BEVEZETÉS

Az építészet az emberi kultúra terméke, közvetlenül kapcsolódik azokhoz a társadalmi és gazdasági mozgásokhoz, amelyek a műveltség alakulására folyamatosan hatnak. Az építészet kulturális folyamat, amelyben – az ember és a természet viszonyának kölcsönhatásában – a tényleges társadalmi igények, a technológiai fejlettség szintje, valamint a szociális viszonyok folyamatosan tükröződnek; ezek alakulása, fejlődése az építészet alakulását is alapvetően meghatározza minden korban és minden társadalomban. Az épületek viszonylag hosszú életű objektumok, ezért tanulmányozásuk a kultúra alakulásának számos részletére is fényt deríthet (Bedal, K. 1993).

A magyarság építészetének alakulását az 5–6. századtól tudjuk figyelemmel kísérni. A korai századokból csak gyér emlékanyag maradt ránk. A középkor végéig jószerével csak régészeti leletek és romokban fellelhető, esetleg megmaradt építészeti emlékanyag tanul-mányozására és értelmezésére támaszkodhatunk. Az újkorban rohamosan gyarapodik a forrásanyag, mígnem a 18. századtól egyre több konkrét adattal, majd helyszíni vizsgálatok anyagával számolhatunk. Az eddigi ismereteink szerint a jelen évezred elejétől – a korábban sem egységes magyar társadalom differenciálódásának kezdetétől – számolhatunk építészetünk kettősségével. Ez időtől válik el az uralkodó társadalmi rétegek, csoportok, vagyis a társadalmi elit építészete (várak, paloták, templomok, kolostorok stb.) a köznépétől. Ez utóbbit nevezzük népi építészetnek. A kétféle építészet természetesen folyamatos kölcsönhatásban volt egymással az évszázadok folyamán és az elit építészet az európai építészeti kultúra számos elemét közvetítette a népi építészet számára.

A népi építészet (népi építkezés) a magyar néprajzi kutatások megközelítésében az élelmiszertermelő parasztság (jobbágyok, zsellérek, cselédek, szabadalmas parasztok, továbbá a hasonló körülmények között élő kisnemesek) és a paraszttársadalmat kiszolgáló kézművesek építészete. Vagyis a falun és mezővárosban élő közrendűek mindennapi életét, termelő munkáját, fogyasztását, vallási- és közösségi életét szolgáló építmények összessége, melyek meghatározott társadalmi és gazdasági funkciót látnak el (Dám L. 1992: 5–7), és amelyek szerteágzó, egyenetlen súlyú, rendkívül bonyolult feltételrendszerben jöttek létre és éltek tovább (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 9–19).

A magyar népi építészet vizsgálatának kezdetei a 19. század elejéig nyúlnak vissza (Paládi-Kovács A. 1985), de az intenzívebb kutatások – a néprajztudomány kialakulásával párhuzamosan – csak a század végén bontakoztak ki. (A kutatás történetét összefoglalta: {92.} Dám L. 1992). Az azóta eltelt mintegy száz évben a falusi építészetre vonatkozóan hatalmas ismeretanyag gyűlt össze, a régészeti feltárások, a nyelvészeti kutatások és az írott történeti források közzététele a kutatások történeti elmélyítését is lehetővé tette (Balassa M. I. 1985a; Barabás J.–Gilyén N. 1987). Az utóbbi négy évtizedben a kutatási eredményeket ismertető publikációk száma is ugrásszerűen nőtt. Egymás után láttak napvilágot a táji építészeti monográfiák, tematikus feldolgozások és a legutóbbi évtizedben az átfogó igényű összefoglalások is megszülettek (Barabás J.–Gilyén N. 1987; Dám L. 1992). Az itt következő összefoglalásunk erre a hatalmas ismeretanyagra és a sok száz publikációban közzétett vizsgálati eredményekre támaszkodik.

Kötetünkben a 19. századra kibontakozó, e század utolsó harmadában virágkorát élő, generációkon át hagyományozott építészeti kultúrát szándékozunk bemutatni, visszatekintve a történeti előzményekre és utalva az így körülhatárolt építészeti kultúra 20. századi továbbélésére, vagyis arra a történelmi örökségre, melynek megőrzésére a jelen generációja hivatott. A fejezet elején részletezzük az építést meghatározó, befolyásoló természeti, társadalmi és gazdasági feltételeket, majd bemutatjuk a lakóház alaprajzi változatait, a falazat hagyományos anyagait és szerkezeteit, a födémet és a tetőszerkezetet, valamint a héjazat anyagait és technológiáit. Bemutatjuk a tüzelőberendezés és a füstelvezetés történeti alakulását és táji típusait, valamint kulturális kapcsolatrendszerét. A fejezet további részében megismertetjük az olvasót az élelmiszertermelésben meghatározó jelentőségű gazdasági épületekkel, a csűrrel, a terménytartó épületekkel, az állattartás építményeivel. Ismertetjük a parasztközösségek életében fontos szerepet játszó szakrális építményeket (templom, kápolna, kálvária, harangtorony stb.) és más közösségi épületeket (iskola, községháza, pásztorház stb.). Bemutatjuk az építmények használatát, funkcióját, a házbeli élet, a lakás funkcióit. Részletezzük a falusi építészet esztétikáját, a parasztházat díszítő elemeket és eljárásokat, a magas építészeti stílusok falusi megjelenítését, továbbá az építőmesterek tevékenységét. Külön fejezetrész foglalkozik a 18–19. századra a Kárpát-medencében kialakult építészeti zónákkal, a néprajzilag és építészettörténetileg meghatározható háztípusokkal, ezek nagytáji elterjedésével és kapcsolatrendszerével. Végül a magyar népi építészet korszakait és történeti alakulásmenetét ábrázoljuk, mintegy összegezve a magyar népi építészeti kutatások történeti és néprajzi tanulságait. A fejezet végén az építészeti örökség megóvásának módozatait és megvalósult tényeit (műemlékvédelem, szabadtéri múzeumok) ismertetjük.