Budapest közműrendszerei I.

Vízellátás
      Budapest közműrendszerei közül a vízeltátás rendelkezik a legjelentősebb történelmi múlttal. 89-ben Domitianus császár egy 6000 fős légiót helyeztetett Aquincumba, amely saját műszaki gárdával felszerelve azonnal megkezdte a katonai tábor építését. A tábor vízellátását ideiglenesen a Bécsi út-Vörösvári út sarkán lévő Árpád-forrásbót biztosították egy 1,2 km hosszú vezetéken keresztül. A végleges vízellátás érdekében megkezdték a Római-fürdői források vizének bevezetését biztosító 4,5 km hosszúságú aquaductus építését, amely a II. század elejére készült el. A pillérekre épített, boltíves magasvezetéket a fokozódó vízigény miatt egy évszázad múlva megemelték, és így a polgárvárost is ellátta vízzel. Az aquaductus kb. 300 évig működött, romjai részben máig fennmaradtak.
      A kőzépkorban az első vízművet Zsigmond király építtette a budai Vár vízellátására az 1400-as évek elején, a másodikat Mátyás király 1470-ben. Mindkét vízmű a Svábhegy két forrásának a vizét juttatta a Szentháromság tér medencéibe és csurgóiba.
      A török megszállás alatt tönkrement vízművet 1782-ben újjáépítették, és a XIX. század elején is használták. 1856-ban megépült az első dunai gőzüzemű vízmű, amely 2000 m³/nap szűrt Duna-vizet szivattyúzott a Várba, s ezt 6200 m hosszúságú (sok vizet pazarló) vezetékrendszer 8 közkútba és 38 épületbe juttatta (104 WC és 7 fürdőszoba kapott vezetékes vizet). 1877-ben kezdte meg működését az ugyancsak szűrt Duna-vizet szolgáltató Várkert-kioszk vízműgépház, amely az egész Várhegy vízellátását biztosította.
      Buda és Pest lakosai egyéb helyeken a kutak vizét itták, vagy kocsin hordóban, szamárháton puttonyokban szállított Duna-vizet használtak.
      1857-ben magánvállalkozók ajánlkoztak a főváros jó minőségű ivóvízzel való ellátására, de érdeklődés az elképzelés iránt csak az 1866-os kolerajárvány után jelentkezett.
      A városi közgyűlés 1867. szeptember 24-én úgy döntött, hogy a vízművet közköltségen építteti meg, s házilag kezeli. Pest város vízigénye ekkor kb. 1850 m³/nap volt. A vízigények kielégítésére 1866-ban ideiglenes vízművet 1étesítettek a Hajós téren (a mai Parlament helyén), s még ugyanebben az évben lefektették a Nádor utcában az első vízvezetéket 20 mérettel. 1869-ben beépítették a gépházba a második szivattyút, és több kilométerrel bővült a hálózat. Kőbányán üzembe helyezték az első víztároló medencét 10 800 m³ térfogattal.
      A közműves vízellátás megindulása után az igények folyamatosan nőttek, s ezt a vízmű továbbépítésével követték. 1870 végére Pest város lakosságának 20%-a jutott vezetékes vízhez.
      1878-79-ben a vízműhöz csatlakozóan 595 m hosszú galériát építettek, amellyel együtt a 18-20 ezer m³/nap szükség1etet ki tudták elégíteni. 1881-ben megkezdték Budaújlakon a budai végleges vízmű építését, amely üzembe helyezésekor napi 21 ezer m³ vizet termelt. Buda magassági viszonyaira tekintettel 6 ellátási övezetet (nyomászónát) alakítottak ki, lefektettek 45 km 75-500 mm átmérőjű vezetéket, és létrehoztak 13 284 m³ térfogatú tároló kapacitást.
      1884-87-ben átvezették Pestre a budaújlaki vizet a Margit-hídra szerelt 500 mm-es vezetéken keresztül.
