Alkalmazása a 18–19. században
Ha megkíséreljük összehasonlítani a hazai középkori ácsolt ládákat – nevezetesen a fennmaradt, falusi, szász példányokat – a későbbi, főként 18–19. századi ilyen emlékekkel, másra is fel kell figyelnünk. Különösen szembetűnő a késői utódok meglehetősen csekély mérete, egybevetve a középkori példányok 140–160 cm szélességével és egy métert is meghaladó magasságával. Kézenfekvő a gondolat, hogy a középkori egyedek tekintélyes nagysága a társadalmi ranglétra felső fokain elhelyezkedők lakásának kívánalmaihoz és lehetőségeihez igazodott. Ami pedig a középkori darabok mintázatát illeti, mármint a későbbiekkel összevethető geometrikus jellegű díszítést, azt kell mondani, hogy akadnak köztük egyszerűbb, kevés és nagy kiterjedésű motívumból felépített kompozíciók is, de vannak másrészt olyanok is, amelyekre jellemző a változatosságra való tudatos törekvés, mondhatni keresettség az alkalmazott motívumokat, különösen a rozettákat illetően. Ezeknél a hatást az ornamentika elaprózott volta is fokozza. Az ilyen, érezhető műgonddal kivitelezett példányokról joggal feltehető, hogy létrehozói elsődlegesen az előkelő vevőközönségre számítottak, még ha azután a vásárokon hozzájuthattak rátarti, gazdag jobbágyparasztok leányai is (ilyen példány képét Százhalomból, v. Nagy-küküllő m., lásd pl. K. Csilléry K. 1982a: 163. kép).
Azt követően, hogy a 17. század folyamán az úri és gazdag polgári családok sorra elmaradtak az ácsolt ládákat kelengyebútornak igénylők közül, a ládák teste erőteljesen megkisebbedett, másrészt leegyszerűsödtek az azt díszítő kompozíciók is. Igaz, eközben a vagyonjelző szerep a falusi lakosságnál ugyancsak átruházódott fokozatosan az eleinte jóval kisebb, de nyilván drágábban beszerezhető asztalosládákra.
A már kizárólag falusiak és szegényebb városiak leányai számára előállított ácsolt ládák méretét érezhetően befolyásolták az elhelyezés korlátai. Emellett számolni kell azzal, hogy a háborúságoktól sújtott századokban a falun élők többségének fel kellett készülnie a váratlan menekülésre, márpedig ehhez a kisebb, megrakva könnyebben emelhető láda volt az alkalmasabb. Ott, ahol az idők folyamán meg tudta őrizni az ácsolt kelengyeláda az egykoriakét megközelítő szélességét, ott a magassága csökkent jelentősen; így különösen a bihari román Bondoraszó háziiparosainál (egy 145 cm-es példány képét lásd: K. Csilléry K. 1982a: 165. kép). Gyakoribb volt, hogy a kicsinyítés lehetőleg arányosan történt; legszebb példái ennek a baranyai és somogyi ácsolt ládák (Tarján G. 1979).
Sajátos alakítás következett be a gömöri háziiparos központokban, amihez az ösztönzés hihetőleg a vevőkörüktől érkezett. Itt a tárgy szélességében erősen megkisebbedett, amit a magasság erőteljes növelése ellensúlyozott. Hozzávetőlegesen a módosult változat létrejöttének idejére is következtetni lehet. Az ugyanis, hogy az ismert legkorábbi, 1720-as évszámot viselő példány már ilyen arányokkal rendelkezik, jelzi, hogy ez az említett készítőknél a későbbiek során nagymértékben általánosuló forma még a 18. század kezdetét megelőzően létrejött. Ez a korai ácsolt láda Szarvasról (Békés m.) került a Néprajzi Múzeumba (K. Csilléry K. 1962: 232–234), mely tény viszont arra figyelmeztet, hogy a gömöriek kiterjedt vásárkörzete révén az új tárgyforma alighanem már meglehetősen korán szélesen elfogadottá vált.
A szarvasi, 1720-ból datált ácsolt láda jól példázza a díszítmény egyszerűbbé és egyben összefogottabbá válását is, akárcsak a díszítőelemek számának lecsökkenését, nemkülönben azt, hogy emellett megőrződött az a felületet élénkítő vörösítés és egyes elemek {348.} fekete színezése, ami a középkori geometrikus rajzolatú példányokat szintén jellemezte. Hozzá kell tenni, hogy miközben a jelzett változás lezajlott, a hatalmas területet ellátó, sok faanyagot fogyasztó gömöri központokhoz közeli erdővidéken vészesen megfogytak a feldolgozásra leginkább alkalmas, öreg bükkfák. A szükségből munkába fogott, mind fiatalabb fatörzsekből hasítható, keskeny deszkákból pedig egyre több darab kellett a ládák oldalfalaihoz. Ezen deszkák felületéhez igazodva azután a mesterek a díszítményt keskeny sormintákra bontották, ahogy ezt már az 1720-as példány is mutatja.
Az újkorban menyasszonyi ácsolt ládákat immár kizárólag köznépi vevők számára előállító háziiparosok többsége természetesen nem állt meg a középkorból áthagyományozódott, ám szükségképpen egyszerűbbre fogott mintázat ismételgetésénél. Sőt, a korán ácsolt ládák készítésére specializálódott gömöri falvakból (K. Csilléry K. 1991a: 490) származó, 18., de főleg 19. századi emlékanyag egy, az ácsolt ládák történetében szinte páratlan művészi alakulásról tanúskodik, mellyel talán csak az olaszoknál lejátszódott egyedi fejlődés vethető egybe (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 172. kép).
