A gázellátás története

 

A mai Belgium területére eső Leuven városkában 1784-ben Jan Peter Minkelaers kőszénből, lepárlás útján nyert gázzal előadótermet világított ki. Szinte egyidőben a párizsi Philipp Lebon 1785-ben hő­lámpának nevezett gázfejlesztő készülékében fából (később kőszénből) állított elő gázt, amelyet lakásá­nak világítására használt, és a würzburgi gyógy­szerész, Pickel, gyógyszertárát csontlepárlás útján nyert gázzal világította meg. Az 1790-92. években az angol William Murdoch és Samuel Clegg (Redruch, Cornwall) a kőszénből előállított gázt disznóhólyagban tárolva, már több helyen alkal­mazta világításra. Murdoch a nagyüzemi gázgyár­tás első alapjait rakta le. Kísérleteire felfigyelve, Watt őt bízta meg, hogy készítse el gőzgépgyárának gázvilágítását. Clegg nevéhez fűződik a gáz tisztí­tása, mérése, a nyomásszabályozás és a felhaszná­lás elvi alapjainak kidolgozása. A legelső gázvezeté­ket Lord Dundal (Anglia, 1785) alakította ki, aki a világítási célokra kőszénből előállított gázt bádogtartályban tárolta.

A gázelosztás, a gázellátás kezdete elválasztha­tatlan az első gáztársaság alapítója, a német szár­mazású Friedrich Winzer (később Winsor) nevétől. 1813 szilveszterén a londoni Westminster-híd dísz­kivilágítását helyezte üzembe, majd 1814. április 1-én a St. Margarete városnegyed közvilágítását. Ennek eredményeképpen a gázvilágítás rohamosan terjedt Európa fővánosaiban, megszüntetve az utcai olajlámpák egyeduralmát (1815: Párizs, 1818: Bécs, 1862: Berlin stb.).

A gázt kezdetben szinte kizárólag világítási cé­lokra alkalmazták. A felhasználási lehetőségek bővülésével a gyártott gáz elnevezése városi gázra változott. A gáz ipari hasznosítása a XX. századé, bár a legelső ipari jellegű felhasználást Winzler Bécsben mát 1802-ben megvalósította, amikor a szénből lepárolt gázzal téglaégető kemencét fűtött.

Oroszországban a gázgyártás több mint százötven évvel ezelőtt indult meg. Az első gázgyárakat 1835-ben létesítették mesterséges világítógáz elő­állítására, előbb Pétervárott, majd Moszkvában, Harkovban, Kievben, Odesszában, Kazánban stb. A XIX. század végén mintegy kétszáz gázgyár mű­ködött a vasúthálózat mentén.

A forradalom előtti Oroszországban földgáz­ipar egyáltalán nem volt, pedig az ásványolajkörze­tekben hatalmas gáztömegek voltak.

A földgázt tüzelőanyagként egészen primitív módon, már több mint két évszázaddal ezelőtt felhasználták. Így ír például Szojmonov kapitány a Tudományos Akadémia kiadásában 1763. évben megjelent "A Kaspi-tenger leírása" című munkájában : "A házakban a lakók kis, félársin mély lyukakat  ásnak (1 ársin=0,711 m). Ebbe 4-5 versok (egy versok 4,445 cm) agyagból, vagy nádból készített csöveket állítanak. A csövön át kiáramló gázt forgáccsal vagy szalmá­val meggyújtják, a tűzre felteszik az ételt és meg­főzik. Ugyanezt az eljárást világításra is használ­ták."

Magyarországon 1816, június 5-én gyújtotta meg - saját maga által előállított készülékében gyártott gázzal - Tehel Lajos, a Nemzeti Múzeum őre a Nemzeti Múzeum oldalán elhelyezett gázlámpá­ját.

Magyarországon - min­den valószínűség szerint - az első üzemszerű gáz­fejlesztő készüléket Széchenyi István nagycenki kastélyában állították fel és üzemeltették.

