zárt tornácos épületek tömegükben, anyagukban, épületszerkezeteikben is a falu, mezőváros legrangosabb épületei közé tartoztak. A forgalmasabb postaállomások kincstári kezelésbe kerültek.
A postaállomások a postamester vagy az őt helyettesítő adminisztrátor lakóhelyiségein kívül egy vagy több hivatali helyiséget is tartalmaztak. Az utasszállítást is bonyolító, lóváltó hellyel rendelkező postaállomásokon ezenkívül további helyiségek szolgáltak a postalegények és a várakozó utasok pihenőhelyéül (Gecsei L. 1972: 32–33). Sok posta fogadóval kapcsolódott össze, ilyen lehetett a ma is álló jászárokszállási fogadó is. Kevés 18–19. századi postaépület maradt fenn korunkig, azok is erősen átalakítva. 1912-től már a Postaházak Építési Felügyelősége tervezte az újonnan épülő postahivatalokat jeles építészek közreműködésével. A 20-as években számos falusi postamesteri ház épült az akkor divatos magyaros stílus jegyében, melynek azonban kevés köze volt az illető táj népi építészeti hagyományaihoz (Bene G.–Gergely L. 1992: 61–63).
{248.} 54. ábra. Fogadó (korábban postaállomás) a 19. század közepén, Jászárokszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)
{249.} TŰZOLTÓSZERTÁRAK
Noha a tüzek figyelése, tűzvészek megelőzése, szükség esetén oltása kezdettől fontos feladata volt minden településnek, külön tűzoltószertárak létesítésére aránylag későn került sor, akkor is előbb városokban. A tűzoltó készségeket a falusi bíró házának vagy a községháza udvarán, esetleg a figyelőhelyül is szolgáló haranglábak, harangornyok zárt, alsó részében őrizték. A későbbiekben is előszeretettel építették a tűzoltószertárat harangtornyok mellé.
Az 1888. évi belügyminiszteri utasítás szabályozta először, hogy minden, legalább 50 házból álló község köteles legalább egy szívó-nyomó fecskendőt 100 mm átmérőjű tömlővel beszerezni, s azokat biztos, e célra készült helyen jó karban tartani (Tarján R. 1964: 52).
Tűzoltószertáraink az egységes szabályozás hiányában sokfélék voltak. Akadtak olyanok, melyeket már meglévő, más rendeltetésű épületből alakítottak át, s akadtak fából épült, egyszerű színek is. Többségük azonban a helyi építésmódnak megfelelően épült, igénytelen külsejű épület volt, amelynek homlokzatán annyi kétszárnyú kapu nyílt, ahány szert elhelyeztek bennük. Némelyik szertár alig különbözött a helyi pajtáktól. Nagyobb tűzoltószertárakhoz őrszoba is tartozott, esetleg féltetős nyári lóállással is kiegészültek. Nyáron, főként a fokozott tűzveszéllyel járó betakarítási munkák idején itt őrködtek a tűzoltók a fecskendők és lajtkocsik vontatására készen álló lovakkal. A tűzoltószertárak mellett olykor látófaszerű létra emelkedett a tömlők szárítására. Ugyancsak rendelet írta elő a tűzivíz biztosítására alkalmas bővizű kutak, források jó karban tartását.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
