MÚLTJA

A bölcső kezdeti fokon különösen a csecsemő hordozásánál tett jó szolgálatot. Mégsem mondható a megismerhető legkorábbi időktől létező felszerelési tárgynak. A hordozáshoz bőr vagy szövött lepelfélék vagy akár egyszerű hevederek, illetve tarisznyák is megfeleltek. Így érthető, hogy az ókori Mezopotámiából, a fennmaradt nagyszámú feljegyzés ellenére, miért nem találtak a kutatók olyan kifejezést, amely bölcsőt jelölne (Salonen, A. 1963: 108). A hiány okát az ókori Egyiptomból ismert olyan ábrázolások magyarázhatják, melyeken a kisdedek az anyjuk vállán átkötött lepelben láthatók (lásd pl. Sameh, W. 1963: 111; Zglinicki, F. 1979: 123. kép, 72, 79) – szilárd bölcsőnek azonban itt sincs nyoma. Az afrikai négereknél a későbbiekben is az őket anyjukhoz kapcsoló lepelbölcső szolgált a kicsinyek elhelyezésére (lásd pl. Zglinicki, F. 1979: 127., 133. kép, 72–75).

{408.} Szilárd bölcsőre a legkorábbról ismert ábrázolások a Kr. e. 2. évezredből, Ciprusról valók; ezek egy darab fából kimélyített teknőbölcsőbe kötözve jelenítik meg a kisgyermeket, a fejénél íves kávával, amire – miként később is – nyilván kendőt volt szokás teríteni, legyek, szúnyogok, erős fény vagy szemverés ellen (K. Csilléry K. 1975c: IV. t., 125, 137). A teknőbölcső továbböröklődött a későbbi görögöknél (Richter, G. M. A. 1966: 338. kép, 63) és a rómaiaknál, így a provinciákban is. Egyes emlékek tanúsága szerint a teknő peremébe vágott rések vagy beléerősített kapcsok segítették a csecsemő pólyaszalaggal történő, szoros rögzítését, míg más ábrázolás azt jelzi, hogy az ilyen bölcsőt szokásban volt a fejen elhelyezve vinni (Daremberg, Ch.–Saglio, E. 1887: 2129–2130. kép, 1588; lásd még: Zglinicki, F. 1979: 62–64. kép, 67–69). A görögöknél használatos volt lapos kosárbölcső is (Daremberg, Ch.–Saglio, E. 1877: 267. kép, 238–239; 1887: 1588; lásd még: Zglinicki, F. 1979: 403. kép, 100).

Az ókori ábrázolások mindazonáltal nem adhatnak feleletet arra a kérdésre, hogy mikortól kezdték el bölcső céljára alkalmazni a teknőt, melynek korai, neolitikus kori létezésének tanúi az Anatóliában a Kr. e. 6. évezredből feltárt és a vályúláda kapcsán már említett fatálak, melencék (lásd pl. Childe, V. G. 1968: 80–81. lapok közti t.).

Másrészt az sem bizonyítható, hogy a teknők lettek volna a szilárd bölcsők legrégebbi képviselői. Igaz, a közelmúltban Afrika kivételével minden földrészen megtalálható volt a teknőbölcső, de ez önmagában még aligha bizonyíthatja az elsőbbséget; egyébként alkalmas farönk ilyen célú kimélyítésére egymástól függetlenül több helyen is rájöhettek.

A teknőbölcsőn kívül létező másféle, egyszerű szabású ilyen bútordarabok közül különösen figyelemre méltók a lágy fakéregből kialakított és többnyire ovális dobozhoz hasonló bölcsők; ezek oldalfala a teknőkénél is szorosabban öleli körül a bebugyolált csecsemő gyönge testét. Márpedig a kéregbölcsők ugyancsak jelentős elterjedést értek el; a 19–20. században lényegében összefüggő területen voltak használatosak földünk északi régiójában: Észak-Eurázsiában – helyenként délebbre fekvő vidékeken is –, az Aleut-szigeteken, nemkülönben egyes észak-amerikai indián törzseknél (K. Csilléry K. 1982a: 32–33).

