DUNA MENTE – DUNA–TISZA-KÖZE – DÉL-ALFÖLD

A meglehetősen bonyolultan körülírható terület építészetének egykori erőteljesebb elkülönülése az Alföld keleti részeitől eléggé nyilvánvaló, ha végiglapozzuk a Magyar Néprajzi Atlasz építészeti jelenségeket ábrázoló térképeit. Ez az a vidék, ahol a jelentősebb tanyásodás mellett „megosztottság is van (lakótelken kívüli istállók, csűrök, rakodók)” (MNA 1. térkép), amely ez esetben istálló. De nagyjából ez az a terület, ahol a szarufa horogfa megnevezése még a 19. század végén is általános volt (MNA 229. térkép), s a tetőnél maradva például egy sajátságos formájú nádverő is itt lelhető föl, amelynek, legalábbis az Atlasz szerint, szűkebb területen furkó a neve (MNA 235–236. térkép).

A példákat tovább lehetne még sorolni, de érdemesebb a lakóház tüzelőberendezés-rendszerét alaposabban megvizsgálni, mert legszemléletesebben e téren mutatkoznak  meg a különbségek. A központi bejáratú épület már a 18. században is kéttüzelős volt, egy zárt és egy nyílt tüzelő alkotott egységet. Ha megvizsgáljuk a jobbára 19. század végi állapotokat rögzítő néprajzi térképeket, feltűnik, hogy a dunántúli szögletes- és a tiszántúli boglyakemencék között van egy meglehetősen széles sáv, ahol sajátos formájú és elnevezésű szobai tüzelők fordulnak elő. A nevek közül északon a legjellegzetesebb a siska, siskó, siskakemence, ezt váltja dél felé haladva a banya, banyakemence, sőt a Duna mentén, a Dunántúl alföldi peremén a dóri, dorkó, és – amit hangsúlyozni kell – dóri kályha megnevezések (banyakályha is van! – MNA 224. térkép) jelölik a formailag egymástól eltérő, de egyben mégis hasonlónak tűnő tüzelőberendezéseket. A rokonság abban lelhető fel, hogy ezek a kemencék a kályháskemencéknek sárból, esetenként vályogból, égetett téglából készített másolatainak tűnnek (Dám L. 1986: 239–242). Formailag a mintául szolgáló kályháskemencék nem azonosak, hiszen a Kisalföld peremvidékén előforduló siska egy nyereg alakú, a dóri inkább egy szögletes alsó és felső részű kályha utódja lehet ugyanúgy, mint a Duna–Tisza köze banyái, mely utóbbi néven a nyeregkemence is szerepel.

A „kályhamásolat” tüzelőberendezések falába gyakran még a 20. században is kályhaszemet illesztettek, mint erre Komárom megyéből ismerünk példákat. A kutatók úgy vélik, hogy az Alföldön általánosságban a 18. században a késő középkori kályháskemencéket felváltja a búbos kemence. A folyamat az itt tárgyalt nyugati részeken elhúzódhatott. Ezt tanúsítja Pest–Pilis–Solt vármegye árlimitációja 1812-ből, amelyben a fazekasok és korsósok nagy részletességgel foglalkoznak a kályhákkal. A limitációban szerepel a „Száz tíz darabból álló közönséges Kályha Kementze...”, ugyanilyen száz darabból, „Nyócvanhat darabból álló zöldmázú Kályha”, „Ötvennégy darabokból álló habos Kályha Kementze” és szó esik egy „Újmódi Kementzének felállításáról a' hozzá tartozó dróttal együtt” is. A kályháskemencéknél mindig szó esik a „4 szegletű közönséges Kályhá”-ról és a „szeglet Kályhá”-ról (Bárth J. 1987: 181–183). Mindez arra vall, hogy a megyében, mely ekkor Váctól a Baja melletti Szeremléig a Duna–Tisza köze nagy részére kiterjedt, a kályháskemence közönséges lehetett. Újabban olyan adatok is felmerültek, hogy például Szalkszentmártonban még 1850 után is készült bögre formájú kályhaszem. Ezért nem túlzó a következtetés, hogy ezeken a területeken, melyekhez természetesen a Duna mente dunántúli része is hozzátartozik, a 18. században még széles körben használhatták a kályháskemencéket.