Kétségtelen, már maga a piacért folyó harc figyelemfelkeltő és vásárlásra ösztönző, újabb és újabb ornamentális ötletek beiktatására késztetett; a népes háziipari központok természetes velejárója volt a versengés. Eközben egyes kimagasló tehetségű alkotók stílusteremtő képessége a nem túl nagyszámú motívumot különféleképp összekapcsolódó alakzatokká rendezte, sajátos és újszerű kompozíciókban. Hála a datált példányoknak, a változások létrejöttének menete ma már megbízhatóan dokumentálható (K. Csilléry K. 1981–84: 38). Anélkül, hogy lényegesebben szaporodott volna a motívumok száma, a rajz mind összetettebb s közben elaprózottabb is lett, egyre kevésbé emlékeztetve a középkori előzményekre. A 19. század derekától elmaradt a színezéssel való felülettagolás is és a kívánt művészi hatást a vonalháló ritkításával és sűrítésével érték el az alkotók (K. Csilléry K. 1989: 835–836). A minták hornyolóval való kivitelezéséből következően, előrajzolás és javítási lehetőség nélkül, egy menetben kellett azokat felrajzolni, és ez a kései bonyolult mintázatok esetében sem történhetett másként. A jelentős gyakorlat ered-ményeként azonban a kompozíciók többsége megkapóan könnyednek tűnik. A kései szemlélő nem is érzékeli, hogy az efféle műalkotás egykor tömegáru volt, és hogy a megélhetés szorongató gondja kényszerítette az alkotót a biztos kézzel, gyorsan végzett munkára.
Ebben az alakulási periódusban, az immár kizárólag a köznépnek szóló ácsolt ládákat is megérintették bizonyos külső hatások. Leginkább a mind nyomasztóbbá váló konkurencia, az asztalosok színes és lendületes ládavirágozásai hatottak a múlt század második felében, ám az ösztönzésükre megfogalmazott mintaelemek, főként virágok, ágak, sőt egyes kompozíciós megoldások többsége szervesen bele tudott épülni az adott, az elvont mértanias mintázat mellett addig csupán jelzésszerű emberalakokat magába foglaló együttesbe (vö. K. Csilléry K. 1977: 22).
A kisebb területeket ellátó és kevesebb mesterből álló közösségekben létrehozott ácsolt ládák díszítménye többnyire jóval régiesebb maradt a most idézettekénél. Mindazonáltal sokfelé, így még a középkori tradíciókhoz leghívebben ragaszkodó, Baranyát és Somogyot ellátó készítők körében is érezhetően meglazult a 19. század folyamán, a század derekától felerősödve, az a fegyelem, amelyet a kiérlelt megoldásokat kínáló, sok százados hagyomány diktált (K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1973: 118–120; 1977: 19, 22; vö. Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 32–38. kép, 252–253). Aminek érezhetően a legnehezebben {349.} lehetett ellenállni – ha a műhelyek hozzá tudtak jutni –, azok az élénk színű gyári festékek voltak. Ám a különféle harsány színfoltokból ritkán sikerült a régiekével vetélkedő, egységes összképet teremteni.
Végeredményben azonban sikeres, az utókor megbecsülésére méltó alkotások egyaránt akadnak a korabeli népművészet általános alakulási tendenciáit, így a színesedés mellett a minták zsúfolását, elaprózását követni igyekvők művei közt, akárcsak azoké közt, akik az öröklött mintákhoz igazodtak, és azt fogalmazták át saját tudásuk szerint. Néha meglepően kevés díszítőelemből, csupán néhány egyenesből is remek kompozíciók jöttek létre, nemegyszer olyan faragók által, akik tudásukat másféle famunkákon szerezték és gyakorolták, míg ácsolt ládából – miként arról a fennmaradt ilyen darabok összeépítése tanúskodik – csak egyetlen példánynak vagy esetleg még néhány továbbinak a megalkotására vállalkoztak (lásd pl. Morvay J.–Molnár M. 1966: 19. kép; K. Csilléry K. 1967: 290–291, 293; 1972: 6–7. kép, 55; 1973: 118–120).
Az ácsolt ládák homloklapját borító díszítmények állandó, lassú vagy esetenként hirtelen módosulása mindaddig tartott, amíg megfelelő számban jelentkezett a tárgyat kelengyebútorként felhasználni óhajtó vevő a készítők piackörzetében. Az igény megszűnté-nek pontosabb időbeli meghatározása alaposabb vizsgálatot kívánna. Annyit azonban tudni lehet, hogy a kelengyéből való kiiktatásra az eltérő gazdasági és egyéb körülmények folytán jelentős időkülönbséggel került sor Magyarország különböző vidékein.