Széchenyi 1815 novemberében tanul­mányúton járt Angliában. Naplójából olvashatjuk, hogy akkor látogatta meg azt a gázművet, amely Angliában a legnagyobb és legtökéletesebb volt, ahol a gyárnak már 25 mérföld hosszan készen volt a vascsövekből készült föld alatti vezetéke. Nagy nehézségek árán és jó pénzért megszerezte egy gázfejlesztő készülék modelljét és azt körülmé­nyes és kalandos úton magával hozta. Az angolok már akkor is védték találmányaikat és büntették eltulajdonításukat.

Széchenyi az elhozott modell alapján elkészíttette a gázfejlesztő telepet és nagycenki kastélyát gázzal világította. A gázvilágítás valószínűleg már évek­kel előtte működött, de csak 1840. augusztus 20-án mutatta be hetven meghívott vendég jelenlétében, akik között jelen voltak: Deák, Eötvös, Bezerédy, Klauzál és mások. Minden valószínűség szerint az első üzemszerű gázfejlesztő készüléket itt üze­meltették.

Egészen 1855-ig, az első gázgyár építéséig a pesti létesítmények egyedi gázellátásra rendezkedtek be, így például 1837-ben készült el a Nemzeti Színház külső-belső gázvilágítása, melyről Jókai Mór a következőt írta: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott, savanyú-káposzta szaga volt, de eltűrtük nemzeti büszkeségből”. A központi gázszolgál­tatást a Lóvásártéren (ma Köztársaság tér ) épített első hazai gázgyár kezdte meg, amelynek létesítése, valamint az utcai közcsőhálózat fektetése Mayer és Kapferer nevéhez fűződik.

A pesti közvilágítást 1856. december 23-án he­lyezték üzembe. Budára csak 1862-ben épült meg a gázvezeték a Lánchídon keresztül .

A századfordulóig még négy gázgyárat építettek (Mártírok útja, Révész utca, Ferencváros, Kő­bánya). Ennek ellenére a gázellátás lassan terjedt, és a korabeli sajtó alapján még I884-ben is szenzá­ciónak számított az Operaház elkészített gázvilágí­tása, "a jól elhelyezett légszesz lámpák és légszesz csillárok pazar fénye" .

A budapesti gázellátás fordulópontját 1910 je­lentette, amikor a főváros tulajdonába vette a gáz­gyárakat. Az 1909-14. években a zürichi Gáz­művek igazgatójának, Weiss-nek tervei alapján fel­építették Óbudán az új, korszerű gázgyárat, és fo­kozatosan beszüntették az öt elavult, kisebb gázmű üzemeltetését.

Az 1920­-as években újfajta háztartási készülékek forgalomba hozatalával és a készülékek bérleti rendszerének bevezetésével növelték a konyhai fogyasztást, majd lassan növekedni kezdett a melegvíz-szolgáltató készülékek száma . A II. világháború során, a hadi­ipari termelés fokozódásával az ipari felhasználás is lendületet vett. 1945-ben hazánkban összesen 10 gázgyár (Óbuda, Miskolc, Debrecen, Győr, Sopron, Székesfehérvár, Szeged, Szombathely, Baja, Pécs) működött, vezetékes gázszolgáltatás főleg a gázgyárak körzetében volt. A földgáz értékesítése 1943-ban kezdődött, amikor csővezeték épült Buda­fáról Nagykanizsára. 1945 előtt a földgázt a kőolajtermelés kísérőgázaként, a kőolajtermelő üzemek belső felhasználására alkalmazták. A ki­termelt földgáz egy részét a tároló-rétegbe vissza­sajtolták, egy kis részéből saját energiaforrást teremtettek, az ezen felül megmaradt földgázt fel­használatlanul a levegőbe eresztették.

A háborús pusztítás óriási károkat okozott a termelő-berendezésekben, elpusztultak gáztárolók, megrongálódott a csőhálózat, tönkrement a fogyasztókészülékek nagy része.

