KÖZÉP-ERDÉLY

Feltehetőleg már a 18. században sem volt egységes ennek a nagy területnek a népi építkezése, ami már csak a növényföldrajzi környezet viszonylag nagy eltéréseinek is köszönhető. Hiszen a Gyalui havasok még a 20. században is ellátták a környezetet az építéshez szükséges faanyaggal (Kós K. 1989: 52–53, 91), ugyanakkor a Mezőség már századokkal korábban is nélkülözhette a komolyabb méretű és jobb minőségű épületfát.

A Magyar Néprajzi Atlasz alapján nem mindig egyértelmű az a településformákban is megmutatkozó sokszínűség, ami általában Erdélyt és ezen belül az Erdélyi-medencét és környékét jellemzi. A mai utcás falvakban is ott vannak a halmazos részek a csoportos udvarokkal, amelyeken általában minden funkció külön épületben kap helyet, azaz jellegzetesen a különépítés tendenciája figyelhető meg. Ez jól elkülöníti a vidéket nyugatról, de keletre ugyanezt tapasztalhatjuk: a lakóház, és hozzátehető, a kisebb, gazdasági épületek külön-, a csűr pedig egybeépül az istállóval.

Az építőanyagban Erdély központi része – mint már utaltunk rá – az utóbbi két évszázadban váltott. Kalotaszegen például a 20. század elején még az öregebb épületek – köztük olyanok, melyek esetleg a 18. században épültek – keresztfejes boronafalúak voltak (Bátky Zs. 1907: 54–56). A 20. század elején itt már talpas-vázas, boronafalú épületeket építettek, s csak ritkán fordul elő a patics ház, mely ez esetben nem fonott, hanem karókból készített falat jelent. A Mezőségen ezzel szemben a 20. században a hagyományos falanyag a kertelés, azaz a fonott, tapasztott fal, és ott éppen a 18. század hozza a nagy változást: a közvetlenül a földbe ásott oszlopos, azaz a vázszerkezetes falat felváltotta a talpas-vázas sövény (Kós K. 1989: 78–87).

A Kis-Küküllő menti Dombón nemcsak a református egyház zselléreinek házai „…szalmával fedett, ágasokra sövényből font oldalú”-ak, hanem az 1788-ban épített Parochiális Ház is „…talpra és lábra… sövényből font oldalú…” (Kós K. 1989: 124), azaz itt is talán éppen az a folyamat figyelhető meg, mint amellyel Bánffyhunyadon és környékén találkozhattunk. Az építőanyag váltása természetesen az általános tendenciának  megfelelően a különböző építményeknél más- és másként alakult, a Mezőségen például a gazdasági épületek zöme még a 20. században is vázszerkezetes fonott fallal épült. Mint Erdély-szerte mindenütt, a középső területeken is kizárólagos a szarufás tetőszerkezet, a meredek hajlásszögű, kontyolt nyeregtető. A 18. században még bizonyára összefüggő elterjedésű, ma már csak foltszerűen feltűnő teregetett szalmafedés mind a lakó-, mind a gazdasági épületeken előfordul.

Erdély középső területein a 18. században általános lehetett a kéthelyiséges, házból és pitarból álló ház. Arról azonban, hogy ezek milyenek lehettek, ma még csak meglehetősen homályos képet alkothatunk. A kalotaszegi Ketesden egy, a 20. század elején már hozzáépítéssel kibővített ház 18. századi része nagyméretű házból és egy külön bejáratú, meglehetősen keskeny füsázból (füstház) állt. A szobában egy összetett tüzelőberendezés lelhető: kemence, melynek szája előtt széles tüzelőpadka van, felette pedig egy cserépből készített, Bátky Zsigmond által lángfogónak nevezett alkotmány (Bátky Zs. 1907: 61–64).