Az alföldi városokban, mezővárosokban például már a 18. században kivételes a paraszti lakosságnál is kelengyebeli ácsolt ládára utaló feljegyzés (lásd pl. K. Csilléry K. 1983: 281; 1990: 112). Legkésőbb a 19. század első felében az alföldi falvakban ugyancsak kimaradt az ácsolt láda a menyasszonnyal adandók közül (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: 276; 1952a: 85–89; Bereczki I.–Örsi J. 1987: 83). Hozzá kell ehhez tenni, hogy a kiszorulás folyamatának megrajzolását nem csupán a visszaemlékezésekből előhívható időpontok bizonytalansága nehezíti, hanem az is, hogy a hagyatéki leltárakban feljegyzett szekrényekről is csak nagy ritkán tudható meg, milyen vagyoni helyzetű leány és mikor mehetett velük férjhez. Ebben a kérdésben azokat az eredeti alföldi környezetükben megőrzött és kiházasításhoz illő módon díszített példányokat sem tekinthetjük perdöntőknek, amelyeken ott áll a készítés éve, köztük nem egy meglehetősen kései is, mint amilyen például egy nádudvari (Hajdú-Bihar m.) ácsolt ládán 1877 (Deli E. 1989: 205–209. kép) vagy egy szentesin 1911 (K. Csilléry K. 1990: 89. kép, 111–112, 114). Az Alföldön, ahol a Néprajzi Atlasz gyűjtői a 20. századi állapotokat kutatva, nem csupán ácsolt ládát, de rá vonatkozó értékelhető emlékezést is csak elvétve találtak (MNA IV. 254–255. térkép), ezeket az ünnepélyes díszű, kései datálású objektumokat már minden bizonnyal eleve kamrai berendezési tárgynak vásárolták, hasonló tároló szolgálatra, mint amire a lakószobából kikopott valahai kelengyés ácsolt ládákat volt szokás befogni. Új darabok megszerzésére mindenütt volt mód, mivel az Alföldet termékeikkel rendszeresen felkereső, hegyvidéki háziiparosok egészen a jelen század elejéig az itteni vásárokon is kínálták azokat a díszített elejű ácsolt ládákat, amelyeket a hozzájuk közeli vidékeken kelengyebútornak vásároltak tőlük a férjhez adandó leányok részére.
Mindazonáltal a személyes adatgyűjtési tapasztalatokból arra kell következtetni, hogy az alföldi köznépi vevőkör általában nem érdemesítette figyelemre a gabona, liszt és más élelmiszer tárolása érdekében újonnan beszerzett példányokon az azok megszépítését célzó régies mintázatot. Alighanem éppoly közömbösen tekinthettek rá, mint a háznál {350.} már meglévő, divatjamúlt példányok ékességére. Ebben az érzéketlenségükben, úgy tűnik, a köznéphez tartozók mit sem különböztek azoktól az előzőkben említett úri és polgárasszonyoktól, akik kamrabútornak vettek a vásáron egy-egy népi ízlés szerint cifrázott, menyasszonyi ácsolt ládát.
Azt, hogy milyen nagy eltéréssel következett be az ácsolt láda kelengyebútor szerepének elmúlása, a dunántúli adatok különösen szemléletesen mutatják. A tipikus dunántúli kisvárosban, Keszthelyen a szökröny a 18. században még majd minden harmadik hagyatékba – paraszti háztartásokéba – beletartozott, de konyhai-kamrai tárolóbútorként a következő század első felében már kiszorulóban volt a házakból (Benda Gy. 1988: 31, 45, 56, 90, 97 stb.; 1989: 135, 142, 145, 147–148). Ám a várossal szomszédos községekben is hasonló volt a helyzet. Reziben 1785-ben az elhunyt Nagy Takáts István, féltelkes jobbágy házi eszközei közt egyedül két szökrény képviselte a tárolóbútorokat, míg az 1820–1830-as években az azonos helyzetűeknél felvett leltárakban a rígi vagy hitvány szökrön már csak konyhában, kamrában említődik (Hofer T. 1957: 287, 290, 296, 305, 310).
Ezzel szemben viszont Nemes-Népi Zakál György a Vas megyei, őrségi lakodalomról írva 1818-ban, még kelengyebútorként vagylagosan említi a ládát és a szekrényt. Sőt Hölbling Miksa 1845-ben, a Pécsvárad környéki katolikusok házassági szokásait jellemezve, ugyanebben a szerepben a szekrényt helyezi előre és csak utána, zárójelben a ládát. Összehasonlításul: a parasztlakodalom egy 1849-ből származó horvát leírása egyedül skrinja-ról, azaz ácsolt ládáról tesz említést (K. Csilléry K. 1951: 276).
A korabeli tudósítások érvényét erősítik az előbbi magyar vidékeken megőrződött, évszámos, menyasszonyi ácsolt ládák. Ilyen az Őrségből, Magyarszombatfáról egy 1833-ból datált példány (képét lásd K. Csilléry K. 1991a: 240. kép, téves aláírással) és egy másik, 1843-ból ugyanonnan, mely hihetőleg már az ilyen jellegű bútor helyi készítésének végső szakaszát példázza (K. Csilléry K. 1969: 16. kép, 68; 1991a: 238. kép). Azt, hogy Baranyában az ácsolt ládák milyen sokáig tartoztak bele a kelengyébe, a jeles számú 19. századi datált példány szemléletesen bizonyítja; akad köztük 1875-ös évszámot viselő is (Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 35–36. kép, 252–255; K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1981–84: 39; 1991a: 237. kép; Somogy megyére lásd: Knézy J. 1992: 160).
Erdélyben ugyancsak nagy időkülönbséggel következett be az ácsolt láda elhagyása a parasztlányok kelengyéjéből. A korábbi időket illetően jellemző példaként szolgálnak a csíkménasági parafernum-, azaz kelengyejegyzékek. Ezekben az 1840-es évekig szerepel szekrény, így az 1841-ben ide férjhez jött csíkmindszenti Gáll Juliséban és 1848-ban Intze Borbáláéban; hozzátéve, hogy mindkettőjük módos, huszár családból való, az előbbi édesanyja nemesasszony. Egy századdal később, az 1940-es években még előfordult a ménasági házaknál egy-egy példánya az egykori – akkoriban már általánosan kar néven említett – díszes, írott menyasszonyi ácsolt ládáknak, de már másodlagos alkalmazásban (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 94, 106, 108, 111, 113, 116, 122, 125). A csíki és erdővidéki szekrényláda vagy gúnyás szuszék évszámos egyedei egyértelműen tanúsítják a Csíkménaságról idézett adalékok általánosabb érvényét. Az itteni kései kelengyés ácsolt ládák ugyanis az 1830–40-es évekből datáltak. Nyilvánvalóan más célra készült azonban a legkésőbbről ismert díszített, magyarhermányi (v. Udvarhely m.), igen széles példány. Erre az 1856-os évszáma mellett olvasható férfinév, „Pető Izsák” figyelmeztet; talán padládaként szolgált (János P. 1971: 30; Seres A. 1978: 7–15. kép, 123–126).