      Az Országház építése miatt bővítették és áthelyezték a pesti vízművet, de a vízszükséglet további növekedése miatt szűretlen Duna-vizet is juttattak a kiépült hálózatba. 1884-ben felmerült a pesti végleges vízmű megépítésének a gondolata. A kidolgozott javaslat szerint Káposztásmegyer és Dunakeszi határában olyan - természetes szűrésen alapuló - víztermelő telep hozható létre, amely Budapest egészének mennyiségi és minőségi vízigényét kielégíti. A javaslatot 1888-ban a főváros elutasította, és kimondta: „a fővárosban szükséges vízmű mesterséges szűrőkkel leendő építésének tervezésére legközelebb saját költségen pályázatot ír ki”. A pályázat eredményeként azonban bebizonyosodott, hogy a főváros vízellátását természetes szűrésre alapozni műszakilag teljesen elfogadható megoldás. 1893-ban az új vízmű első üzemét üzembe is helyezték. A vízmű teljes egészében 1904-re készült el 180 ezer m³/nap kapacitással (a Palotai-szigeten 7, a Duna bal partján 34, a Szentendrei-szigeten 32 aknakút 1étesült, valamint építettek négy gőzüzemű gépházat és 2 db 1200 mm átmérőjű vezetéket a Nyugati pályaudvarig).
      (Újpest, gr. Károlyi Sándor és Budapest tíz évig pereskedett amiatt, hogy a vízmű az újpesti Duna partján létesült. Gr. Károlyi Sándor ugyanis - akié az érintett terület tulajdonjoga volt - Újpest polgárai részére parthasználati jogot biztosított. amelynek érvényesítését a vízműépítés tehetetlenné tette. Többszöri fellebbezés után végül a királyi Curia hozott ítéletet, amely alapján a székesfőváros gr. Károlyi Sándornak, ő pedig Újpest városának tartozott kártalanítást fizetni.)
      1904-ben a vízszolgáltatás egyenletességének biztosítása érdekében megépítették a 17 500 m³-es gellérthegyi medencét.
      Időközben, 1897-ben kidolgozták a főváros vízellátásának általános fejlesztési tervét. Megvalósítását 1910-ben kezdték meg azzal, hogy összekötötték a gellérthegyi medencét a budai csőhálózattal.
      A folyamatos fejlesztések ellenére az 1917-es vízfogyasztást (290 ezer m³/nap) csak a kutak túlerőltetésével tudták biztosítani, és még így is voltak vízhiányos területek. A túlzott kihasználás a termelés csökkenésével járt, és a vízfogyasztás mérséklése érdekében bevezették a vízmérők használatát.
      Az újabb bővítési munkálatok 3 évi előkészület után 1930-ban indultak és 1941-ben fejeződtek be. Korszerűsítették a gépházak 80%-át, a gőzüzemről áttértek a villamos üzemre, több mint kétszáz új csőkút kapcsolódott be a víztermelésbe. Megépült a békásmegyeri gépház Duna alatti bújtatója, és a vízműtelep. 800 mm-es főnyomócsővel biztosították a krisztinavárosi gépházzal való kapcsolatot. A Szentendrei-szigetről 1934-36 között két alagutat építettek (280 cm átmérővel) a káposztásmegyeri gépházba (ezekben 2x2 db 700 mm-es cső volt). A hálózat 1927-41 között 400 km-rel, a víztermelés évi 58,5 millió m³-ről 79 millió m³-re növekedett, de még mindig nem érte el az 1917-es 88 millió m³-es csúcsot.
      1938-ban újabb fejlesztési programot határoztak el, amely azonban a világháború miatt csak részben valósulhatott meg.
      A világháború során több mint 1000 sérülés érte a hálózatot, tönkrementek a felrobbantott hidakra szerelt vezetékek. A szivattyúk és motorok 2,2%-a, az építmények 11,3%-a szenvedett károsodást, ennek ellenére a helyreállítás 1947-re befejeződött.
      1948-ban folytatták a félbehagyott fejlesztési munkákat, 121 csőkutat létesítettek a hozzá tartozó berendezésekkel együtt.
      1950-ben létrehozták Nagy-Budapestet, ezáltal területe 194 km²-ről 525 km²-re növekedett, lakossága meghaladta az 1,6 milliót. A főváros átvette a peremkerületekben lévő vízműveket, de ezek állapota elhanyagolt, illetve elavult volt, s a termelőtelepek túlnyomó többségét rövid idő elteltével ki kellett iktatni a rendszerből. A vízigények kielégítésére növelték a víztermelést, és megkezdték a csepeli vízbázis igénybevételét csáposkutak létesítésével. 800 mm átmérőjű, 7,2 km hosszú főnyomócsövet építettek Pestszenterzsébetre, csőhíddal keresztezve a Ráckevei (Soroksári) Dunát.