Egyelőre a jelenség regisztrálásánál tartunk, magyarázattal még nem szolgálhatunk, de figyelemre méltó, hogy a formailag meglehetősen változatos kemencéknél a „kemence, kályha, kandalló sarokpihenőjének neve” egységesen kuckó és alakváltozatai (MNA 245. térkép), szemben a „klasszikus” boglyakemencék sutjával.

Nem véletlen, hogy az itt konyhának és nem – mint innen keletre – pitvarnak nevezett helyiség tüzelőberendezésében is kimutatható a különbség a Tiszán inneni és túli területek között. A Duna–Tisza közén, a Kiskunságot kivéve, a néprajzi kutatás nem találta meg a kémény alatti középpadkákat. A Kiskunságban is meglehetősen kisméretűek, és az emlékezettel és forrásokkal elérhető időkben nem használták főzésre őket (Dám L. 1986: 244–246).

A környezet azonossága miatt számos téren nem mutatható ki különbség az Alföld két nagy földrajzi régiója között. Általában a földfalak uralkodnak, a különbség csak annyi, hogy a Tiszától nyugatra még a 19–20. század fordulóján is a vertfal volt többségben, szemben az innen keletre lévő vályog dominanciájú vidékekkel. Mindkét falszerkezet viszonylag új, széles körű elterjedésük nem sokkal a 18. századot megelőzően kezdődhetett el, és nem kizárt, hogy már akkor megvolt a két terület közötti különbség. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy az építkezéshez felhasználható föld minősége is eldöntötte azt, hogy milyen technikát alkalmaztak, alkalmazhattak (Balassa M. I. 1989a: 37).

A növényföldrajzi viszonyok a tetőfedés anyagát is meghatározzák, az Alföld egészén már a 18. században általános volt a nádfedés. A tetőforma azonban feltételezhetően nem volt ilyen egységes. Az egyenes oromzatok és a különböző nagyságú csonkakontyok között egy meglehetősen karakterisztikus és az idővel változó határvonal ismerhető fel. A 20. század első felében a Magyar Néprajzi Atlasz szerint Hajdúnánás–Konyár–Doboz (MNA 252. térkép), Györffy István megállapítása alapján Tiszafüred–Nádudvar–Püspökladány – Bihar(Sárrét)udvari – Biharnagybajom – Füzesgyarmat – Mezőberény –Békés–Békéscsaba a határvonal, de hozzáteszi, hogy „a Tiszán túl a kontyos építkezés mindenütt megvolt” (Györffy I. 1942: 94), mint ahogyan ez az emlékanyagból kiderül. Joggal feltételezhető, hogy a 18. században is így lehetett, és akkor ez a választóvonal többé-kevésbé egybeesik a tüzelőberendezéseknél tapasztaltakkal.

A gazdasági rendeltetésű épületek 18. századi táji különbségeit egyelőre nem ismerjük. Ennek oka, hogy ez az a század, amelyben az Alföld gazdálkodásában alapvető változás zajlik le, a tanyásodás, mindez pedig a termeléssel közvetlen kapcsolatban lévő épületek alakulását döntően befolyásolta. A településszerkezet alakulását részletesen egy másik fejezet mutatja be, ezért csak arra utalunk, hogy az Alföld itt tárgyalt építészeti övezetében a tanyásodás mellett nagy számban fordul elő a település olyan megosztottsága, ahol a gazdasági rendeltetésű épületek a lakótelken kívül helyezkednek el – a Tiszántúlon ez szórványos –, és ennek egy további kutatás nyilvánvalóan kimutatja majd az építészeti következményeit.