Egyes helyeken késlekedtek az ácsolt kelengyés ládáról való lemondással. A Szilágyságban például, noha jobbára már a 19. század első felében kiszorította itt is az asztalos készítette láda az ácsoltat, Széren a visszaemlékezések szerint 1880 előtt „minden ember” értett a szekrény készítéséhez és cifrázásához. Még a 20. század elején is működött a községben három szekrénycsináló (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 20, 37–40).
Mai tudásunk szerint úgy látszik, legtovább a Palócságban tartották fontosnak, hogy ne hiányozzon a menyasszonyi kelengyéből az ácsolt szekrény. Nem lehetetlen, hogy akadt, ahol a ragaszkodáshoz a lakodalmi eseménysorban betöltött szerepe is hozzájárult, amit viszont elősegíthetett tárgyunknak a raktározás kívánalmaihoz jól igazodó formája, nagy befogadóképessége. Igen alkalmasnak bizonyult ugyanis annak a tekintélyes ételajándéknak az együttartására, őrzésére, amivel a menyasszony volt hivatott szolgálni, de amit már a kelengyével együtt átszállítottak a vőlegényes házhoz. Saját esküvőjükre visszaemlékezve, a jelen század közepén még híven be tudtak róla számolni az adatközlők Nagybátonyban és a ma már hozzácsatolt Maconkán (ma: Bátonyterenye, Nógrád m.). Eszerint az 1900-as évek elején a helyileg elvárt ajándékba beletartozott egy kis hordó (5–7 l) mézes pálinka, esetleg bor is, továbbá ünnepi kalácsok, így több – akár 10–16 – fonott morvány, egy fazék mákos ferentő, túróslepény és mellettük esetleg fánkféle is (pampuska, herőce), végül elmaradhatatlanul egy fazék rántottába sült hús és néha sült csirke is. Az így megrakott szekrény kulcsa a menyasszonynál maradt, rá hárult, hogy édesanyja és a nyoszolyólányok segítségével kínálja belőle a lakodalom másnapja reggelén a vőlegényes háznál egybegyűlteket. Jellemző, hogy noha Bátonyban a szekrény az 1910-es évek vége felé már divatjamúltnak számított, az olyan leány, akinek jó előre beszerezték, továbbra is ugyanúgy menyasszonykaláccsal telepakolva vitte azt férje házához, ahogy a hagyomány megkövetelte. Ennek megfelelően jártak el 1919-ben Horvát Ilona esküvőjekor, minthogy neki is még kisleány korában, 1911-ben megvásárolták a gömöriek kínálta, szépen cifrázott szekrényt (K. Csilléry K. 1951: 277; 1989: 829; a tárgy képét lásd Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 95: t.).
Maga a lakodalom folyamán játszott szerep másutt módosulhatott; egyes palóc községekben a múlt század végén a leányos ház vendégei helyezték el a menyasszony szekrényében az általuk ajándékba hozott ételneműt az esküvő estéjén, amit azután másnap, a nagy hérész alkalmával volt szokás elfogyasztani (Pintér S. 1891: 104).
Mivel pedig a termetes menyasszonyi szekrényekért a háziiparosok jóval kevesebbet kértek, mint az asztalosok a kisebb, bár tarkán virágozott ládákért, a kicsiny hegyvidéki falvakban csak nagy sokára mondtak le róluk, Maconkán még 1920-ban is akadt menyasszony, aki a láda mellett szekrényt is kapott. A csak némileg távolabb fekvő Bodonyból (Heves m.) származik az ismert legkésőbbi ilyen adat; eszerint itt 1928-ban volt az utolsó olyan férjhez menő, aki részére még rendeltek szekrényt, ugyanabban az évben, az egyik szuhahutai (ma: Mátraalmás, Nógrád m.) készítőnél (K. Csilléry K. 1989: 829; 1991a: 492).
Ezek után természetes, hogy a szekrény ezen a tájon a két világháború közti években is része maradt a lakásberendezésnek, sőt némileg azután is, mindaddig, amíg azok az asszonyok éltek a háznál, akiknek a kelengyéjébe még beletartozott a szekrény. A palóc asszonyok hálókamrájának egészen a fennállása végső szakaszáig, az 1950-es évekig jellemző bútora volt. Erről tanúskodnak azok a felvételek, amelyeket Gönyey Sándornak {352.} köszönhetünk, köztük a Maconkán 1931-ben és Kazáron (Nógrád m.) 1932-ben megörökített kamrabelső.
Az ácsolt ládák kelengyebeli alkalmazása Európa tőlünk nyugatabbra eső országaiban ekkoriban már régen a múlté. Az erről a sajátos felépítésű tárolóbútorról való lemondás időpontja azonban korántsem lehetett egységes, márcsak gazdasági, de sok egyéb ok miatt is. Összehasonlításul tanulságosnak látszik két olyan terület emlékanyagára hivatkozni, ahol nagyobb számban őrződtek meg évszámos – és néha a tulajdonos leány nevét is feltüntető – menyasszonyi ácsolt ládák.