      Az 1950-es évek első felében a víztermelő kapacitást 80 ezer m³/nappal bővítették, 274 km-rel nőtt a csőhálózat hossza is, amelyből kb. 25 km főnyomócső volt. Több új medencét is létesítettek, s ezek közül a legnagyobb feladatot a gellérthegyi 30 000 m³-es ún. barlang-medence építése jelentette. A vízfogyasztás évi növekedése 14%-os volt (évi 117 millió m³-ről 164 millió m³-re nőtt), de a továbbra is rendszeres vízhiányok ellátási feszültséget okoztak.
      A vízhiányok megszüntetése érdekében elhatározták, hogy az ipar vízigényeinek egy részét külön erre a célra létesített ipari vízművekkel biztosítják. 1958-ra megépült a Dél-pesti Ipari Vízmű 50 ezer m³-es napi kapacitással.
      Az 1950-es évek második felében tovább növelték a víztermelő kapacitást: kísérleti jelleggel megépült az ún. Kisfelszíni Vízmű, a hálózatot 400 km-rel bővítették (ebből 19 km főnyomócső volt, ezen belül a legjelentősebb a Ferenc krt. - Petőfi-híd - Október 23-a utca nyomvonalon haladó 800-1200 mm átmérőjű, 6 km hosszúságú vezeték). A vízhiányok teljes felszámolására 20 éves távlati terv készült, s ennek egyik legfontosabb elképzelése egy 200 ezer m³/nap kapacitású felszíni vízmű megvalósítása volt.
      1962-ben átadták a felszíni vízmű I. ütemét 100 ezer m³/nap, 1967-ben a II. ütemét ugyancsak 100 ezer m³/nap kapacitással Káposztásmegyer térségében, de emellett mind a Szentendrei-szigeten, mind a Csepel-szigeten is folytatódtak a kútépítések. Az időszak legjelentősebb hálózati fejlesztéseként az ún. Pesti III. sz. főnyomócső rendszert építették ki. Erre azért volt szükség, mert az északi víztermelő telepek megnövekedett termelését a századfordulón épített Váci úti 1200 mm-es vezeték nem bírta továbbítani. 3 külön vezeték létesült 800 mm átmérővel (Kőbánya irányában 12,5 km, a belső városrészek felé 11 km, Rákosszentmihály felé 13 km hosszúsággal).
      1968-ban a százéves vízművet az alábbi főbb adatokkal lehetett jellemezni:
      - éves víztermelés 243,7 millió m³
      - napi csúcstermelés 876 ezer m³
      - a csőhálózat hossza 3218 km
      - tárolótérfogat 138 ezer m³
      - éves iparivíz termelés 23,6 millió m³
      - iparivíz csőhálózat hossza 39 km
      - lakásszámra vetített ellátottság 85%
      Az elmúlt 25 év víztermelési fejlesztései továbbra is a parti szűrésű vízbázis kiaknázására irányultak, a Szentendrei-szigeten 87, a Csepelszigeten 156 új kút épült. A Csepel-szigeten több kútcsoportnál vasat és mangánt észleltek a vízben, ezért a Ráckevei Vízművet már kezelőművel együtt építették meg, a kinyert vizet ózonos oxidáció és gyors homokszűrés után juttatták a hálózatba. A víztermelés fejlesztésével együtt több agglomerációs település vízellátását is megoldották.
      1970-80 között végrehajtották a három főnyomó-gépház (Káposztásmegyer, Békásmegyer, Csepel) rekonstrukcióját.
      A legjelentősebb hálózatfejlesztések során a Pesti IV. főnyomócső nyitotta meg (800-1600 mm átmérővel, 16,2 km hosszal Káposztásmegyer és a Szabadság-híd között), ezt követte a Pesti V. (1200 mm átmérővel, 13,5 km hosszal Káposztásmegyer és Rákosszentmihály között), majd a Dél-pesti I. és II. (500-1200 mm átmérővel, 24,7 km hosszal), a Dél-budai (1600 mm átmérővel, 10,4 km hosszal) és a Budai III. (1000-1200 mm átmérővel, 15,5 km hosszal).
      1985-92 között felújították és bővítették a felszíni vízmű I. ütemét.
      Napjainkra a nyomásövezetek száma - tekintettel a pesti oldalon 100 m-es, és a budai oldalon 400 m-es szintkülönbségre - 67-re, a tárolóhelyek száma pedig 43-mal növekedett. Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb beruházása a gellérthegyi 2x40 000 m³ térfogatú medence megépítése volt.