A háború után teljesen újjá kellett építeni a termelő-berendezéseket. A sziléziai szénszállítások szünetelése miatt a Gázművek megkezdte a pécsi, a komlói és a nagymányoki szenek felhasználását. 1946-ban megindult a lengyel és a cseh gázszenek behozatala.

A fővárosi gázhálózat újjáépítése hamar megvalósult. Az energia­hiány enyhítésére jelentős lépés volt 1948-ban a dél-zalai (lispei) földgáz Budapestre szállítása (a vezetéken felváltva szállítottak nyersolajat és földgázt).

Az iparosítás jelentősen növelte az igényeket; ennek kielégítését elősegítette az a vezeték, amely a Dunai Vasmű kamragázát a fővárosba szállította.

A magyar gázipar történetében fordulópontot jelentett az olajjal össze nem függő jelentős földgáz­készletek felfedezése. Az 1950-es évek végén feltárt gázkincs a hazai gázipar elmaradottságának felszámolásához lényegesen hozzájárult.

A nagyalföldi szénhidrogén-kutatás 1957-től ki­emelkedő sikerrel járt. A hajdúszoboszlói földgáz­telepek készletei nagyságrendileg felülmúlták ko­rábbi földgázlelőhelyeinkét. Számottevő eredményt hozott : Pusztaföldvár, Pusztaszőlős, Battonya te­lepeinek megtalálása és feltárása. Gazdasági jelentőségű készletekkel rendelkező szénhidrogéntele­pek jelenlétét bizonyították 1962-ben az üllési, majd 1964-ben a szanki és a szegedi területen. A 70-es években jelentősebb előfordulást találtak Kiskunhalason, Zsanán, Sarkadkeresztúron, End­rődön.

A kormány, felismerve a földgázhasználat kiszélesítésének gazdasági jelentőségét, 1960-ban elhatározta a gázipar fokozott mértékű fejlesztését. A hajdúszoboszlói földgáz Budapest körzetébe való szállítási lehetősége, megalapozta az albert­falvai vízgőzös és az óbudai levegős földgázbontó berendezések megépítését. Terjedt a lakások gáz­fűtése.

1965-ben elkészült a Budapestet körülölelő kör­vezeték, és megkezdődött az ipari üzemek foko­zottabb gázfelhasználása.

A fűtési igények gyors növekedése miatt, 1966­-ban megépült a kőbányai földgázbontó berende­zés. 1968-ban lehetővé vált a fővárosban szolgálta­tott gáz égéshőjének növelése. A Fővárosi Gáz­művek dolgozói egy év alatt mintegy 600 ezer ké­szüléken elvégezték a nagyobb fűtőértékű gáz elégethetőségének biztosításához szükséges átalakí­tásokat.

1970-ben a kormány jóváhagyta a Földgázfel­használási Központ fejlesztési programját, melynek célja a hazai földgázkészletekre támaszkodva a gáz­termelés növelése, valamint az akkori Szovjetunióból, töb­bek között az Orenburg, Ungvár között a KGST ­országok közös erőfeszítésével felépült gázvezeté­ken érkező földgáz optimális felhasználása. Az 1980-as években már alig volt városi gáz gyártás, csak a kokszolóművek közelében találunk ilyent.

A propán-bután gáz termelés és értékesítés, vala­mint a szolgáltatások szervezése terén is jelentős ered­mények születtek. Megszűntek az adminisztratív kötöttségek, előtérbe kerültek a kereskedelmi mód­szerek. Létrejöttek a propán-bután gázt szállító különjáratok, sok új cserelehetőséget teremtettek.

Ma már több PB gázszolgáltató cég működik, akik megoldják azon települések tartályos gázellátását, ahol még nincs vezetékes gáz. Ezzel a módszerrel minden lakásban megoldható a kényelmes és a környezetet kevésbé károsító energiaellátás.