A francia Alpok szegény magashegyi falvaiban, Queyras vidékén jó néhány, menyasszonyt megillető módon faragott díszű, 18. századi datálású példány bizonyítja az ekkoriban még eleven használatot; egy 1810-es dátum mindazonáltal itt már késeinek tekinthető (Cordero, M. 1989: 95, 98–99, 117–119). Németország északi részén, Alsó-Szász-országban ugyancsak szép számban maradtak fenn 18. századi évszámot viselő menyasszonyi ácsolt ládák, sőt az igen gazdag dekorációval borítottak éppen ez idő tájt váltak jellemzővé. Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a felépítésük megfelelt a korábbi ácsolt ládákénak, ezeknek a daraboknak a kivitelezői már mind gyakrabban ugyanazok az asztalosok voltak, akik az újabb divatú, asztalos eljárásoknak megfelelően szerkesztett ládákat készítették. Az egyre ritkábbakká váló, egészen kései példányok közt 1853-ból származó is akad (Deneke, B. 1969: 133., 138. kép, 99; Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 118–119., 246–252. kép, 9, 21, 50–53; Dettmer, H. 1982: 96., 98., 101., 119. kép, 24–32, 134–136).
Európa keleti felében – ott, ahol egyáltalán befogadásra talált – az ácsolt láda hasonlóan vontatott ütemben veszítette el kelengyebútor szerepét, mint a magyaroknál. Századunkban ruha tartására egyre kevesebb helyen igényelték már, a hagyományos díszű darabokat is még leginkább gabona és liszt tárolására árusították ideig-óráig. Majd a gazdaság és az életforma modernizálódása, illetve erőltetett ütemű váltása, az erdők megfogyása, állami kisajátítása napjainkra Európának ezen a részén is gyorsan és végérvényesen pontot tett az ácsolt ládák készítésére és tradícióknak megfelelő használatára (lásd pl. Moser, O. 1960: 195–199; Kós K. 1972b: 128–131; Bănăţeanu, T. 1967–68: 379; Domaćinović, V. 1977: 28–33).
AZ ASZTALOS KÉSZÍTETTE LÁDA
Múltja
Az ácsolt ládával kapcsolatban most előadottak tanulságai sok tekintetben az egyéb bútorfélék esetében is érvényesek és a későbbiekre nézve felmentik a jelen összefoglalás íróját az alakulásmenetnek az előbbiekhez fogható részletezésétől. Különösen áll ez az asztalos készítette ládákra, amelyek használatára, az ácsolt ládákkal hosszú időn át tartó párhuzamos alkalmazásuk következtében, már az eddigiekben is számos utalás történt.
Az asztalos módszerekkel előállított és a magyar nyelvben a német eredetű láda szóval jelölt tárolóbútorról tudjuk, hogy Magyarországon a 13. századtól fogva mutatható ki. Míg ebből a legkorábbi időszakból egyedül a királyi családból származó ilyen ládára ismeretes adat, a következő, 14. századból már, az asztalosipar hazai terjeszkedésének megfelelően, polgári és nemesi birtoklásáról egyaránt tanúskodnak az oklevelek (K. Csilléry K. 1991a: 500–502).
Azt, hogy ezek után a 15. században kisebbfajta ládákhoz már parasztok is hozzá tudtak jutni, egyértelműen bizonyítja annak az idézésnek a szövege, amelyet az egykor Apatin (v. Bács-Bodrog m.) közelében feküdt Valfer faluban 1453-ban elkövetett hatalmaskodás ügyében bocsátott ki a király. Eszerint a támadók az itteni jobbágyházak ajtajait feltörve, bizonyos ládikákat (ladulas) s egyben a jobbágyok minden eszközét és javait, amit találtak, elvittek (Kammerer E. 1899: 369). Az utóbbiak közt bizonyára akadtak ácsolt ládák is, de a szöveg megfogalmazója – illetve a panaszukkal eléjáruló károsultak – az új típusú bútordarabokat tartották kiemelendőknek. Feltehető, hogy ilyennel akkoriban a falu kevés családja büszkélkedhetett még. Azon károk közt viszont, amiket 60 év múlva, 1513-ban a Somogy megyei fazekasfalu, Dencs név szerint felsorolt 12 jobbágya elszenvedett, a ládikák feltörése és kirablása mellett ugyanezt ácsolt ládákról is feljegyezték (Radvánszky B.–Závodszky L. 1909: 533; vö. K. Csilléry K. 1991a: 502); meglehet, ekkorra már az előbbi tárolóbútorok faluhelyen is jócskán veszítettek újdonság értékükből.
A kétféle előállítású láda együttes említéséből alighanem arra is következtethetünk, hogy mihelyt eljutott a jobbágyokhoz az asztalosok kínálta láda, egyúttal meghonosodott az ácsolt és az asztalos mívű ládák egymás melletti, egymást kiegészítő alkalmazásának gyakorlata, ami praktikus okokból – mint szó volt róla – a nemesi háztartásokban a 14. századtól, hihetőleg tehát már az átvétel idejétől, megszokottá vált.
Falun kezdetben az asztalos készítette láda inkább csak a vagyonosság jelzője lehetett egyes tehetősebb jobbágycsaládoknál. Hiszen ez a tárolóbútor, ahogy azt az oklevelekben szereplő ladula elnevezés ki is fejezi, kicsiny méretű volt, csekély befogadóképességgel. Miként az főként úri-polgári ügyeket tárgyaló oklevelekből kiolvasható, a ladulában gyakran rejlett pénz, értéktárgyak, ékszerek, iratok (Szabó I. 1969: 223). Egy ilyen tároló alkalmatosság beszerzésére a falusi gazdák közül azoknak érhette meg áldozni, akik kellő mennyiségű zár alatt őrzendő pénzzel, ékszerfélével rendelkeztek, amit, ha a szükség úgy hozta, együtt, ládikástúl könnyebben, gyorsabban lehetett menekíteni. Márpedig a dencsi fazekasok imént említett megkárosításáról 1513-ban kelt jelentés hivatkozik is rá, hogy ezen jobbágy mesteremberektől pénzt is raboltak el. Ennek ismeretében a valferi jobbágyokról ugyancsak feltehető, hogy a bennük rejlő pénz vagy azt helyettesítő érték miatt tették külön is szóvá ládikáik elvesztését.