A Kis-Küküllő menti Dombó 18. század végén épült házainál nem ritka, hogy a pitvar házzal ellentétes oldaláról kamara, kamarátska nyílik. A pitvar rendszeres tartozékának tűnik a sütő kementze, mely felett nemritkán ott van a tserény, melyet füstfogónak is említenek. A szobákban van egy tüzelő kementze, ez lehet parasztkályhákból rakott, de vesszőből való is, és ehhez kapcsolódhat egy füttő, mely az említettek mellett még kőből is készülhetett (Kós K. 1989: 124–125). Feltételezhető, hogy Erdély középső részén a 18. században a lakóházaknak két, illetve három tüzelője lehetett. A pitvarban ott állt egy kerekded formájú sütőkemence, felette a füstfogó. A szobában a kályhacsempéből készített, esetenként vesszőből font és tapasztott kandallószerűség, melyhez a fűtőnek nevezett harmadik tüzelőberendezés csatlakozott. A történeti adatok szűkössége, feldolgozatlansága miatt bizonytalan, hogy a kalotaszegi jelenség, ahol a kemence szája a szobába nyílt, és efölött volt – esetleg cserépből – a füst- és lángfogó, egy korábbi fejlődési szakasz maradványa, vagy az innen észak- északnyugatra eső tájak építészetével való kapcsolatokkal magyarázható. Ez utóbbi mellett szólnak a Szilágyságból ismert sátoros kemencék (Kós K. 1989: 38–42).

Már a 18. században meglehetősen sok épület sorakozott a paraszttelkeken. Dombón például zsellér funduson a házon kívül Tsűr, Istálló, Sertés Ol és kút található. Az összeírás azért tanulságos, mert itt is, mint az előbbi esetben, külön említik a csűrt és az istállót, az utóbbit előfordul, hogy pajtátska vagy Lábas ól néven, bár van, ahol egy helyen szerepel „egy egy tsür, sövényből font Istállók, Lábas ólak, sövényből való Sertés Pajták…” (Kós K. 1964: 286–287). Ezek az adatok azt sejtetik, hogy ott és akkor még nem voltak általánosak az istállóval egybeépült pajtáscsűrök. Ez derül ki a mezőségi hagyományokból, bár ezt egyelőre történeti adatokkal nem tudjuk alátámasztani.

DÉLKELET-ERDÉLY (Székelyföld)

A Székelyföld népi építészete sok vonatkozásban jól elkülöníthető a szomszédos tájakétól, és feltételezhető, így volt ez már a 18. században is. A települési viszonyok közül a nagyfokú halmazosodást, a hadas formát kell kiemelni, ezen belül a telkek jellegzetes csoportos beépítését. Szinte minden funkció külön épületben kapott helyet. Nem ritka, hogy az istállók, csűrök, esetleg szénarakodók önálló telepeket alkottak a határ erre alkalmas részén.

A növényföldrajzi környezet lehetővé tette a faépítkezést, még a 20. század elején is a lakóházaknak több mint 90%-ának volt ilyen a fala. Nyilvánvaló, hogy két évszázaddal korábban csak elvétve lehetett másféle építőanyaggal találkozni. Különös jelentősége van, hogy a területet övező magas hegyekről kitűnő minőségű fenyőfához juthattak, szinte egyedülálló ez a magyar nyelvterületen, másutt az építkezőknek többnyire a korlátozottabban felhasználható lombos fákkal kellett beérniük. A tetők kizárólag szarufásak, és ilyenek lehettek már a 18. században is. A történeti adatokban felbukkanó ágasokról többnyire kiderül, hogy azok a fal- és nem a tetőszerkezet részei. A rendkívül meredek hajlásszögű tetőket a lakó- és a gazdasági épületeken egyaránt teregetett szalma fedte. Az udvarházak sem képeztek ez alól kivételt, bár a később nagy jelentőségre szert tett zsindelyfedés éppen általuk terjed. A tetőformák a 18. században még nem mutatták az újabban, nyilván a fedőanyag megváltozásával párhuzamosan terjedő változatosabb formákat, kizárólag kontyoltak lehettek.

A Székelyföld népi építészetének jellegzetessége, az úgynevezett ereszes ház már egy 1678-ban Kászonimpéren épült háznál teljes kifejlettségében megfigyelhető (Kós K. 1989: 209). Az ereszből külön ajtón közelíthető meg a kicsiház és a parádésház. Az utóbbiból a ház hosszirányú tagolásával kialakított oldalkamara nyílik, mely ez esetben valóban tároló funkciójú. A kicsiházban és parádésházban egyaránt csak nyílt, kandallószerű  tüzelő van, az egész épületben nincs zárt tüzelőberendezés. Az eresz olyan vonása Délkelet-Erdély népi építészetének, mely nagyon határozottan elkülöníti környezetétől, bár a jelenség vagy legalábbis analógiája foltszerűen feltűnik az egykori Partiumban, Szatmár és Szilágy megyében és Vajdahunyad környékén is. Valószínű, hogy a rendelkezésre álló faanyag minősége miatt volt lehetséges, hogy a nemesi-kuriális építészet egyik eleme, az oldalkamra paraszti használatban is széles körben elterjedjen.