      A főváros vízellátását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - kutak száma 857 db
      - termelt ivóvíz 341 millió m³
      - értékesített ivóvíz 285 millió m³
      - átlagos napi ivóvíztermelés 933 ezer m³
      - napi ivóvíztermelési csúcs 1237 ezer m³
      - termelt iparivíz 10,9 millió m³
      - ivóvízhálózat hossza 4309 km
      - iparivízhálózat hossza 68 km
      - ivóvíztárolók száma 62 db
      - térfogata 305 ezer m³
      - lakásszámra vetített ellátottság 98,3%
      - egy lakosra jutó évi
      átlagos vízhasználat 86 m³

      Csatornázás
      Budapesten a csatornázás kezdetei is a római- ill. középkorra nyúlnak vissza, de a szennyvíz és szemét eltávolítása ezekben az időkben nem okozott sok gondot. A város belső területein már a középkorban építettek csatornákat, eleinte csak a csapadékvíz, később már a szennyvíz elvezetésére is.
      A XVIII. század második felében Pest városában a nyolc - részben nyílt - árkot rendezni akarták, hiszen a Vigadó tértől egészen a Haller utcáig ezek vezették a csapadékvizet a Dunába (az árkok lejtése nem volt megfelelő, és árvíz esetén elöntéssel fenyegették a várost).
      A csatornázás kérdése komolyabb formában az 1838-as árvizet követően merült fel. A városi hatóság legegyszerűbb megoldásként - a befogadó közelsége miatt- a Dunára merőleges, viszonylag magas fekvésű vízelvezető hálózatot építtetett ki, amely magas vízállás esetén továbbra is elöntéssel fenyegette Pestet. Ebben a korszakban a csatornák méreteit nem a szükségletekhez igazítva határozták meg, hanem jelentősen túlméretezték, így egyes útvonalakon telekről telekre változott. A pesti csatornák közül a legrégebbi a XVIII. században épült Zsibárus (ma: Párizsi utca) és Kötő utcai, amelynek egy szakasza a mai Március 15. tér közelében jelenleg is üzemel. Óbuda csatornázása a hegyekről lefutó vízelvezető árkok beboltozásával szintén a XVIII. században kezdődött.
      1847-ben a Helytartótanács megküldte Pest város tanácsának a „Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő földalatti csatornák iránt” című határozatát, amely még ebben az évben életbe is lépett.
      Az első hivatalos adat a csatornahálózat hosszáról az 1860-as évekből származik, e szerint a budai oldalon 26,3 km, a pesti oldalon 54 km csatorna üzemelt.
      Az 1870-es években erőteljes fejtődésnek indult a csatornázás, miután a bekövetkező járványokat (az 1872. okt. 28-án kitört kolerajárvány 1873. nov. 23-ig tartott, és a megbetegedett 5427 emberből 2673 meghalt) összefüggésbe hozták a csatornázatlansággal. 1871-80 között Pesten már 325 helyen végeztek csatornázással kapcsolatos munkálatokat.
      A városi vízmű megépítésével a vízhasználat is növekedett, s így a hagyományosnak tekinthető szennyvízelhelyezési módok már nem voltak alkalmazhatók.
      1869-ben egy angol vállalkozó ajánlatot tett Pest főgyűjtőcsatornáinak megépítésére. Tervei szerint Pesten három egyesített rendszerű (azaz a szennyvizet és csapadékvizet egyazon szelvényben elvezető) főgyűjtőt kellene építeni, amelyek a Haller utca táján létesítendő gőzüzemű szivattyútelepre vezetik a vizeket. A tehermentesítés érdekében vészkiömlőket is tervezett a hálózaton.
      E terv és a későbbi tervek bírálatát a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1873 elején hozta nyilvánosságra.
      1873-ban megkezdték az Ördög-árok alsó szakaszának beboltozását (1873. május 7-én az épülő boltozat beomlott és a romok alatt öt munkás lelte halálát). 1875. június 26-án katasztrofális zápor hullott a városra (4,5 óra alatt 106 mm, ezen belül 1 óra alatt 66 mm esett), amely óriási károkat okozva a már megépült szakaszt is elpusztította. Az Ördög-árok beboltozását 1877-ben fejezték be.
      Ugyancsak ez idő tájt készült Reitter Ferenc Budapest egész területére vonatkozó csatornázási terve is, amely részben hasznosította a korábbi évek főbb elképzeléseit. A már benyújtott és a később készült koncepciókon évekig vitáztak, s a végleges tervet 1891-ben fogadták el. A példamutató előrelátással meghatározott méretű főgyűjtők építését 1893-ban kezdték meg.