Meghatározásra vár még, hogy mikortól válhatott részévé az asztalos készítette láda a falusi leányoktól elvárt kelengyének. A nemesi családokat illetően azonban tudjuk, hogy náluk a 14. században már nem csupán a scrinium számított kelengyebútornak, ott lehetett mellette a ladula is. Így tanúsítja ezt az úszori (v. Pozsony m.) Pókatelki Magdolna asszony kelengyéjének 1393-ban rendezett ügye (ZsOklt. I. 336; vö. K. Csilléry K. 1991a: 501).
Hihető, hogy a falusiak is, amint meglett hozzá a lehetőségük, szintén beiktatták a leányukkal adandók közé az asztalostól vett ládát. Bizonyító adat erre a 17. század első évtizedeiből idézhető. 1618-ban egy boszorkánysággal vádolt nagymácsédi (v. Pozsony m.) parasztasszonynak, több nagyjószágot tartó gazda feleségének, átkutatták a ládáját, mely kulcsra záródott (Schram F. 1970–1982: III. 232). 1627-ben pedig, szintén boszorkányper kapcsán, egy nagymegyeri (v. Komárom m.) – vallomásából ítélhetően tehetősebb – parasztasszony, Horváth Pálné tanúskodásából az tudható meg, hogy hazavitte meghalt asszonyleánya ládáját (Klaniczay G.–Kristóf I.–Pócs É. 1989: I. 451). Megjegyzendő, {354.} abból, hogy a szóban forgó tárgy megnevezésére mindkét jegyzőkönyv a láda szót alkalmazza, a korábbi ládikákhoz képest megnövelt méretre lehet következtetni.
Mindazonáltal, a Gönyey Sándortól 1931-ben megörökített maconkai palóc hálókamra képét nézve (108. kép) szembeszökő, hogy az ott együtt élt asszonyoknak az ágyuk mellett tárolt kelengyeládái közül mennyivel kisebbek az asztalosok kezétől származó darabok, mint az ácsolt ládák (Hofer T.–Fél E. 1975: 235. kép). Márpedig ezek a példányok már a kétféle előállítású láda párhuzamos használatának legvégső szakaszából valók. De hát az árkülönbség sosem vált elhanyagolhatóvá. Ez a tény magyarázatot kínál arra, hogy mi indokolhatta – egyéb okok mellett – a háziiparosok régimódi készítményeinek lakásbeli bútorként való megtartását és egyben a kelengyében állandósult helyük megőrzését is Magyarország előnytelenebb földrajzi-gazdasági helyzetű területein.
A köznépnél az, hogy az asztalosláda is beletartozzon a kelengyébe, nyilván csak fokról fokra válhatott általánossá, vidékenkénti eltérésekkel. A folyamat előrehaladásának biztosabb megítéléséhez érdemes figyelembe venni azokat a Palócság falvaiban felvett 18. századi adatokat, amelyek tűzkárok összeírásaiból származnak, ahol is felsorolják, mi minden veszett oda egy-egy háznál. Az ezek nyújtotta ismeretek márcsak azért is tanulságosak, mivel megcáfolják azt a történeti adalékok feltárását megelőzően megfogalmazódott vélekedést, miszerint azokban a falvakban, amelyek a lakás modernizálása tekintetében a közelmúltban elmaradottaknak mutatkoztak, az iskolázott kézművesektől kikerült bútorfélét egészen későn fogadták be csupán (vö. K. Csilléry K. 1989: 828–829).
A korai, 18. századi palócföldi adalékok alapján ugyanis az látszik valószínűnek, hogy a befogadás kezdete itt sem késhetett jelentősebben. Már a 17. században akadhattak jobb anyagi helyzetű jobbágycsaládok, amelyek itt is megengedhették, hogy ácsolt láda mellett asztalosládát is vigyen magával a háztól férjhez adott leány. A kárlistákból megítélhetően a 18. század derekát követően már az asztalosládák megszaporodásával lehet számolni. Egy 1768-ban bekövetkezett tűz után például egy mohorai (Nógrád m.) jobbágyháznál négy láda megsemmisülését diktálták be az összeírónak, míg 1771-ben Becskén (Nógrád m.) öt ládáét; a gazda itt mindenesetre, miként feljegyezték, egésztelkes volt. Igaz, az adatok másrészt arra is rávilágítanak, hogy eközben a háztartásokban a ruhatartó ácsolt szekrények száma sem csökkent (Zólyomi J. 1974a: 32, 33, 44; 1975: 171; vö. K. Csilléry K. 1989: 823–824).
Az asztalosládáknak kisebb pénzű vevők körében való terjedését jelzi a vásári láda kifejezés létrejötte. Ilyenre már 1607-ből van említés egy, a Szabolcs megyei Baktán felvett leltárban (Radványszky B. 1879–96: II. 127; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508). Mivel pedig a nagyobb területek köznépének tömegáruval való ellátására szakosodott asztalosközpontok legkelendőbb cikke a menyasszonyi láda volt, az ott dolgozó asztalosokra ráruházódott a ládás jelző, miként a komáromi mesterekre, de ugyanígy például a bajorországi Tölz városában működöttekre is (K. Csilléry K. 1987b: 47, 60; 1991a: 509–510). Ezért kapták a brassói, kelengyésládák készítésére specializálódott mesterek a Trugelschmied, azaz „láda-kovács” (Petheő D. 1864: 16; K. Csilléry K. 1982b: 423), a segesváriak meg a Trunnenbutzer, „láda-bütüző” (Capesius, R. 1977: 119; 1983: 55) elnevezést. Ennek a ténynek az ismeretében válik érthetővé, miért van az, hogy lényegében a ládák szolgálnak kulcsként az egyes ilyen asztalosközpontok jellemző stílusának meghatározásához, nemkülönben azoknak a változásoknak a lemérésére, amelyek az idők során abban bekövetkeztek.
