A népi építmény külső megjelenése, ennek látványa a kutatás történetében nem annyira etnográfusokat vonzott, mint inkább építészeket vagy művészettörténészeket; a kisebb részletek, a díszítmények pedig a mitológia, vallástörténet tudósait érdekelték. Műtörténeti szempontból a népi építészet az építőtevékenység „provinciális ága”, amely azonban meghatározott szépségeszmény kifejezője. Megjelenik benne egy olyan szemléletforma, amely a „nagyművészetben” (grand art) nem létezik: a viszonyok rendszerében adott világ egyszerű tartalma, ahol a motívumok jellegét, a tartalom módosulását szükséges vizsgálni (Aknai T. 1971: 289). A művészettörténész a parasztház esztétikai fejlődését a kastélyok és katedrálisok művészi díszítményeinek átvételéből igyekszik levezetni (Voit P. 1941: 34).
A népi építészet esztétikája nem a külső falakra tapasztott díszítőelemekben rejlik – etnográfiai szemlélet szerint –, hanem az épület tagoltságával, a tornácoszlopok ritmusával, az arányok nyugodt, megbékélt csendjével kialakított összhatásban (Vajkai A. 1959a: 87). Pontosabban kifejezve, a népi építkezés esztétikája az anyag, a technika, a forma és a díszítés összhangja, ami a népi életmód és népi életforma kifejezője a különböző korstílusok nyelvén. Kétségtelen, hogy a paraszti épületek legismertebb és szépnek leginkább elfogadott példái azok, amelyeket az európai stílusáramlatok hatása alatt építettek, de mellettük áll – ma már leginkább múlt időben – az építmények nagy tömege, amit egy korábbi, ősinek mondott építőgyakorlat alkotott (Vargha L. 1955a; 1964b).
A népi építészet legjelentősebb alkotásai, a népi műemlékek tehát két nagyobb csoportra oszthatók. Az egyik a díszítetlen, régies anyagokban, formákban, szerkezetekkel megjelenő épület, ahol ezek harmóniája teremti meg elsősorban az objektum értékrendjét, határozza meg önálló stílusát és jellegét (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 83). A népi építészeti emlékek másik csoportja a történeti korstílusok hatása alatt készült, de ez a hatás inkább felületi, díszítő jellegű. A „magas művészet” a népi épületek alaprajzi elrendezésére, tömegének formájára alig gyakorolt lényeges hatást. Irodalmunk jóval nagyobb figyelmet szentelt az egyházi-polgári hatás alatt fejlődött épületeknek, mint a szerényebb megjelenésű, díszítetlen házaknak, gazdasági építményeknek. Példa lehet erre a tornác, aminek építőművészeti és néprajzi irodalma tekintélyes mennyiségű. Jóval kevesebben tették szóvá azt a szépséget, ami a régi parasztház nemes arányaiból, fedélformájából, sárral tapasztott és sokszorosan meszelt falából árad.
Arra törekszünk, hogy a nép építészetének régebbi és újabb alkotásait elemezve összefoglaljuk, mit lát maga előtt az épületet szemügyre vevő ember és milyen művészeti, műszaki tényezők szülik meg a szépség, az arányosság, a forma élményét. A külső megjelenést kiváltó elemek évszázadok során változásokon mentek keresztül; ismeretük, bemutatásuk tenné teljessé jelen vizsgálatunkat, erre azonban a történeti megismerés akadályai, nehézsége miatt alig van lehetőség.
A honfoglalás kor és az Árpád-kor népi házai a régészeti feltárások szerint többé-kevésbé földbe süllyesztettek voltak, ezért a föld felszínén legfeljebb a falazat egy része és a tetőzet jelent meg. Homlokzataikat azonban szakemberek rajzban rekonstruálták. A kővel kombinált föld falazatú házak megjelenését a Balaton-felvidéken a 15–16. századra határozzák meg. A középkor népi építkezésében a kő csak alapozás vagy kemence formájában volt jelen, falazat céljára a 15. században még a nemesek is a királytól kértek engedélyt. A parasztok csak a 18. század végén építhettek kőházakat (Bakó F. 1985: 228–229).