 TISZÁNTÚL

A táj önállóságát a 18. században az előbbiekben már részben bizonyítottuk. Tudjuk, hogy ebben az időben a Tiszántúlon általános volt a háromhelyiséges, központi bejáratú lakóház, melyben egy lakóhelyiség, a pitvar és a kamra kapott helyet. Ebben az épületben két, esetenként három tüzelőberendezés volt, mindegyik olyan, amelyik különbözik az Alföld nyugati felén e korban használtaktól. Már Hódmezővásárhelyen feltűnő, hogy az inventáriumokban a 18., de még inkább a 19. századból csak kemencék használatáról értesülünk. Ezek sárból készültek, volt kuckójuk, és feltehetőleg padkájuk is (Barabás J. 1954: 473–474). Hiányzik azonban a kályháskemence, ami Vásárhelyen, az Alföld, de talán az ország legnagyobb fazekasközpontjában több mint feltűnő. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyébként az egész Tiszántúlon, tehát ott, ahol a klasszikus boglyakemence az uralkodó.

Ehhez, a boglya formájú, a pitvarból fűthető kemencéhez a lakóhelyiségben egy másik tüzelőberendezés társul, a kemence és a bejárati ajtó közötti falszakasznál elhelyezkedő kandalló. A változatos kivitelű, nyílt tüzelőberendezés nemcsak az Alföld keleti peremén volt fellelhető a 20. század kezdetén, hanem olyan helyeken is, mint a Tisza mellett Tiszacsegén vagy délebbre Kisújszálláson, az viszont kétségtelen, hogy délen a Körösökön túl nem fordul elő (MNA 242. térkép).

A lakóépület harmadik tüzelője a konyhabéli padka, annak is a helyiség közepén elhelyezkedő középpadka változata. Ezek – mint arra már utaltunk – nagyméretűek, nemritkán körüljárhatók és kör alaprajzúak. Elterjedése a 19–20. század fordulóján szinte teljesen egybeesik a kemence melletti kandallóval, mindössze délen a Körösök és a Maros között fordul elő annál nagyobb területen, itt már a kisméretű középpadkákkal vegyesen szerepel (Dám L. 1986: 244–246).

Számos, többé-kevésbé karakterisztikus elkülönítő jegyre már utaltunk, a falanyagban, a tetőformában és az egyebekben mutatkozó különbségek mellett számos terminust is meg lehetne említeni, ezek azonban nyelvjárási különbségek következményei (is) lehetnek, ezért szerepeltetésük a táji különbségek megállapításánál részletesebb elemzést követelne (Balassa M. I. 1991a: 366–367). De már az eddigiekből is eléggé plasztikusan kibontakozik az a határvonal, mely a 18. században az Alföld népi építészetét két jól elkülönülő övezetre tagolta: nagy általánosítással ez a Tisza. Délen kissé elmosódott a határ, sokszor a Körösökig jelentkeznek egyes jelenségek, máskor ezek még a Marosig nyomon követhetők, úgyhogy a tiszántúli népi építészeti táj határát dél felé a 18. században inkább ez utóbbi helyen kell keresnünk.

{278.} A FELFÖLD NYUGATI FELE

Bél Mátyás az 1730-as évek viszonyainak ismeretében azt írta a Mátrai járás parasztházairól, hogy bennük „Kémény egyáltalán nincs s miközben a kemencében ég a tűz, a belőle kitóduló füst elárasztja az egész lakóhelyiséget, s míg a füst az ajtón és az ablakon át ment ki, addig a lakók a szobába csak meghajolva léphettek be. Mégis többre becsülik ezt a kéménytelen tüzelésmódot, mint a kéményt” (Bél M. 1968: 107–108). Hasonlóan archaikus állapotokat rögzített a 19. század elején Szeder Fábián, szerinte a közvetlenül a kemence szájából a padlásra vezető füstelvezetők mellett még léteznek olyan házak, melyekben a lakóhelyiségbe nyíló szájú kemence füstje egy padlásdeszkába vágott lyukon távozott (Szeder F. 1819. I: 42).