A lakóhelyiségekben a közelmúltban sem, de egy-kétszáz évre visszamenően se találhatunk zárt tüzelőt, hanem csak a változatos neveken nevezett és változatos anyagú, formájú kandallókat (Kósa L. 1970). Helyenként az ereszben még ott állnak a kemencék, ez arra utal, hogy a 18. században esetleg nem különült el annyira a zárt tüzelő a lakóépülettől, mint a közelmúltban.

A székely népi építészetet a különépítés jellemzi, de a csűr és az istálló, a pajta szinte kizárólag egybeépül, úgy hogy az utóbbi a csűr egyik fiókjában kap helyet. A 18. században ez még nem lehetett ennyire általános, és erre nemcsak az emlékezet utal. A csíkménasági római katolikus egyház gondnoki számadásaiból is az derül ki, hogy 1786-ban „A plebaniális Istállót újra fedik…”, 1787-ben „a csűrnek újfalu (Ménaságújfalu) ujj talpat tett”, 1799-ben „deszka alá” teszik a szekérszínt, hasonlóan az istállót, sertéspajtát, mely utóbbiakat „újrarakatják” (Kós K. 1989: 224). Ez az adat az udvar épületeinek sokszínűségét is mutatja, mely kiegészíthető azzal, hogy a sütőkemence kiszorultával jellegzetes épület lett a sütőház is.

MOLDVA

A moldvai magyarok népi építkezése napjainkban – és minden bizonnyal így lehetett a 18. században is – csak laza szálakkal kapcsolódik a Kárpát-medence belsejében regisztrálható magyar népi falvak építészetéhez. Ennek természetes oka, hogy a Kárpátok külső szegélyén élő magyarok kitelepedésüktől kezdve egy eltérő földrajzi és kulturális környezetben éltek, és ez építkezésükre is alapvető befolyással volt. Ennek 18. századi állapotát szinte reménytelen rekonstruálni, de az valószínű, hogy az idegen környezet miatt a lassúbb belső alakulás e téren is tart, tehát a közelmúlt állapotai nem nagyon térnek el a két évszázaddal ezelőttiektől. A halmazos, a nemzetségekkel összefüggő jellegzetes zsákutcás településeken a telkek szabálytalan formájúak, csoportos beépítésűek. Az épületek kapcsolódásában eltérnek az északi falvak, például Andrásfalva, Istensegíts, ahol a lakóház és az istálló egybeépült, míg délebbre ezek külön állnak az udvaron. A 18. században feltételezhetően az istálló vagy teljesen hiányzott, vagy olyan félig, esetleg teljesen földbe mélyített lehetett, mint amilyeneket a környező román lakosságnál még a néprajzi kutatás is fellelt (Kós K. 1989: 280).

A rendelkezésre álló építőanyag valószínű már a 18. században is eltérő faltechnikákat tett lehetővé a moldvai magyarok körében. Míg a Tatros és Ojtoz felső völgyében élők minden további nélkül hozzájuthattak a fenyő szálfákhoz, addig a távolabbiaknak a környezetükből kikerülő lombos fákkal kellett beérniük. Az anyagtól függetlenül azonban általános volt a keresztfejes boronafal, legalábbis a lakóépületeknél.

A szarufás tető szintén kizárólagos volt, lakóházat nem építettek más tetővel, mindössze egyes gazdasági épületeknél fordul elő a szelemen (Kós K. 1989: 244–245). Némely gazdasági építményeket kivéve a négyoldalú kontyolt nyeregtetőt náddal fedték.