Arra, hogy Magyarországon az asztalosládák részben már a 15–16. század folyamán eljuthattak szélesebb körben a parasztsághoz, majd jelentősebb számban a 17. században, egyrészt pénzes ládika, másrészt kelengyeláda formájában, közvetett bizonyítékul kínálkoznak a későbbi emlékanyag bizonyos formai és díszítésbeli vonásai. Tudjuk, a köznép ládáinál a formabeli eltérést tulajdonképpen a lábmegoldás adja, miközben a ládatest egyező, hasáb alakú. A korai középkorból öröklött, ácstechnikát idéző lábkiképzés az, amikor az alányúló bütüdeszkák szolgálnak lábként (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 77–81., 106., 108., 112., 165., 231., kép, 45–47, 119). A késő középkorban terjedt el a ládatest alá helyezett talapzat alkalmazása; ez a felépítésmód, mely a német nyelvterületen különösen kedvelt volt, úri-polgári ládákon a 16. században, esetenként a 17. században is előfordult, és ugyanígy Magyarországon is (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 220–221., 225–230., 232., 251., 276–279. kép, VI. t., 118–120; 1983: 104., 106., 276., 278–282., 295–296., 298., 300., 346., 348., 403., 439–440. kép, 174; Kovalovszky J. 1980: VII. t., 57., 59., 61., 68. kép; Vadászi E. 1987: 71–72., 126–128. kép, 14., 23. t.). A magyar népi gyakorlatban az előbbi megoldás ritkább ugyan, de például a hétfalusi csángóknál a 19. századi festett ládákon még alkalmazták (lásd pl. 1803-ből: K. Csilléry K. 1980b: 384). A gótikus szabású talapzat szívósan megőrződött a Székelyföldön és a Sárközben (vö. K. Csilléry K. 1991a: 503), egy további területről, Borsod megyéből ugyancsak említésre méltó egy valószínűleg miskolci készítésű, 18. századi virágdíszű láda (lásd pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 56).
Díszítése
A díszítést illetően feltehető, hogy a legkorábbi időszakban a parasztleányok menyasszonyi ládáját általában lendületesen felfestett, hajladozó levelekből álló indák képezték, a késő gótika szellemében. Ennek késői utódai sokfelé kimutathatók a hazai 18–19. századi emlékanyagban, leginkább már kiszorulva a felületen szétterülő kompozíció szélére (K. Csilléry K. 1972: 25; 1991b: 197). Ehhez az indadíszhez járultak hozzá elterjedésüket követően a virágmotívumok, ahogy azt például a legkorábbról, a 17. századból fennmaradt komáromi ládán láthatjuk (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: II. t., 25; 1991a: 260. kép, 510).
A virágokból összetett mintázat, a virágozás vált végül is uralkodóvá a köznépi menyasszonyi festett, esetleg faragott díszű ládákon. A virágkompozíció az emlékanyag alapján áttekinthető közel három évszázad során sokféleképpen változott, de egyéb motívumok, így figurális díszítmény nem tudott mellette tartósabban tért nyerni. Ritka példaként idézhető az alakos díszre két menyasszonyi láda, vőlegény és menyasszony párral. 1859-ből, Csíkkarcfalváról maradt fenn az egyik (Budapest, Néprajzi Múzeum). A másik 1882-ből a mohácsi sokác barkácsoló, Darázsi Marin műve. Ezen magát és menyasszonyát jelenítette meg, virágok közt állva, a hitelesség kedvéért névjelüket is felfestve. A közösségi stílus kötöttségein túllépni akaró egyéni teljesítmény ez, és alighanem az lehetett az előző ábrázolás is (K. Csilléry K. 1961: 91, 93). Úgy tűnik, alkotóik egyéni kezdeményezésből, egymástól függetlenül újólag megteremtették ezt a kelengyeládára oly igen illő jelképet, mit sem sejtve arról, hogy a 17. században, festve vagy kifaragva, nem egy nemesi kisasszony menyasszonyi ládáját ékesítette már (lásd pl. Bárányné Oberschall M. 1940: 12., 19. kép, 8–9; Vadászi E. 1987: 126. kép; Fodor I. 1992: 77).
Madár, leginkább párosan, számosabban ugyan, de mégis csupán néhány műhely ládáin jelent meg; amennyire megítélhető, rövid vagy nem túl hosszú életű kezdeményezésként. Pedig már 1706-ból találni olyan említést, miszerint több más láda mellett „egy kis Madaras Tarka Ládában” szállítottak könyvet Kolozsvárról, gróf Teleki Pál megbízásából (Monok I.–Németh N.–Tonk S. 1991: 14). Vásári láda lett volna? Nem tudni; eredeti madaras díszű láda legkorábbról a 18. század második feléből ismert, ilyen az 1768-ban Umling János által a valószínűleg magyargyerőmonostori (v. Kolozs m.) Finta Ilona részére készített láda, melynek belsejében egy madár képe rejlik (K. Csilléry K. 1972: VI. t., 58), és ilyen, ugyancsak tőle, egy 1781-ből való példány Zentelkéről (v. Kolozs m.), melyen az egy-egy virágcsokron ülő madárpáros már a tárgy homloklapját díszíti (Bátky Zs. 1906: 157–158; Viski K. 1941: 232).