A népi lakóház külső megjelenését az újkorban különböző tényezők befolyásolták. Az államhatalom mellett a földesúr számára hatósági jogköre mindig lehetővé tette a jobbágy lakáskörülményeinek szabályozását is. Így volt ez különösen a 18. század folyamán megindult telepítések korában, amikor a földbirtokos előírhatta az építendő ház anyagát, tetőszerkezetét és füsttelenítését, ami többé-kevésbé befolyásolta a ház formáját. Hasonló helyzet állt elő a falurendezések, korszerűsítések alkalmával is. A reformáció és az ellenreformáció olyan szellemi áramlatokat hozott magával, amelyek az építkezésre is hatottak. A Felvidéken, a mai Szlovákiában a protestánsok sajátjuknak tekintették a gótikából és a reneszánszból eredeztethető ízlésnormákat és szembeállították ezeket a jezsuiták által propagált katolikus barokkal (Kovačevičova, S. 1989: 221). Ennek egyik eredménye az, hogy a református templomok sík mennyezetének kazettáit továbbra is a virágos reneszánsz motívumaival és színeivel díszítették. A puritán református egyház nem vette át a barokk kései hullámait, aminek az lett a következménye, hogy a református gazdák lakóházain nem a barokk, hanem a klasszicizmus, majd az eklektika hagyott számottevő nyomokat (Aknai T. 1971: 296). A népi építkezés újkori alakulását nagyban befolyásolták a – főleg falun élő – nemesség szokásai és életvitele. Ennek valódi érvényesülését azonban akadályozta a jogi és társadalmi jellegű rendi rétegződés, a gazdasági helyzet és maguknak a nemeseknek a régihez való ragaszkodása.
Az esztétikai vizsgálat alapjául elsősorban a népi lakóházak szolgálnak, de nem hagyhatók figyelmen kívül a gazdasági épületek sem. Ezeken közvetlenül jelenik meg az esztétikai érték, de közvetetten ide tartozónak tekintjük a kisnemesi, falusi építkezés emlékeit, valamint a sokszor provinciálisnak vélt falusi templomokat, haranglábakat is. A gazdasági épületek a lakóépület alárendelt egységei, amelyeken megismétlődhetnek a lakáson alkalmazott eljárások és fogások. Ezek a népi építészet archaikus elemeit őrzik, amelyek sok esetben máshol már nem lelhetők fel. A fa alkalmazásának egyes módszerei korábbi, részben a gótikára visszautaló stíluselemeket dolgoznak fel. Ilyennek tekinthető a mezőkövesdi tüzelősólak faoszlopos berendezése és szerkezete (Vargha L. 1960a: 119–121; 1964a: 157–160; Aknai T. 1971: 294); vagy a Mátra-vidéki hidasól zsilipelt falszerkezete, a Bükk hegységi kerek kunyhó formája és szerkezete (Bakó F. 1978: 49).
Az építőanyagok erősen meghatározzák az épület formáját, maga a természetes anyag is hangsúlyt ad az épület, a falazat látványának. Fafalazatok esetében a régi gyakorlat szabadon hagyta a boronát, amit később letapasztottak, de a sarkokon keresztben kiálló boronavégek egyedülálló formát adtak a háznak. A kőfalazatokat általában tapasztották és meszelték, de ismerünk példákat arra is, hogy a darabos kő falszerkezetet az egész végfalon vagy csupán az oromsíkon tapasztás nélkül szabadon hagyták. Ugyanezt lehet látni kőben gazdag tájakon: a kerítés kőfala fedetlen, s így élvezheti a szemlélő a sár közé rakott kövek formájának és színeinek szerény kompozícióját. A mészhabarcs, vakolat a falazat síkját, formáját alakítja, emeli ki még akkor is, ha nem plasztikus formaalkotás a szerepe. Az épület külső megjelenésére hatással van a tető fedőanyaga, a zsúp, a nád, a pala vagy a cserép. Tapasztalataink szerint ezek az anyagok még művészies megmunkálás nélkül is mély benyomást kelthetnek a nézőben és önmagukban is a szépség erejével hatnak.