      1910-ig a pesti oldalon több mint 26 km főgyűjtőt építettek, ezek közül is a mai Soroksári út alatt fekvő ún. Közös főgyűjtő a legjelentősebb 1,59 km-es hosszával, 480/450 cm belméretével (a szelvénye párizsi kétpadkás). A több mint 26 km főgyűjtőből további 20 km csatorna vízszintes vagy függőleges belmérete meghaladja a 200 cm-t, ezen belül több mint 6 km-é a 300 cm-t. Mivel a csatornahálózat főgyűjtői a befogadóhoz képest mélyebben érkeztek a Dunához (amelynek vízállása is közel 10 m-t ingadozik), az elvezetett vizet csak szivattyúzással lehetett a befogadóba vezetni. A pesti oldal első - és máig legnagyobb - szivattyútelepe 1889-93 között épült a Déli-összekötő vasúti hídtól délre eső területen. A telep szivattyúi 33 m³/s kapacitással gőzüzemre épültek, az elvezetett szenny- és csapadékvizet 40 m-re a mederbe nyúló (200 cm átmérőjű) vascső vezette a Dunába. Ezen felül ún. szabadkiömlő is épült, amely alacsony vízállásnál a csapadékvizek gravitációs kivezetését biztosította.
      A budai oldal csatornázása jóval később kezdődött, és gyakorlatilag nem fejeződött be, hiszen a Reitter Ferenc által „megálmodott” Duna-parti főgyűjtő máig nem épült meg.
      Óbuda főgyűjtőjét 1912-14 között építették a Bécsi út - Bokor utca nyomvonalon, míg a Zsigmond téri szivattyútelepet 1917-ben helyezték üzembe.
      1913-45 között a főváros csatornázási viszonyait igyekeztek javítani, ennek keretében először a kelenföldi térség főgyűjtői épültek meg (1915-17), Németvölgy és a Sashegy északi oldalának főgyűjtője csak később, 1932-35 között valósult meg. A Kelenföldi szivattyútelepet a hálózatfejlesztéseket követően 1935-ben helyezték üzembe.
      A Ferencvárosi szivattyútelepet 1924-31 között gőzüzemről elektromos üzeműre állították át, és 1936-37-ben új ikerszelvényű, vasbetonból készült - a Duna sodorvonalába vezető - kitorkollóművet is építettek.
      A főváros terjeszkedése újabb területek beépítésével járt, ezért szükségessé vált a Hungária körúton kívüli térség csatornázása is. Az ún. Rákosvölgyi főgyűjtőt 4,7 km hosszban (Rozsnyai út - Tahi út - Rákospatak utca nyomvonalon) 1927-33 között, a Béke utcai főgyűjtőt l,5 km hosszban 1933-35 között, a Róbert Károly körút - Mexikói úti főgyűjtő egy részét 2,2 km hosszban 1938-42 között építették meg. 1936-44 között létesült a pesti oldal másik nagy szivattyútelepe, az angyalföldi.
      A főváros közgyűlése 1938-ban Budapest 6 évre szóló csatornafejlesztési programját tárgyalta, és elhatározta az I. világháború óta elhalasztott (csak részben megvalósult) beruházások megkezdését ill. befejezését.
      A II. világháború azonban a program végrehajtását nagyrészt megakadályozta.
      A világháború következtében a hálózat 153 helyen, 3360 m hosszban sérült meg, de a legsúlyosabb károk a ferencvárosi szivattyútelepet érték, hiszen 32 bombatalálatot kapott. A csatornamű létesítményeinek helyreállítását 1947-re fejezték be.
      1947-49 között összesen csak 17 km csatorna épült.
      Nagy-Budapest kialakításakor a fővároshoz csatolt települések többsége csatornázatlan volt. Összesen 359 km csatorna átvételére került sor, csupán Újpest (102,1 km), Pestszenterzsébet (64,6 km), Kispest (39,5 km) és a Wekerle-telep (34,8 km) rendelkezett komolyabb hálózattal.
      Nagy-Budapest létrehozásával az addig közel 100%-osan csatornázott város lakásszámra vetített csatornázottsága 60-65%-ra esett vissza.
      Az 525 km²-es városban a csatornázás fejlesztésének mind mennyiségi, mind minőségi igényei óriásira nőttek. Az iparosítás következményeként a szárazidei szennyvíz mennyisége is gyors ütemben növekedett.