Tudvalevő, hogy megfelelő fák – mint amilyen a nyír és a hárs – lehántott kérge könnyebben munkálható meg, mint a rönkfa; amíg a rendelkezésre álló munkaeszközök csupán kis hatékonyságúak voltak, a tárolóedényeket is főként kéregből formázták (K. Csilléry K. 1982a: 54; 1991a: 483). A kéregből szabott csíkok és lapok korai sokoldalú felhasználását jelzik a régészeti leletek, már a prehisztorikus korból, így főként a neolitikum és a bronzkor idejéről (vö. Gunda B. 1966: 56–57).

A kéregbölcső is minden bizonnyal korán kialakult. Azoknál a magyarokkal rokon népeknél, melyek életkörülményeikből következően tárgyi felszerelésük túlnyomó részét hosszú századokon átöröklött módszerekkel és ezeknek megfelelő nyersanyagból készítették, a közelmúltig ez a típusú bölcső volt a legáltalánosabb. Az elmondottak alapján joggal tehető fel, hogy kéregbölcső megnevezésére szolgált az a bölcső jelentésű szó, melynek változatai egyaránt megvannak egyes finnugor és szamojéd népek nyelvében és a kutatók szerint az uráli korból maradt fenn, amikor még ezen népek ősei közös nyelvet beszéltek (Setälä, E. N. 1915: 79; Hajdu P. 1953: 29). Márpedig a finnugorok és a szamojédek elkülönülése még a Kr. e. 5. évezred előtt megtörtént (lásd pl. Bartha A. 1988: 9). Hozzá kell azonban tenni, hogy a magyarok legközelebbi rokonainak, az osztjákoknak és voguloknak a nyelvéből hiányzik ez a ’bölcső’ jelentésű szó, noha kéregbölcsőik nekik is {409.} vannak (lásd pl. Rácz I.–Valonen, N. 1977: 22. kép; Zglinicki, F. 1979: 103., 140., 143. kép, téves aláírással – helyesen: háton hordható és felfüggesztve is tartható osztják bölcső).

Megoldandó kérdés marad még tehát, mégis az elterjedés és használat ismeretében úgy látszik, hogy a teknő- és kéregbölcsőket nem az ókori civilizációktól ösztönzött szükségletek hozták létre, kialakításuk inkább a helyváltoztató életmóddal, nemkülönben éghajlati tényezőkkel magyarázható.

Civilizációs újításnak tekinthető viszont a talpas bölcső megalkotása. Őse a vázas szerkezetű ágy, az ókori közel-keleti lakáskultúra egyik nagy hatású vívmánya – melyről az előzőkben az ágyak kapcsán volt szó. Az ábrázolások tanúsága szerint a teknőbölcsőből kinőtt gyermekek ilyen felépítésű ágyacskákban feküdtek (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 321. kép; vö. K. Csilléry K. 1982a: 123). Valószínűleg az álomba ringatás érdekében szereltek a kiságy magas lábai alá kereket, ahogy az egy itáliai görög vázán látható, bepólyált csecsemővel az ágyon, a Kr. e. 6. századból (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 464. kép, 93; K. Csilléry K. 1982a: 68. kép, 123–124; Zglinicki, F. 1979: 451. kép). A kerekes ágy, a magas ágy alá tolható kiegészítő bútor formájában, elterjedt a későbbiekben szerte Európában, így Magyarországon is, ám a csecsemők ringatásához megfelelőbb változtatást sikerült kialakítani: íves talppal kötötték össze az ágy két végén álló lábakat. Az ezáltal létrejött talpas bölcsőnek eddig ismert legkorábbi emléke a Római Birodalomból, Herculaneumból maradt fenn. Ez a példány 79-ben, amikor a Vezúv kitörése a várost elpusztította, éppen használatban volt, kis tulajdonosa benne lelte halálát (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 110; K. Csilléry K. 1967; Zglinicki, F. 1979: 205–207. kép, 91–92). A bölcsőt az előkelők lakta városnegyedben találták. Szegényebb helyen azonban akkoriban, árától eltekintve, aligha kívánhattak ilyent beszerezni. Ugyanis mivel az ívek még nem nyúltak a lábakon kívülre, az alkotmány igencsak borulékony volt, tehát állandó őrködő személyzetre volt szükség mellette.