A legértékesebb építőanyag, a kő szilárdsága hozzájárult a tornác kialakításához, ami bejárat vagy könyöklő formájában a második menet indításaként jelent meg az utcai homlokzaton: de szerepe volt abban is, hogy az általában egyszintes parasztház kétszin-tessé váljon.
A TÖRTÉNETI STÍLUSOK HATÁSA A FALU ÉPÍTÉSZETÉRE
A szakterület legjobb ismerői már korán felhívták a figyelmet a népi építészetben jelenlevő kettősségre: épületeinket egyrészt a hagyomány formái, díszítési módozatai, másrészt a történeti stílusok átvétele jellemzi. Ismerünk olyan elméleteket, amelyek szerint ez az átvétel leginkább egyszerű utánzás, de az etnográfia számára elfogadhatóbb az a nézet, hogy a hagyomány bázisa és a klasszikus stílusok folyamatosan eggyé forrtak és ezáltal új hagyomány pályafutása indult el. Különbséget kell tenni ösztönös vagy tudatos átvétel, alkalmazás között. És úgy is, hogy a történeti stíluselemek felhasználása a modellnek tekintett alkotás megszületésével egyidejűleg vagy későbbi időpontban történt-e meg?
A történeti stílusok átvétele többnyire csak egyes díszítőelemekre vonatkozik, egyes részletekre, de ezek a részletmegoldások jelentősek, mert megváltoztatják a parasztház azelőtt egészen egyszerű külsejét. Más esztétikai világba emelik az épületet, közelebb hozzák az egyházi vagy világi épületek magasabbrendűnek tartott szépségéhez. A bélháromkúti apátsági templom homlokfalának áttört rózsaablaka adott indíttatást a falu egyik módos parasztházának díszítéséhez: ennek oromzatán a hagyományos padláslyukat értő kezek kitágították és az így keletkezett ablakot hatküllős oromrózsával fedték le (Voit P. 1941: 34). A történeti stílusok népivé válásának folyamata jól figyelemmel kísérhető a felföldi Bódva-völgy építkezésében. A példa a folyamat több lépcsőjét képes bemutatni a legmagasabb szintű egyházi építőstílustól a népi lakóházig: a debreceni református kollégium klasszicista, emeletes épülettömbjétől a kisebb jelentőségű miskolci Kakastemplomon, a Torna és Szalonna helységek körül épült kisnemesi kúriákon keresztül a táj népi lakóházáig. A folyamat hátterében az építéstörténész azonban fel tudja fedezni a műépítész vagy tanult kőműves tevékenységét (Vargha L. 1964a: 166–167).
Az autonóm népi építőművészet kialakulása és periodizációja vagy a stíluskorszakok rá gyakorolt hatása nem eléggé kidolgozott, irodalmunknak ez még további feladata. Az {258.} a nézet nem fogadható el, hogy a népi korstílus a 19. század közepéig úgyszólván érintetlen, kevés variánst hozó, a nagy művészet hatása pedig a századvég idejére esik (Aknai T. 1971: 289). A régészet, a történelem és a néprajzkutatás ezzel kapcsolatos eredményei úgy összegezhetők, hogy a közvetett hatások jóval korábban érvényesültek és a 20. századig nem veszítették el erejüket. Függetlenül attól, hogy kezdetüket honnan számítjuk, a történelmi stílusok népivé válása figyelemre méltó, mert stílustörténeti szerepük jelentős (Vargha L. 1960a: 126).