      Az 1950-60 közötti időszakban a peremkerületek csatornázottsága (illetve inkább csatornázatlansága) alig változott, hiszen a belső területeken is sok volt a tennivaló. Továbbépítették a Mexikói úti főgyűjtőt, megépült a III. ker. Szőlő utcai gyűjtő, az újpesti főgyűjtő Cserhalom utcai szakasza. Pestszenterzsébeten tehermentesítő főgyűjtő létesült. Mindezekkel együtt a hálózat 10 év alatt csupán 231 km-rel növekedett.
      Az 1950-es évekre bebizonyosodott, hogy a befogadó korlátlan öntisztuló képességébe vetett hit tarthatatlan, ezért 1955-ben hozzákezdtek a XX. ker. Torontál utca végpontjánál a délpesti szennyvíztisztító telep megvalósításához. A részleges üzembe helyezésre 1962-ben került sor 30 ezer m³/nap kapacitással.
      1962-ben elkészült a főváros csatornázásának távlati terve (keretterv), amely gyakorlatilag napjainkig megszabta a fejlesztések fő irányait, foglalkozott a főgyűjtőkkel, a szivattyútelepekkel és rögzítette a szennyvíztisztító telepek helyét és kapacitását.
      A keretterv elkészülte után fejlődésnek indult a csatornázás, de a hangsúly a lakótelepi létesítések szenny- és csapadékvíz elvezetésének biztosításához szükséges beruházásokon volt.
      1964 tavaszára elvégezték az Ördög-árok alsó (kb. 1200 m-es) szakaszának, Budapest legnagyobb vízszállító képességű (150 m³/s), egyesített rendszerű csatornájának a rekonstrukcióját. Ugyancsak ebben az időszakban jelentett nagy feladatot az Astoria, a Blaha Lujza téri és a Baross téri aluljáró építésénél a keresztező főgyűjtők szelvénylapítása.
      Az első nagyobb lakótelep (József Attila) építésével kapcsolatosan létesült az ún. Kőbánya déli főgyűjtő.
      Az egyesítéskor csatornázatlan peremkerületek többségénél nyilvánvaló volt, hogy a Dunától való nagy távolság és a meglévő egyesített rendszerű főgyűjtők kapacitási korlátai miatt e területek többségét egyesített rendszerrel már nem lehet csatornázni. Megkezdték tehát az elválasztott rendszerű hálózat szennyvíz-főgyűjtőinek kiépítését (pl. Rákoskeresztúr), amelyet általában rövid időn belül lakótelepi beruházás követett.
      A vízvédelmi követelmények hathatósabb érvényesítése érdekében 1974-ben elkészült „A főváros szennyvízelvezetésének és szennyvíztisztításának programja”, amely a befogadó Duna vízminőségi értékeléséből kiindulva rögzítette a szennyvíztisztító telepek főbb műszaki paraméterét is. A program 2000-ig teljeskörű csatornázással és szennyvíztisztítással számolt.
      A program alapján végezték el a Dél-pesti szennyvíztisztító telep bővítését, amelynek eredményeként a kapacitása 1983-ra 72 000 m³/nap lett.
      1977-ben megkezdték Budapest második szennyvíztisztító telepe I. ütemének építését, 1986-ban került sor az üzembe helyezésre. A mechanikai előtisztítás műtárgyai 280 000 m³/nap, az egyesített (biológiai tisztítást lehetővé tevő) műtárgy 140 000 m³/nap kapacitásra épült ki.
      1960-80 között 805 km közcsatorna épült és a lakásszámra vetített csatornázottság az időszak végén kb. 80%-os volt.
      Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a hálózatfejlesztéssel és a szennyvíztisztító kapacitás kiépítésével nem tudják tartani a program célkitűzéseit, ezért azt többször átdolgozták és aktualizálták.
      Ugyancsak ezen időszakban kezdett visszaszorulni a telepszerű, tömeges lakásépítés, viszont megkezdődött a peremkerületek családi házas területein az ún. önerős csatornázás. 1980-91 között ennek eredményeként a hálózat hossza 44%-kal növekedett (1165,6 km közcsatorna épült), a csatornázottság megközelítette a 88%-ot. A teljes hálózaton belül az elválasztott rendszerű szennyvízcsatornák aránya mára megközelítette a 20%-ot.
      1992-ben elkészült „A főváros csatornázásának és szennyvíztisztításának hosszú távú komplex feladatterve”, amely 2015-ig határozta meg a fontosabb teendőket.