A talpas bölcső további létezése Bizáncból mutatható ki – a 6. századi Bécsi Genezis Putifárné-jelenetén –, majd miután nyilván innen jutott tovább, Észak-Olaszországban. Itt, Milánóban a San Ambrogio-bazilika 835-ből datált oltárborításán látható, Szt. Ambrus születésénél. Az ismert ábrázolások rendkívül kis száma jelzi az egyelőre nem csupán földrajzilag, de társadalmilag is szűk körű elterjedést. Az alkotók alighanem ezzel a tárggyal is utalni kívántak arra, hogy a jelenet nagyúrhoz illő környezetben játszódott le (lásd pl. K. Csilléry K. 1966: 6., 9. kép, 8, 13; 1982a: 69., 72. kép, 124–125, 135; Zglinicki, F. 1979: 208–210. kép, 92–94).

A korai ábrázolásokból ítélve, a talpas bölcső mintegy ezer éven át megtartotta a római korban kapott felépítését. Módosításra Bizáncból a 11. századból idézhetők a legkorábbi példák. Akkorra már sor került a talpak meghosszabbítására, túlnyújtva őket a lábakon, majd a talpvégek lefelé görbítésére is, növelve mindez által a tárgy állásának biztonságát (lásd pl. Darkevics, V. P. 1975: 256–257. kép; Sammallahti, L. 1980: 60. kép, 157).

BÖLCSŐFAJTÁK A MAGYARSÁGNÁL

Az a bölcsőtípus, mely a magyaroknál, pontosabban előkelőiknél a honfoglalás előtti időkben honosodott meg bölcső néven, a velük kapcsolatba került törökség révén, ugyancsak talpas bölcső volt, miként összehasonlító tárgy- és szótörténet alapján kimutatható.  A törökség tehát csak közvetítője volt az antik eredetű, általuk Bizáncból átvett tárgytípusnak – hasonlóképp, mint nem egy más kulturális elem esetében is, így a korábban itt tárgyaltak közül az eredetileg „trónus” jelentésű széknél (K. Csilléry K. 1966; 1982a: 143–145; 1991a: 484).

Másrészt teknő szavunk is ótörök eredetű, akárcsak más, fekvő vagy álló tőkéből kimélyített tárgyak, következésképp ez a tárgyféleség is nagyjából azonos időszakban vált ismertté a magyarok körében, mint a talpas bölcső. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teknőbölcső is török hatásra honosodott volna meg, náluk ugyanis ilyen nem volt szokásban. A vázas felépítésű csecsemőágy és a talpas bölcső viszont – megfelelő módosításokkal – szélesen elterjedt a török, illetve más ázsiai népek körében, a 13. századtól adatolhatóan. Ez a kétféle csecsemőfekvőhely egészen távolra, Kína határvidékéig eljutott, a hajdani luxuscikkszállító karavánútnak, a selyemútnak megfelelően. Használtak azonban egyes török népek másféle bölcsőt is, részben kéregbölcsőt, részben pedig különböző állványos vagy más módon felfüggeszthető bölcsőféléket (vö. K. Csilléry K. 1966: 1–3., 7–8. kép, 6–8, 11, 13; 1982a: 64–66., 70–71. kép, 75, 113–114, 122, 125–126, 129, 130, 132–133; 1991a: 484–485).