A lakóházaknál még a közelmúltban is szinte a teljes „fejlődési sor” összeállítható volt: az egyetlen helyiségből állótól egészen a nagy- vagy tisztaházzal rendelkezőig. A 18. században az utóbbiakkal természetesen még egyáltalán nem számolhatunk, az előbbiek tehették ki az épületállomány túlnyomó részét. A csángó ház jellegzetessége, hogy a magyar nyelvterületen itt van a legnagyobb jelentősége az épület és a bútor közötti átmenetnek, a falak mentén húzódó sárpadkának, a tőtésnek. Az egyetlen helyiségből álló lakóháznál vagy a lakóház egyetlen lakóhelyiségében közvetlenül a bejárat mellett van a tüzelőberendezés, mely a 20. században rendkívüli formai változatosságot mutat. Mögöttük azonban mindenütt felsejlik a zárt tüzelő, a kemence, mely még a közelmúltban is ott volt a régi házakban (Kós K. 1989: 262–267). A kemence nyílt tűzhellyel párosult, és volt valamiféle füstelvezetője is, bár ennek kora, múltja ismeretlen. Feltételezhető, hogy a 18. században a góg, tűzfogó, tüszejkürtő, hornya még nem volt ott a csángó házakban, megjelenésük összefügg a második, színnek nevezett helyiség elterjedésével. Azonban ennek idejét sem tudjuk, csak azt, hogy ez a bővítmény inkább közlekedőtér, esetleg tárolásra szolgál, és benne a zárt tüzelő, a kemence új jelenség.

A csángó gazdasági építmények többnyire szerényebb technikai kivitelűek, mint a lakóház, és feltételezhetően a múltjuk se nagy. Az istálló, a pajta újabb, régebben elegendőnek bizonyulhatott az elkerített telekrész, az akol. Az intenzívebb gabonatermesztéssel és a jószág istállóban tartásával függ össze a székely mintákat szerényebb léptékben követő csűrök elterjedése. Ezek azonban rendkívül újak, az elsők csak a 19. század végén {286.} tűntek föl, igazi terjedésük az 1930-as évekre tehető (Kós K. 1989). Meg kell még említeni a rendkívül változatos, kisebb, fonott falú gazdasági építményeket, a tyúkpajtát, a kustát, a pujkast, mely a kukorica tárolására szolgál, és sorolhatók még mindazon építmények, melyekkel feltehetően csak az utóbbi száz év során népesült be a csángó udvar.

VÁLTOZÁSOK A 19–20. SZÁZADBAN

A 18. századot követően, esetenként már valószínű, hogy ebben a században is, a népi építészet táji tagolódása a nagy, majd mezotáji formák után az egyre kisebb egységek felé halad. Ezek, akár már a 19. században is, sokszor valóban csak néhány falura, településre terjednek ki, így részletes bemutatásuk itt reménytelen, mindössze a főbb tendenciákra, a kiváltó okokra térhetünk ki egy-egy jellemző példa kiragadásával.

A gazdasági változások, lévén, hogy az épületek a gazdálkodás vagy a feldolgozás, tárolás keretéül szolgálnak, nyilvánvaló hatással vannak, és az e téren mutatkozó táji és fáziskülönbségek előbb-utóbb éreztetik építészeti hatásukat. A 18. század végének gabonakonjunktúrája bizonyos kérdéseket eldöntött, a konjunktúrába ekkor bekapcsolódó vidékek megszerezték maguknak azt az „előny”-t, amit azután építészetileg is kamatoztattak. Ez mindenekelőtt az épületek minőségének javulásában mutatkozik meg. A változás megvalósítása és megvalósíthatósága viszont annak köszönhető, hogy ez az a korszak, amikor a céhes mesterek mintegy kiáramlottak a falvakba és nemcsak a népművészet „első virágkorá”-nak létrehozásán munkálkodtak (Hoffmann T. 1976: 99), hanem az ácsok, kőművesek építettek is. Jó példája ennek, hogy 1773–1818 között a miskolci kőműves céh Borsod, Abaúj és Zemplén megye 21 településének mestereit vette fel soraiba (Domonkos O. 1991: 150), akik természetesen nem mind a parasztok részére dolgoztak. De ott találkozunk velük elsősorban, ahol már a 18. században szélesebb körű a kőépítkezés és megjelenik a második szoba, azaz Tokaj-Hegyalján.

Az ország másik részén, Bogyoszlón a 19. század első húsz évében egy olyan mester dolgozott, aki faragással díszített mestergerendák sorozatát hagyta maga után. Ezek esztétikai értékük mellett azt tanúsítják, hogy ebben a faluban ebben a korban már volt egy olyan (lakó)helyisége a parasztháznak, melyben ilyen díszítettségű építészeti elemet lehe-tett elhelyezni. A két kiragadott példa nem véletlen, Tokaj-Hegyalja a 18. század végén, a 19. század elején egy fellendülést ért meg és a mezővárosok – hozzájuk csatlakozva a környező falvak is – nagyjából ettől a kortól már önálló építészeti tájnak számíthatók. A Csorna és Kapuvár szomszédságát élvező rábaközi Bogyoszló földrajzi helyzeténél fogva tudta kivenni részét a konjunktúrából és lett részese egy olyan építészeti kistájnak, melyet még a Sopron tőszomszédságában lévő Fertő-vidék, Fertőszéplak példája alapján is, mintegy ötven évvel tud csak követni.