Legtovább, mintegy fél évszázadon át a komáromi ládások termékei sorában szerepelt madaras díszű menyasszonyi láda. A legrégebbről, 1780-ból datált példányon még az úri-polgári intarziás példákat idézve, két papagáj néz egymással szembe. Ezeket az „el-parasztosodás” során fehér galambpár váltotta fel. Egy későbbi darabon azután az 1828-as évszám már úgy tűnik, hogy a madaras ládák keresletének határát jelzi (K. Csilléry K. 1987b: 54, 74).
Viski Károly éppen a népi ládák tárgyalása kapcsán jegyezte meg, hogy „a magasabb társadalmi rétegek tárgyi műveltségjavának a néphez való alászállását semmi más tárgykörben nem kísérhetjük figyelemmel olyan tanulságosan, mint a bútorfélék csoportjában” (1941: 233; vö. Bátky Zs. 1906: 153). Majd – mint láthattuk – másutt ezt kiegészítette azzal a megállapítással, hogy a festett bútorok mesterei át is formálták az átvett díszítményeket, és miként Viski lényegében joggal mondja, magyarrá tették (1942: 317). A komáromi madaras ládák erre különösen meggyőző példát nyújtanak.
A ládadíszítmények szüntelen módosulása, ma már tudjuk, jelentős részben a megfelelően iskolázott asztalosok tudatos közvetítésének köszönhető. Az ő révükön érkeztek az újdonságok, így a legényvándorlás során megismertek – a kortársi iparművészetnek az a mintakincse, ami idővel, az iparoktatás keretében, már részben külföldi mintalapok nyomán vált elsajátíthatóvá (vö. K. Csilléry K. 1984: 203–208). Ez is szervesült azonban, mihelyt a vásárlói közösségtől elfogadást kapott, a már meglévő, sajátnak érzett ornamentikával. (A helyi stílust létrehozó asztalosközpontokra lásd: K. Csilléry K. 1991a: 511–523, további irodalommal.)
A vevőközönségnek az ideális menyasszonyi ládáról kialakított képe nem kis mértékben volt meghatározója tehát a továbbalakulásnak. Az asztalosmesterek ajánlásai mellett a lehetőségekhez mért igényekhez a követendőknek érzett rangosabbak ugyancsak nyújtottak többé-kevésbé közvetlen példát. Nem szabad tehát azt sem szem elől tévesztenünk, hogy a társadalmi ranglétra mely fokán állóktól gyűrűztek tovább – még ha egyre egyszerűsödve is – az elvárásokat irányító minták. Márpedig a 17. században még a hazai főúri családok leányai is ládával mentek férjük házához; a ládának ez a funkciója csak a 18. századra szűnt meg körükben. Jellemző, hogy az 1694-ben nősült II. Apafi Mihály – a címe szerint még erdélyi fejedelem – felesége, Bethlen Kata, Bethlen Gergely főgenerális leánya szintén ládát kapott az esküvőt követően, 1695-ben (lásd pl. Vadászi E. 1982: 100, 114, 118, 120; vö. K. Csilléry K. 1985a: 185). Igaz, kiemelkedő színvonalú ládát, melynek mestere a német manierizmus ötlettárából merítetteket is magyarrá tudta alakítani. Mindez azonban aligha feledtetheti, hogy ekkor már, az adott történelmi körülmények következtében, jelentős késésben voltunk Európa nyugati feléhez képest, minthogy ott a láda a 17. század folyamán végérvényesen kiszorult a rangbeliek otthonából.
Érthető, hogy Magyarországon a 18. században is még sokáig hatottak a 17. századi előkelő menyasszonyi ládák megtestesítette példák a kelengyeládához ragaszkodó városi polgárság, illetve kisebb nemesség körében. Johannes Teusch lakatosmester, nagyszebeni polgár egy ilyen méltóságteljes, fa- és ónberakással gazdagon felékesített láda fedelének festett belsejében érthető büszkeséggel írathatta hát fel 1713-ban, hogy ő vásárolta meg a feleségének ezt a mesterremeknek készített darabot (Vadászi E. 1982: 121–122). A 18. század elején még a szász hatóságok is úgy érezhették, hogy korlátok közt kell tartani a díszes kelengyeládák terjedését. Megismételték az 1689-ben kiadott rendelkezést, miszerint a közrendűek ládáin csakis egyszerű dísz engedélyezett, sőt meg is toldották azzal, hogy tilalmazták az ilyeneken az évszám feltüntetését (Capesius, R. 1983: 21, 64; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508–509). Ám a továbbiakban efféle határozatnak nincs nyoma; az elöljárók úgy látszik, ennek már nem látták szükségét.
A ládák felülettagolása 17. századi gyakorlatának mindinkább egyszerűsödő folytatására még az 1780-as évekből is akadnak példák polgári és kisebb nemesi családok számára készült darabokon. Olyan emlék is fennmaradt 1780-ból, Berzétén (v. Gömör m.), melyen ugyancsak 17. századi hagyományt folytatva, bibliai jelenetek sorakoznak a hom-loklap mezőin (Csapodi Cs. é. n.: 355; vö. Bárányné Oberschall M. 1940: 11). Mégis inkább az adott felületnek – leginkább egyedül a homloklapnak – festett virágokkal való teljes kitöltése lett általánossá (Vadászi E. 1982: 126–127, 129–130). Nem egy ekkori láda virágozásában érzékelhetőek a 17. századtól mind fokozottabban elkülönülő népművészet jegyei, miközben a közéjük iktatott barokkos elemek már ugyancsak hozzájuk igazodtak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