Így a teknő formára kialakított bölcsők alkalmazása minden bizonnyal a magyaroknál kezdődött, már a mai hazájukban. Igazodtak ezzel a középkori európai, ókori eredetű gyakorlathoz, mely egészen a 15–16. századig eleven maradt; habár a középkori teknőbölcsőket néha több részből állították össze – sőt akadt kosárszerűen bekötött oldalú is –, illetve, a terjedő talpas bölcsők hatására, azokéhoz hasonló talpkiképzést is adtak nekik (lásd pl. K. Csilléry K. 1966: 13, 33–34; 1982a: 133–135; Zglinicki, F. 1979: 66–72., 75–76., 79–80., 83., 195–205. kép).

A Károly Róbert magyar király megrendelésére, 1320–1330 közt készült Anjou Legendárium miniatúráján a csecsemő Szt. Ambrus egy darabból kimélyített teknőbölcsőben fekszik, melyet a pereme mentén íves faragással díszítettek (Levárdy F. 1975: XXXVII. t.). A későbbi olyan gyakorlat ismeretében, miszerint az újszülöttet fektették teknőbölcsőbe, majd pedig csak néhány hét múltán a talpas bölcsőbe (lásd pl. Morvay J. 1981: 164–165), feltehető, hogy esetleg az előkelő származású kisded újszülött voltára utalt itt az alkotó.

Ekkorra már javában terjedt a talpas bölcső Bizáncon kívül is. Ezt jelzi a 14. századból számos országból, így Németországból, Angliából, Svédországból fennmaradt ábrázolása. Azt, hogy talpas bölcső eközben bejutott már a köznép lakásába is, tanúsítja a Szászok Jogkönyve egy 14. századi másolatának az a képe, ahol a miniátor az egysejtű házban, földre vetett derékaljon fekvő anya mellett magas lábon álló talpas bölcsőt rajzolt az újszülöttnek. A 14. századi ábrázolások egyébként azt bizonyítják, hogy a talpas bölcső meghonosítói részben megtartották a korábban létrehozott megoldásokat: a magas lábat, keskeny és rövid talpat – mely jellemzők néhol a későbbiekben is megőrződtek –, ám Európa délebbre eső tájain újítások is megjelentek már. Ezeket bizonyára az kényszerítette ki, hogy olyan családok is igényt formáltak az újszerű gyermekbútorra, ahol hiányzott az olyan felnőtt, aki a bölcsőt állandóan felügyelte és kellő elővigyázattal ringatta volna. Nagyobb állásbiztonság elérésére törekedve, megnövelték a talpat, megrövidítették a lábakat, vagy akár el is hagyták őket, az oldalfalakat pedig kifelé döntötték. Valószínűleg ugyancsak a stabilitás érdekében történt másutt a talpaknak a hosszanti falak alá helyezése, egyes hosszanti irányban ringó teknőbölcsők mintájára (lásd pl. K. {411.} Csilléry K. 1966: 11. kép, 17; 1982a: 74. kép, 139–142; Zglinicki, F. 1979: 211–213., 338. kép; Sammallahti, L. 1980: 63., 66. kép; az újításokat példázza a németországi, erfurti dóm 1370 körüli üvegablaka: fonó Éva, alacsony talpas bölcső mellett, lásd pl. Lehmann, E.–Schubert, E. 1988: 28. kép).

Magyarországról egyedülálló korai adattal rendelkezünk a talpas bölcsők falusi használatára. A Szent Margit kanonizációja érdekében 1276-ban tartott vizsgálat alkalmával az egyik család vallomásában egy ilyen bölcsőben fekvő, közel kilenchónapos leányka 1271-ben történt haláláról esett szó. A család Alsónémediben (Pest m.) lakott, az apa a szabad jogállású Tárnoki Miklós, felesége nemesi származású. Lakásviszonyaikat jellemzi, hogy az apa az udvaron hált a jószággal, és hogy az ikerfiúcskát a ház közepén égő tűz mellé, a földre tették le melegedni. Hihető hát, hogy az anya földre vetett derékaljon fekhetett a talpas bölcső mellett úgy, ahogy azt a Szászok Jogkönyve említett képe mutatja (K. Csilléry K. 1966: 40; 1982a: 144–145; a lokalizálásra és a családfő nevére lásd: K. Csilléry K. 1987c: 45–46).