A Felföld nyugati felének jellegzetes településformája – ugyanúgy, mint a keleti részeken – az útifalu, gyakran patak menti útifalu. A 18. századból nincs adatunk arra, hogy a később annyira jellegzetes közös udvar, hosszú udvar ekkor már meglett volna. A Heves megyei Nagyvisnyón például ez az udvarelrendezés csak a 19. század második felében alakult ki (Nagy B. 1960: 68–80). Nem ritka, hogy a telken nagyszámú épület volt, mint 1735-ben Nőtincsen, Nógrádban Tóth György egésztelkes jobbágynak „Uj rovot Háza, Pitvara, Komorája, Istállója 3, disznó óla, Kácsa óla 1, lud óla 1, Hidas óla 1, Pajtája 1, karókkal keritett udvara” (Zólyomi J. 1974: 57) égett meg. De Poltáron 1763-ban a negyedtelkes jobbágynak is egy olyan újonnan épített boronaháza lett a tűz martaléka, mely öthelyiséges volt és 16 öl hosszú, négy öl szélességű, valamint az ugyancsak frissen elkészült csűrös pajtája, ez hét öl hosszú és öt öl széles (Zólyomi J. 1974: 58). Ez utóbbi adatból egyértelmű, a terület népi építkezését az jellemzi, hogy a lakóhelyiségeket magába foglaló, szobából, konyhából, kamrából álló egység további, hozzájuk épült kamrákkal, istállóval vagy istállókkal bővül, ugyanakkor a csűr és a kisebb ólak külön épülnek.

Az építőanyag még a fa, gyakori a teljesen fából ácsolt boronafal, de a talpas-vázas szerkezet akár zsilipeléssel, akár fonással kitöltve is jellemző a terület népi építészetére. A 18. század végén azután errefelé is megjelennek a faépítkezést tiltó rendeletek, hatásuk azonban inkább a következő században érezhető (Bakó F. 1967: 166–167; Balassa M. I. 1994: 102–105).

A tetőfedés anyaga a Felföld egészén a zsúp. A terminusokban elég jól kivehető a megoszlás: nyugaton a baba, bábus, babka használatos a tetőlécre felkötött zsúpkéve neveként, egy, a Sajó és a Hernád közötti foltban a matring, majd innen keletre a kicska és alakváltozatai (MNA 234. térkép). A tetőfedés változatai, a lépcsős, a kévés és a felvert zsúptető azonban inkább nyugat–keleti vonalakkal határolható el egymástól, délen a felvert, középen a kévés és északon a lépcsős megoldás ismert (MNA 233. térkép). Mindez a közel recens adatokból állapítható meg. Az, hogy a 18. században volt-e valamiféle tagolódás a tetőfedésben, egyelőre nem bizonyítható. Az valószínűsíthető, hogy az egész Felföldön ismerték a teregetett szalmafedést – erre az utóbbi időben adatok kerültek elő Nógrádtól Abaújig. Visszaszorulása nyugaton indul meg, keleten, a Felső-Tisza-vidéken még a 20. századot is megérték (Barabás J. 1989b: 89). A tetők formája észak–dél irányban határolódik el. Itt is csak 19. századi adatok és épületek alapján tudunk visszakövetkeztetni a száz évvel korábbi állapotokra, és nagyon valószínű, hogy a Felföld itt tárgyalt nyugati része már akkor sem volt egységes. Nyugaton, a Cserehátig feltehetően  kontyolt, innen a Sajóig a lakóépületeken nyeregtetők lehettek (Balassa M. I. 1994: 159–166).