Az igen régi történeti stíluselemek a 19–20. századi épületállományon több évszázados késéssel kerülnek népi lakóházakra, de a magas művészet épületeire is. A Bükk hegység nyugati szélén elterülő Bél-medence falvaiban a tornácok pillérein vagy oszlopain nyugvó ívsor félkörös záródású, román boltozatos formát mutat. Néhol az oszlop és az oszlopfő formája utal erre a stílusra. Az ócsai (Pest m.) román templom hatására a faluban 1945 után téglából hasonló tornácoszlopok készültek (Voit P. 1941: 34; Vargha L. 1964a: 162–163). Ezek a példák, és a következők, arról győznek meg bennünket, hogy a több száz éve fennálló épület sokszor ma is élő, ható, gerjesztő erő a népi és a magas építkezés számára.
Közvetlenül, de hosszú időkön át öröklődött stílusperiódusnak tartják a dunántúli talpas vázszerkezetű faházat, amelyen gótikus vonások ismerhetők fel. Elődje volt ennek a cölöpvázas szerkezet, ami megelőzte a talpas házat és amit a társadalom szegényebb rétegei ezzel egy időben még sokáig használtak (K. Csilléry K. 1991: 65–66).
A történeti korstílusok közül első ízben a barokk jutott el a néphez úgy, hogy korunkra számottevő emlékei is maradtak. Jellemző módon falun egy évszázaddal később jelentkezik, ekkor válik népivé és hódítja meg településeinket. A stílus a Balaton-felvidéken jelent meg először a 18. század végén, elsősorban a római katolikus egyházszervezeti centrumok és világi uradalmak környékén. Sajátos jegyei a népi építményeken: még a reneszánszra visszavezethető árkádos és oszlopos, gádoros tornácok, keretes rendszerű oromzatok, kötés- és cseppdíszes ablakkeretek, valamint a nyeregtető síkja fölé emelkedő, volutákkal ellátott, gazdag díszítésű oromzat (Vargha L. 1964b: 371; Barabás J.–Gilyén N. 1979: 89).
A műépítészet stílusainak a néphez való közvetítésében jelentős szerep jutott a kisnemességnek, és ez a szerep a társadalmi jogviszonyok következtében erősebben hatott, mint az építőanyagban rejlő lehetőségek. A kisnemesség által közvetített hatások érvényesülését ugyanis lefékezte a jobbágyság jogfosztott helyzete, ezért ezeket a hatásokat inkább a jogilag kiváltságos területek, a Jászság vagy a Kunság fogadhatták be. Kivételt képez a kisnemességhez közel azonos gazdasági körülmények között élő falusi és mezővárosi lakosság és a kézművesség. Az építőművészeti hatások első hullámát a jómódú középnemesség indította el még a 19. század első felében, amikor a kisnemesi porták elé klasszicizáló tornácokat kezdenek állítani, hogy ezeket később a parasztok is átvegyék (Vargha L. 1954a: 81; 1964a: 171; Hofer T.–Fél E. 1975: 43; K. Csilléry K. 1991: 73).
A romantika a népi homlokzatokon már a klasszicizmussal együtt jelenik meg, de általában nincs nagy hatása. Az, hogy az Eger környéki falvakban feltűnik a török szamárhátív ábrázolás, talán az egri minaret látványának hatása, és csak időben egyezik meg a romantika stíluskorszakával. A századforduló utáni évtizedek eklektikája a klasszikus és a konvencionális stílusok keveredését hozta magával. A korábbi stílusoktól eltérően, az eklektika nem érkezett fáziskéséssel a népi építészethez, de nem is vált eggyé vele, az épület lényegén nem változtatott (Aknai T. 1971: 289). Ennek ellenére fontos az eklektika megjelenése a népi építészetben, mert a hagyományosnak tekinthető lakóházak nagyobb része ennek a jegyeit hordozza. Hazánk egyes tájain vele egy időben terjedt el falazó anyagként a tégla, és ez lehetővé tette az eklektikára jellemző keményebb vonalú díszítőelemek kifalazását (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 94).