      A főváros csatornázását napjainkban (1992) jellemző adatok:
      - az elvezetett szenny- és csapadékvíz mennyisége 427,3 millió m³
      ebből biológiailag tisztított 52,2 millió m³
      - a csatornahálózat hossza 3907,2 km
      ebből egyesített rendszerű 2940,0 km
      szennyvízcsatorna 669,4 km
      csapadékcsatorna 297,8 km
      - szivattyútelepek és átemelők száma 137 db
      ebből személyzetes végponti telep 10 db
      - lakásszámra vetített ellátottság 89%

      Villamosenergia-ellátás
      Budapesten már az 1870-es évek végén kísérleti jelleggel alkalmaztak villamosenergiát világítási célokra, de a közmű jellegű kiépítés csak 1892-ben kezdődött. Ebben az évben adott koncessziót a főváros a Budapesti Általános Villamossági Rt-nek és a Magyar Villamossági Rt-nek. Az előbbinek előírta, hogy „az áram előállítása és szolgáltatásánál az altelepeit tápláló főtelepnél egy vagy több fázisú váltakozó áramot, áramelosztást létesítő altelepeinél pedig az egyenáramot akkumulátorokkal köteles alkalmazni”, az utóbbinak, hogy „az elektromos áram előállítása és szolgáltatásánál a váltakozó áramot transzformátorokkal köteles alkalmazni”. Ugyancsak előírta a főváros, hogy „45 évi engedélyidő lejárta után a vállalkozók által létesített összes vezetékek, az ahhoz tartozó készülékek és felszerelés minden megtérítés nélkül egészen ingyen és tehermentesen a főváros tulajdonába mennek át, kivéve az áram előállítására szolgáló fő- és fióktelepeket”.
      Az MVRT az áramszolgáltatást 1893. október 20-án kezdte, az áramfejlesztő telep a Váci út, Tisza u., Visegrádi u. és Dráva u. által határolt területen létesült, és 3000 V-os egyfázisú váltakozó áramot termelt. A termelt áramot kábelhálózat vezette a fogyasztás helyén létesített transzformátorokhoz, ahonnan 105 V feszültséggel került a fogyasztókhoz. A telep géptermében gőzgépek és generátorok voltak, a gőzt szénből, kazánokban állították elő. Kezdetben a fogyasztók a villamos áramot kizárólag világításra használták. A közönség tetszését megnyerve a fogyasztás egyre növekedett, 1894-95-ben bővíteni kellett az áramfejlesztő telepet és a kábelhálózatot. Az első évben két főkábelt fektettek a Váci úton, a Bulcsú utcán és a Bajza utcán keresztül az Andrássy útig, illetve a Váci úton a Vilmos császár útra. 1913-ra a telepről kiinduló főkábelek száma már 17 volt.
      A főkábelekről leágazó kábelek vezettek a transzformátorokhoz (amelyeket zárt helyiségekben, vagy vaslemezzel bélelt faszekrényekben helyeztek el). 1894 végén 431 transzformátor volt üzemben 827 fogyasztó ellátására, 1914-ben 3744 transzformátor 27 096 fogyasztót szolgált ki.
      A BÁVRT áramfejlesztő telepét a Berzenczei u., Tutaj u., Visegrádi u. és Bessenyei u. közötti területen építette fel. A két kétfázisú generátor mindegyike 1800 V feszültség mellett 300 kW teljesítményű volt. A fogyasztás növekedésének megfelelően ezt a telepet is szinte évenként kellett bővíteni. A telep kétfázisú 1800 és 2000 V feszültségű, illetve háromfázisú 5000 V feszültségű, 26 periódusú áramot termelt. A koncessziós szerződés értelmében azonban csak egyenáram eladására volt a cégnek engedélye, ezért áramátalakítókat építettek motorgenerátorokkal, és az egyenáram tárolására akkumulátortelepeket is létesítettek. 1914-ig öt áramátalakító épült (Kazinczy u.: 1893, Murányi u.: 1895, Horn Ede u.: l896, Liliom u.: 1909, Lógodi u.: 1914). Az elosztó hálózat 2x110 V-os rendszerének megfelelően 240 V feszültségű áramot termeltek.
      A kábeleket az utcák szintje alá 80-100 cm-re fektették, a falsíktól kb. 1 m-re. Eredetileg a BÁVRT és MVRT kábelei azonos nyomvonalra kerültek, alul az előbbié, felül az utóbbié helyezkedett el. Később az utcák egyik oldalára a BÁVRT, a másik oldalára a MVRT kábeleit fektették le.