A lakóegység központi bejáratú, az udvarról először a pitvarba lehet jutni, mely közlekedő- és tárolótér, tüzelőberendezés nincs benne. Ennek megfelelően mérete is szerény, még századokkal később is feltűnik rendkívüli keskenysége. A lakóhelyiség jelentős részét elfoglalja a bejárat melletti, a hátsó hosszú homlokzati és a pitvar felé eső fal által közrefogott lapos, szögletes kemence, melynek szája a helyiségbe nyílik. Ennek a füstelvezetése a 18. században még nem mindenütt megoldott. Ahol van füstelvezető, az a kemencéből kitóduló, és a szája előtt gyújtott tűz égéstermékét egy függőleges, viszonylag szerény méretű, tapasztott sövényfonásból, deszkából készített alkotmánnyal a padlásra vezeti. Ennek a tüzelőberendezésnek nemcsak jellegzetes formája, hanem legalább ennyire karakterisztikus névegyüttese van: a tűzpad, a kemence szája előtti padka, a szap, szapha, a kemence oldala melletti sáremelvény neve, és a cseresznyeg, napjainkra már elhomályosult, eredetileg a kemenceszájjal kapcsolatban lévő megnevezés is ide sorolható. Árulkodó, hogy magának a füstelvezetőnek nincs egységes, az egész előfordulási területen használatos megnevezése, a kürtő, síp, szíttató egyaránt előfordul, jelentésük nem is mindig egyértelmű. Mindez egyes vélemények szerint (Balassa M. I. 1991b: 45–54) a függőleges füstelvezető formai önállóságára és viszonylag kései voltára vall, bár ezt a vélekedést nem mindenki osztja (Bakó F. 1973–1974: 246–255; 1989a: 723–728).

Lényeges kérdés a pitvar lakóhelyiséggel átellenes oldaláról nyíló kamra funkciója. Minden jel szerint ezt a helyiséget a 18. században kezdték el lakni, a folyamat természetesen már az előző időkben megindulhatott. A hideg, női hálókamra megjelenése egyben azt is jelentette, hogy ennek a helyiségnek a tárolási lehetőségei csökkentek, és ezért az udvaron megjelentek a meglehetősen változatos nevű, de kezdetben csak tárolásra szolgáló különálló kamrák. Ezek a kamrák a Nógrád megyéből feltárt levéltári adatok alapján már a 18. században az udvar jellegzetes építményei voltak terhes kamara, éllés ház, búzás kamara, élletes kamara néven (Zólyomi J. 1974: 48).

Önálló épület volt a csűr, vagy ahogyan a Zagyvától nyugatra nevezik, a pajta. Ez a megoszlás arra mutat, hogy a népi építkezés egyes jelenségei más határvonalak mentén vagy más időben határolódhatnak el egymástól, mint a többiek, illetve, hogy már ebben az időben is felbukkannak olyan jelenségek, melyek az építészeti mezotájaknál kisebb vidékeket jellemeznek. Ez esetben valószínű, hogy a pajták egy olyan átmeneti sávban bukkannak föl, amelyben keveredik a hegyvidéki gazdálkodás szemnyerése, a cséplés az alföldivel, a nyomtatással (Hofer T. 1957: 413–414). Történetileg azonban nem kizárt, hogy mindez ennél bonyolultabb, hiszen az adatok arra vallanak, hogy a 18. században a pajták elsődleges funkciója nem a szemnyerés, hanem a tárolás volt (Zólyomi J. 1974: 50). Az elsősorban tároló funkciójú, de a csépléssel történő szemnyerésnek is helyet biztosító csűrök innen keletre folyóvölgyről folyóvölgyre egyre inkább közelítenek a keleti hegyvidéki gazdálkodás épületeihez és használatához (Selmeczi Kovács A. 1976: 126–129, 145–146), és a 20. században lényegében elérik a fejezet bevezetőjében említett Sajó-vonalat. A nyugati vidékeken előfordulnak a pajtáskertek, tehát a megosztott település egy fajtája és az istállóscsűrök, tehát, amikor a csűr egyik fiókja istálló. Ezek szintén a sokat emlegetett határvonalig mutathatók ki (Selmeczi Kovács A. 1976: 105–106).