Az utóbbi már azt a 19. század közepén, második felének kezdetén tapasztalható változásokat szemlélteti, melynek kiváltó oka a jobbágyfelszabadítás, tagosítás és a nyomukban bekövetkező nagy átalakulás. A tagosítást követő építési láz hozta létre Fertő-széplak maradványában is impozáns utcasorát, ami egyben egy Fertő-vidéki építészeti táj minden jellegzetességét magába sűríti. De ez az a kor, melyben a tolnai Sárköz vagy északon Gömör önálló építészeti arculata is kiformálódott.

Némileg másként alakulnak a táji építészeti formák Erdélyben. Itt a változásokat, tagolódást az etnikai kép mobilitása is befolyásolta. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az első nagy gabonakonjunktúra errefelé nem érezteti hatását. Igazi konjunktúra a vasúthálózat kiépülését követi. Ennek jó példája Kalotaszeg, mely, mint láthattuk, a közép-erdélyi építészeti nagytáj része volt. 1858-ban a vasút elérte Nagyváradot, 1870-ben pedig Kolozsvárt. Ezzel Kalotaszeg – mindenekelőtt a központi területe – mintegy „ki-nyílik”, és az egyéb változásokkal együtt építészeti átalakulása is megindul, kialakul az a sajátos építészeti képe, melyet nagyon kevés változással a 20. század második felében is tanulmányozhattunk.

Ez az a kor, mikor a népművészet „elparasztosodik”. Ez a népi építészetben is jól nyomon követhető, Kalotaszeg építészetének alakulása is jól példázza a tendenciák hasonlóságát. De ugyanezt tapasztalhatjuk Mezőkövesden is, ahol 1870 után a környék nemesi kuriális építészete visszfényeként alakul ki egy önálló „nagygazda-építészet”, mely jellegzetesen a külsőségek utánzásában jeleskedik.

Egyre nagyobb szerepe lesz ettől a kortól a falusi mesterembereknek is, akik szakiskolai tanulmányok során sajátították el a korszerűbb technikákat és formákat. Hatásukra sokszor valóban csak néhány faluban, a mester működési körzetében, terjednek el bizonyos építészeti elemek. Ezek azonban többnyire stíluselemek, mint az előtornác kerek téglaoszlopos, felette egyenes, vakolatdíszes oromzatos változata Békés megye településein.

Az elmaradottabb vidékek utolsó felzárkózási kísérlete a 20. század elejére, esetenként a két világháború közötti időre esik. Ekkor jelennek meg például Kászonban a bonyolultabb alaprajzú lakóházak, melyek építését már tanult ácsok vezetik (Kós K. 1989: 199–200). Északkelet-Magyarországon falvak egész sorában láthatunk a füstlyukas tetődeszka oromdíszén közel azonos évszámot az 1910-es évekből. És ekkor épülnek át a Kisalföldön az addig a fejlődésen kívül rekedt szigetközi falvak, sajátos módon gyakran barokkos oromzattal.

A két világháború közötti változások eredménye Észak-Borsod néhány településének sajátos, „móros” jellegű tornáca. De ezeknek a jelenségeknek a nyomon követése már {288.} olyan részletkutatásokat követel meg, mint amilyennel például ki tudtuk deríteni, hogy a Hont megyei Százdon azért terjedt el az 1930-as években a léces kukoricagóré, mert ettől kezdve építettek olyan lakóházakat, ahol a stukatúros padlás már nem volt a korábbi időkben megszokott mértékben terhelhető, tehát megoldást kellett keresni a kukorica tárolására.

A népi építészet táji formáinak és ezek alakulásának bemutatásakor eddig az elkülönítő jegyeket hangsúlyoztuk. Végezetül azonban az egységesülési tendenciákat is meg kell említeni, melyek elsősorban az építőanyagokban, technikákban figyelhetők meg, hogy azután a 20. század közepén a falu hagyományos gazdálkodásának megszüntetésével az épületekben is mindez megmutatkozzék, egyrészt a gazdasági rendeltetésűek folyamatos elpusztulásával, másrészt a típustervek alapján épített kocka-, majd a magyar népi építészettől idegen emeletes házak építésével.