A Tárnoki családban használt bölcső minden valószínűség szerint még a korábbi formaadásnak megfelelően, függőleges állású, magas lábakkal készült és kicsiny, keskeny talpa volt csupán. Ilyen kialakítású talpas bölcső látható a legkorábbi magyarországi ábrázolásán, a bártfai Szt. Egyed-templom 1480 körül festett Szt. Erzsébet-oltárának Szt. Erzsébet születését bemutató tábláján (lásd pl. K. Csilléry K. 1966: 12. kép; 1982a: 75. kép). Az eperjesi plébániatemplom egykori, 1520-ból való főoltárának Szt. Miklós születését megjelenítő tábláján viszont a bölcső már alacsony, kifelé dőlő oldalakkal (lásd pl. Toranová, E. 1991: 171).

A 16. századból már falusi bölcsőkről is maradt fenn ábrázolás. A képpel Wathay Ferenc illusztrálta az 1599-ben átélt háborús borzalmakról általa írt verset, megörökítve egy alföldi falu leégett házai közt két magára maradt, bölcsőbeli kicsi sorsát. Mindkét bőcső alacsony, rövid lábbal, szélesen kiívelő talppal és kifelé dőlő oldallal. A piros pólyaszalagot az oldalfal résein fűzték át (Wathay F. 1976: I. 40, 45, II. 60).

A talpas bölcsők térnyerését jelzik azok a Sáros megye görögkatolikus templomaiban található, a 17. század második felében festett ikonok, melyeken a megszületett szent – Szemesen Szűz Mária, Dobroszlón Szt. Paraszkieva – számára ilyen bölcső áll a kép előterében (Frický, A. 1971: 49., 72., 84. kép; Kovačevičová, S. 1987: 113. kép).

Bár Wathay Ferenc képe a szemtanú hitelességével bizonyítja az alacsony talpas bölcső korai terjedését falun, a 19–20. századi paraszt háztartásokból fennmaradt emlékanyag arra figyelmeztet, hogy sok helyütt viszont a későbbiekben is ragaszkodtak a már nyilván megszokott, magas lábú – legfeljebb némileg kifelé dőlő oldalú – bölcsőhöz (vö. Kresz M. 1960: 4–8. á., 242; K. Csilléry K. 1966: 14., 16., 19–20. á.; 1982a: 77., 79–81. kép). Gabnay Ferenc 1900-ban írt cikkében egyenesen a magyar bölcső jellemzőjének véli az erős talpgörbület mellett a lábak tetemes magasságát, és azt, hogy „emiatt kevésbé biztos állásúak, mint a többi népeké” (1900: 80).

A talpas bölcsők szélesebb körű állandósulásával azonban a teknőbölcsők sem iktatódtak ki a használatból. Comenius a Lissában (Leszno, Lengyelország) 1631-ben megjelent tankönyvét, a Januát írva, még számított rá, hogy tanítványainak beszélniük kell erről latinul. Beiktatta hát példamondat gyanánt, miként az a magyar fordítással ellátott változatban áll – először Nagyváradon, 1643-ban –: „A böltsőből avagy rengető teknőkből mennek járásra tanitó karikán” a korosabb kisdedek (1661: 44).