A LAKÓHÁZ ÉS KÖRNYEZETE
A lakóház formai megjelenését befolyásolja a telek, a porta elrendezése és építményei. Ahhoz, hogy külső szemlélőben a főépület jó benyomást keltsen, szükséges az udvar rendezettsége, építményeinek a hagyományos rend szerint való elhelyezése. A főhomlokzat előtti kiskert színes virágai sokat tehetnek a belépő kedvező benyomásának elnyerésére, bár ennek ültetése legfeljebb erre a századra tehető, korábban inkább hátul, a veteményes kertben kapott helyet. Az első benyomást azonban a kapu és a kerítés kelti.
A magyarság erdős területekben leggazdagabb tája, Erdély egyházi és népi építményeiben igen jelentős szerepe van a fának, amint szembetűnik ez a helységek utcaképein. Építő és szépséget alakító szerepe nemcsak a lakóházakon, hanem a kerítéseken, de főleg a kapukon mutatkozik meg. Művészi módon díszítették a Bereg megyei, a fekete-Körös-völgyi és más erdélyi, fából ácsolt, vésett kapukat, de ebben a műfajban a székely kapu a legmagasabb szint. Más formákkal és ornamentikával egyenrangú vele a kalotaszegi utcaajtó, amit az egész magyar népi kultúra területén a legjobban ismerünk.
A székely kapunak megfelelő portabejáró Kalotaszegen a födeleskapu, részei pedig a leveleskapu és az utcaajtó. Díszített ugyan az egész kapuzat, de különösen az utóbbi rész, aminek a kalotaszegi házakra emlékeztető formája – a házsoron egymás mellé sorakozva – harmonikus ritmikát kölcsönöz a faluképnek. Díszítésének, hímzésének technikája karcolás, vésés, domborítás és színes festés, motívumai között dominál a hatágú csillagként jelentkező rózsa számos változatban és a református vallás néhány szimbóluma. Ezt a motívumkincset kiteljesíti a műtörténeti stílusok növényi eredetű elemeinek hatása, sokszor barokkos vonalvezetéssel (Csete B. 1990: 15). Díszes kaput más magyar településeken is találunk, a földrajzi adottságoktól függően fából vagy kőből. Erdélyen kívül inkább csak a kő kapubálványok érdemelnek említést, ezek Győr környékén, Pest megye északi tájain, Eger és Gyöngyös vidékén lelhetők fel, míves kőkapura azonban Erdélyben is tudunk példát. A paraszti méretekhez viszonyítva monumentális székely és kalotaszegi nagykapu a fatemplommal, a haranglábbal, a temetőbeli építményekkel azonos műszaki és művészeti kör, az eredetileg gótikus faépítészet öröksége. Az építők mesteremberek, faragómolnárok voltak, akik ezt a tudományukat az egykori várak kézműveseitől örökölték (Viski K. 1941: 147).
A parasztudvar utcával párhuzamos vonalán húzódó kerítésének birtokjogi és védelmi szerepe van, ezért ritkábban díszítik. A sárral tapasztott és meszelt, tetején zsúppal vagy zsindellyel lefedett, sár közé formátlan kövekből rakott és kavicsos sárba ültetett kövirózsával borított kerítésnek megvan az a természetes bája, szépsége, ami otthonossá tette régi faluképeinket. A kastély, kúria vagy a templomkert kerítésének formája sokszor felismerhető a módosabb gazdák kerítésein, kapuin. Máskor a városi polgárság biedermeier stílusú bútorainak ornamentikája lepi meg a falusi udvar kiskapuján belépő látogatót.
A népi építkezés esztétikai megítéléséhez hozzátartozik az udvar gazdasági rendeltetésű épületeinek vizsgálata is. Gyakori eset, hogy olyan anyagokat, szerkezeteket őriznek, amelyek a lakóházakon már elavultak. Elmondható, hogy a gazdasági épületekben tovább él a fa alkalmazása, díszítésükben pedig korábbi stíluselemeket őriznek (Vargha L. 1960a: 121; 1964a: 157–160).
|