 A FELFÖLD KELETI FELE

Amennyire biztos határvonalnak látszik már a 18. században is a Sajó, mások szerint a Hernád (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172) által meghatározott észak–déli vonal, annyira bizonytalan az építészeti táj keleti kiterjedése. A lakóházaknál az utóbbi időben két kísérlet is született, az egyik a felföldi magyar parasztházak elterjedését keleten a nyelvhatárig tartja valószínűnek, és ide sorolja azokat a szögletes szobai kemencés házakat is, melyeknek füstjét egy belső füstelvezető vezeti el a pitvarba (Balassa M. I. 1985a: 117–118). Egy másik megoldás a szamosi házterület fogalmának bevezetésével látja megoldhatónak a kérdést, azt vallva, hogy a Szamos vízgyűjtőterületén a 18. században egy önálló építészeti területtel kell számolni, és ennek egy széles átmeneti sávja van nyugat felé, mintegy a Sajó és Hernád közötti vidékekig (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172). Mindenesetre, ezen a keleti területen a települések szintén útifaluk, de teljesen hiányzik a megosztottság. A 20. századi adatok a közös udvarok bodrogközi létéről vallanak (MNA 1. térkép), a nem túlzottan bőséges 18. századi forrásokból azonban nem mutathatók ki.

A felhasznált építőanyagot és az ebből adódó építésmódot itt is alapvetően a középhegységi környezet határozza meg, de van egy olyan jelenség, mely bizonyos különbséget mutat az innen nyugatra eső vidékektől. Ez a talpas-vázas építésmód, mely éppen a Sajó és kisebb intenzitással a Hernád völgyében terjed északról dél felé (Balassa M. I. 1994: 121–122). A 18. század Tokaj-Hegyalja virágkora, ennek építészeti vonatkozásai természetesen a mezővárosokban jelentkeznek, de hatnak a környezet falusi építkezésére is, bár ez, mint például a kő felhasználása, jobbára csak a következő században válik széles körben általánossá.

A különbség a Felföld keleti és nyugati részének népi építkezése között leginkább a lakóépületnél mutatkozik meg. A 18. században itt is általános volt a háromhelyiséges, szoba-pitvar-kamra alaprajzú épület. A szobában azonban az ismert lapos, nagyméretű kemence egy lényegi vívmánnyal gyarapodott, a kabolának nevezett füstelvezetővel. Ez a szerkezet két részből áll, a kemence szája feletti, többnyire szögletes és a – meglehetősen gyakran – kályhacsempéből készített füstfogóból, és az innen, ferdén, a kemence felett a pitvarba vezető füstelvezetőből. A pitvar hátulsó része felett, ahova a kabola torkollt, a 18. században már a falvakban is megszokott lehetett a többnyire gerendavázas fonott és tapasztott szabadkémény. A keleti tüzelőberendezéseket megnevezéseik is elválasztják a nyugatitól, az említett kabola mellett a kemence szája előtti, esetleg az oldala melletti padkát tőc, tőciknek nevezik (Balassa M. I. 1991b: 49–53). A pitvar itt is csak közlekedő-, esetleg tárolótér, a kamra azonban a 18. és a következő századokban is csak az, mint amit a neve mutat, nincs nyoma, hogy lakóhellyé lett volna. A tetőfedés anyagában nem, a tető formájában azonban jól elkülönül ez a keleti terület, a kontyolt nyeregtető, illetve ennek kisfüstlyukas változata nemcsak a 20., de a 18. században is kizárólagos lehetett.

A gazdasági építmények közül az istálló gyakrabban külön épül, mint innen nyugatra, falazata, tetőszerkezete és formája egyezik a lakóépületével. A csűr, mely már a 18. században ott állhatott a gazdagabb parasztportákon, keresztfejes boronafalú volt, és három részre osztott, a két szélső fiók a gabona csépléséig annak tárolására szolgált, a középső rész, a szérű a cséplés színhelye, tehát az épület jellegzetesen a középhegységi gazdálkodás igényeit szolgálta ki.