Idővel, érthetően, inkább a szegények kényszerültek ragaszkodni a teknőbölcsőhöz, de akadtak vidékek, falvak, ahol szinte állandósult egész a jelen századig, hogy csecsemőkoruk végéig ebben tartsák a kicsiket. Másutt, illetve idővel – mint szó volt róla – rövidebb-hosszabb ideig tartották benne őket vagy alkalmilag fektették bele (lásd pl. Gönczi F. 1914: 146, 428; Herkely K. 1937: 1., 12. kép, 366; Fél E.–Hofer T. 1967: 111; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 73. rajz, 121., 124. fénykép, 129; K. Csilléry K. 1981: 59, 63).

A teknőbölcső közelmúltbeli használatának mértékére bizonyos tájékoztatást ad az a tény, amire Gráfik Imre figyelmeztet a Vas megyei múzeumok bölcsőit vizsgálva, nevezetesen, hogy a múzeumi anyag 90 százaléka talpas bölcső, a teknőbölcsőké pedig egy százalék csupán – köztük akad olyan is, mely alá, a talpas bölcsők példájára, talpat szereltek (1988: 172–173). Igaz, a visszaemlékezéseket is figyelembe vevő Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtői szinte minden kutatóponton megtalálták a teknőbölcső emlékét (MNA IV. 257. térkép).

A magyar teknőbölcsők általános jellemzője, hogy egyetlen darabból kivájtak. Alighanem az ilyen kialakítás korai elterjedésének tulajdonítható, hogy a részekből összeállított, nagyjából félhenger alakú bölcső ritka kivétel a magyarságnál; egy ilyen, újszülöttnek való, kicsi példány őrződött meg Jákóhodoson (v. Bihar m., K. Csilléry K. 1970: 27. kép, 117). Rutén és román községekből viszont többféle – gerendára függesztve használt – változata ismert (lásd pl. Gabnay F. 1900: 28–29. kép, 78; Bátky Zs. 1906: 52. t., 167; Herkely K. 1937: 15. kép, 374). Az olyan bölcső, melyet téglalap alakú keretbe foglalt vászon alkot, szintén jelentéktelen elterjedésű a magyaroknál (lásd pl. Bátky Zs. 1906: 52. t., 167), a Magyar Néprajzi Atlaszban – az előbbihez hasonlóan – nem is kapott jelölést. Pedig, miként az előbbinek, ennek is kimutatható középkori elődje, a 14. századból, Olaszországból (lásd pl. K. Csilléry K. 1975: I. t., 128; Sammallahti, L. 1980: 76. kép).

Míg ezek a bölcsőtípusok nem tudtak helyet kapni a magyar otthonokban, köznépi használatban meghonosodott – nyilván, mivel nagyobb szükség volt rá – a lepelbölcső, elsősorban házon kívül, gyermekhordozó kendőként. A középkorból Európa különböző országaiból számos ábrázolása ismert, így Olaszországból Giottótól a padovai Scrovegni-kápolnában 1304–1306 közt festett, a szent család Egyiptomban menekülését bemutató freskón: Mária a nyakába felkötött, szőttes csíkos kendőben tartja a kis Jézust (lásd pl. Vigorelli, G.–Baccheschi, E. 1977: XXIII. t., 102). Magyarországról korai adat erre nem ismert. A közelmúltban még gyakorlatban volt alkalmazás alapján kimutatható a Felföldről, ahonnan itteni elnevezései egyikét, a tacska szót 1838-ban már feljegyezték (Paládi-Kovács A. 1989: 339–340), elterjedt volt továbbá Erdélyben is, többek közt hátkendő, hordozó kendő néven (lásd pl. Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 79. fénykép, 259; 1978: 157., 161. fénykép, 236–237). Emellett a magyarok lakta terület különböző részeiről van adat arra, hogy szolgálhatott a gerendához zsineggel felerősített kisebb lepedő a lakásban is függőbölcsőként (Herkely K. 1937: 10. kép, 373–374; MNA IV. 257. térkép).

Az idők folyamán kialakultak olyan bölcsőváltozatok is, melyeknél állványzat tartja a csecsemő tulajdonképpeni fekhelyét. Az állványos bölcsők közt megkülönböztetendők a szobai alkalmazásra készültek és a háztól távoli munkánál használtak. Az előbbiek állványzata leginkább két, talpakon álló és egymással összekapcsolt oszlopból áll, a fekhely vagy ládika alakú, vagy egy önállóan is használható talpas bölcső. A legkorábbról ismert {413.} állványos bölcsők Európa nyugati részéről valók. Több miniatűr állványos bölcső őrződött meg a 14–16. századból, főként Németalföldről, ezek a gyermek Jézus tiszteletének kellékei voltak (lásd pl. Vadászi E. 1975: 4–5. kép, 22; Zglinicki, F. 1979: 467–473. kép; a müncheni múzeumé hamisítványnak bizonyult, vö. Himmelheber, G. 1984). Fejedelmi bútorként dokumentálják az állványos bölcsőt a 14–15. századi francia írott források, akárcsak a Szép Fülöp részére 1478-ban – vagy húgának 1479-ben – készült bölcső, melynek állványa hiányzik. Egy egészében megőrződött, angol példányt korábban V. Henrikének tartottak, ezt az újabb kutatás 1500 körülinek ítéli. A már 16. századi rangos francia példányok egyike 1584-ből datált, ezt a budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi (lásd pl. K. Csilléry K. 1966: 18. kép; 1982a: 83. kép; 1975: III. t.; Vadászi E. 1975: 1–3., 6. kép, 21–26; 1987: 81–83; Eames, P. 1977: 34A–B, 35A. t., 93–107).

Az állványos bölcső átterjedt más országokba is, mint prezstízsbútor, de úgy látszik, meglehetősen lassan, minthogy általában csak a 17. századból dokumentált (vö. pl. K. Csilléry K. 1966: 22; 1982a: 115; Zglinicki, F. 1979: 188. kép). A 17. századi Magyarországról ugyancsak ismert egy példánya (Gabnay F. 1900: 36. kép, 81) és két olyan, melyek állványa hiányzik. Az utóbbiak egyike vörösrézből való. Ez II. Rákóczi Ferencé volt, két végén az apa és az anya névjelével (Gabnay F. 1900: 81, 84; R. Várkonyi Á. 1989: 20–21, 32, 62). A másik hiányos példány faragása szintén főúri tulajdonosra vall (Bárányné Oberschall M. 1940: 21. kép, 30). A 19. századból polgári példányok is maradtak fenn (lásd pl. Gráfik I. 1988: 182).

Minthogy eközben úri-polgári háztartások számára a 18–19. században is készültek Magyarországon talpas bölcsők (lásd pl. Vadászi E. 1975: 7–8., 10., 12. kép, 26, 30), nem csodálható, hogy bár terjedt körükben, a köznépnél sem tudta kiszorítani a talpas bölcsőt az állványos. A Magyar Néprajzi Atlasz 256. térképlapjának tanúsága szerint a magyar lakta terület jelentős részén megtalálható volt s ugyanígy a szlovákoknál is (Etnografický Atlas 1990: 45. térkép). Falun való megjelenése kezdeteire nincsenek adataink, az első ismert datált példány 1854-ből, Vas megyéből származik (Gráfik I. 1988: 182–183). Figyelemre méltó, hogy az átvétel részben már a 19. század második felére, sőt a 20. századra esett, amikor pedig városon – a bölcsőket ellenző 19. századi orvosi intelmekre hallgatva – már gyermekágy és gyermekkocsi váltja fel a bölcsőt. Az állványos bölcső vonzerejét az jelentette, hogy benne a kicsi az anya ágyával egy magasságban feküdt, így éjszaka ágyban fekve is könnyen lehetett ringatni. A Kis-Küküllő vidéki magyar falvakban ezzel indokolták az ilyen rengő bölcsőnek vagy rengőnek az 1870-es évektől kezdődő térnyerését (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 31–32., 44. kép, 132). Előnyös tulajdonsága magyarázhatja a tárgytípus egészen kései, a két világháború közti elterjedését Dél-Gömörben (Dám L.–D. Rácz M. 1986: 50. kép, 126).

Esetenként, ritkán, a mezei bölcsőt is használták a lakásban (lásd pl. Dám L.–D. Rácz M. 1986: 126; Gráfik I. 1988: 173). Tudvalevő, hogy ezeknek Magyarországon két eltérő változata élt. Az egyiknél a fekhelyet három – fönn karikával összekapcsolt – rúd alkotta gúla tartotta, míg a másiknál vízszintes rúdon függött a fekhely és ezt két-két, fönn egymáshoz fogott, ék alakban felállított karóláb hordozta; ezek az állványok összecsukva szállíthatók (lád pl. MNA IV. 257–258. térkép). A rúdgúlához tartozó keretes fekhelyet önállóan is használták, így Maconkán (Nógrád m.) ebben vette magához az anya kicsinyét az ágyba (K. Csilléry K. 1982a: 119).

A mezei bölcsők Európa keleti felére jellemzők, ide valószínűleg a Közel-Keletről kerültek. A magyaroknál mindenképpen későbbiek a talpas bölcsőknél, átvételüket a földművelés intenzívebbé válása és a szoptatós asszonyoknak a mezei munkába való bekapcsolása tette szükségessé. Egyes elnevezések szláv közvetítőkre utalnak, bár számolni kell belső alakulással is. Mindenesetre a változatos nevek és a tárgyformák eltérései alapján arra kell következtetni, hogy a meghonosodás különféle érintkezések nyomán és más-más időben történt (vö. K. Csilléry K. 1966: 24; 1982a: 118–119).

A jelen összefoglalás néhány kisebb területre szorítkozó bölcsőtípusra nem tudott kitérni – így a kosárbölcső régiesebb és új típusú változataira (lásd pl. Morvay J.–Molnár M. 1966: 48. kép; K. Csilléry K. 1962: 47. kép, 237; 1966: 21; 1982a: 13. kép, 33, 114, 120). Összefoglalóan hangsúlyozni kell, hogy – mint az eddigiekből is kiviláglott – Magyarországon egy időben általában többféle bölcső volt egy-egy területen használatban. Gyakran másféle bölcsőbe tették az újszülöttet és másba a nagyobbacskát. Különösen a lakásbeli és a határbeli elhelyezés kívánt eltérő bölcsőt – vagy ezt pótló szükségfekhelyet. A talpas bölcsők általánosulása hozta magával, hogy egymással párhuzamosan ilyenből kétfélét használjanak. A kalotaszegi Nyárszón például az 1940-es évek elején a szobában magas bölcsőben feküdt a kicsi, míg a mezőre feresztős tekenyőben vagy eleve erre a célra készült alacsony kisbőcsőben vitte fején az édesanyja (Kresz M. 1960: 243, 251). Mezőkövesden a bérmunkában varrást vállaló anyáknak, az 1900-as évek elejétől, könnyen hordozható, kicsi varróbölcsőt, tanyázó bölcsőt ütöttek össze házilag (K. Csilléry K. 1981–84: 16. kép, 42, 46), míg a házban a csecsemő helye az asztalos készítette magas, színes virágos első bölcső volt (K. Csilléry K. 1966: 14. kép; 1982a: 77. kép).

A bölcsők Magyarországon – habár a századfordulótól falun is megindult a felcserélésük kisággyal, babakocsival – igen sokáig alkalmazásban maradtak. Sőt a 20. század első felében itt-ott készültek újak is. Az évszámos talpas bölcsők közül véve példát: egy 1922-ből datált, virágos díszű talpas bölcső Molnár László cinkotai asztalos munkája, nagytarcsai megrendelésre (I. Sándor I. 1985: 4. színes kép) és még ennél is későbbi egy 1935-ös évszámot viselő, velemi (Vas m.) példány (Gráfik I. 1988: 179, 185).