      A főváros már 1910-ben saját kezébe akarta vonni az áramszolgáltatást (különösen az MVRT-t), de a megváltási ár nagyon magas volt. A főváros saját áramfejlesztő telep létrehozását határozta el, s ennek felépítéséig a Phöbus Villamossági Rt-től (Újpest) és a Budapesti Városi Villamos Vasútaktól vásárolt áramot saját szükségleteinek kielégítésére.
      A saját áramfejlesztő telep építését 1912 augusztusában kezdték meg Lágymányoson, a téli kikötő melletti területen. Az áramszolgáltatás 1914. június 8-án indult.
      1914-ben a főváros kezelésébe vette az MVRT, majd 1918-ban a BÁVRT telepét és hálózatát.
      Az I. világháború után a Váci utcai telep hálózata már nem tudta felvenni a terhelést, ezért hálózatának egy részét átkapcsolták a kelenföldi telepre, amely azonban 10 kV feszültségű, háromfázisú áramot termelt. A 10 kV feszültséget ezért közbenső transzformátorok alakították át 3000 V feszültségűre és kétfázisúra.
      Az igények gyors növekedése miatt a Kelenföldi áramfejlesztőt 1925-ig többször is bővíteni keltett.
      A Kelenföldi áramfejlesztő folyamatos bővítésével, továbbá a régebbi telepek terhelésének ide való fokozatos áthárításával szükségesnek mutatkozott az elosztófeszültség felemelése, s erre 30 kV-ot választottak. A 30 kV-os hálózat megépítésével (1925-33 között 108 km épült) egyidejűleg gondoskodtak arról is, hogy a saját telepek összekapcsolásán kívül megteremtődjön a távvezetékes kapcsolat a Magyar Villamossági Rt bánhidai telepével, ahonnan az áramvételezés 1930. július l0-én indult meg.
      Az 1930-as évek elejére sikerült Budapest villamosenergia-ellátását egy összefüggő rendszerbe foglalni, s ennek keretében a 30 kV-os (középfeszültségű) hálózaton létesített transzformátorállomások (Hungária krt., Markó u., Szentendrei út, Kazinczy u., Simor u.) már nemcsak feszültségmódosításra, hanem áramelosztási célokra is szolgáltak.
      Városképi szempontok és a fokozottabb üzembiztonság érdekében a sűrűn lakott, kiépült területeken kizárólag kábelhálózatot létesítettek, légvezetet csak a külső kerületekben hoztak létre.
      1933-ban az értékesített áram mennyisége 210 millió kWh volt, ebből 65 millió kWh világítási, 93 millió kWh erőátviteli, 10,4 millió kWh közvilágítási célokra szolgált. A kábelhálózat hossza elérte a 2004 km-t (ebből 108 km 30 kV-os, 349 km 10 kV-os, 98 km 5 kV-os, 457 km 3 kV-os, 240 km közvilágítási, a fennmaradó 5 kV-os üzemfeszültségű, kisfeszültségű egyenáramú és váltóáramú vezeték). A légvezetékek hossza 923 km (ebből 22,6 km 3 és 5 kV-os, 494 km közvilágítási, 405 km fogyasztói) volt, 27 ezer oszlopon, 572 km útvonalhosszal. A transzformátorok száma megközelítette az 5000 darabot, ebből 424 db 10 kV-os (93 360 kVA teljesítménnyel), 105 db 5 kV-os (4519 kVA teljesítménnyel).
      1934-ben ismét bővítették a Kelenföldi erőművet, így már 150 MW teljesítmény leadására vált alkalmassá. A pesti oldalt is innen táplálták a hidakon átvezetett 10 és 30 kV-os névleges feszültségű kábelekkel. A bánhidai erőmű áramának átvételére megépült a Kőtér-Kárpát utcai 100/10 kV-os állomásegyüttes.
      A háborús készülődés időszakában a légoltalmi igények kielégítése érdekében 1940-43 között kábelalagútat építettek a Duna alatt (bányászati építési módszerrel, 2,5 m belső átmérővel, 450 m hosszal a Déli összekötő vasúti hídtól délre), amelyben 7 db 10 és 30 kV-os kábelt, valamint az ezekhez szükséges mérő- és hírközlő kábeleket vezették át.
      A II. világháború okozta súlyos károk helyreállítása gyakorlatilag 1946-ra befejeződött, az ezt követő időszakban az áramszolgáltatási rendszerek egységesítése (országossá alakítása) folyt.
      Az 1950-es években kezdték meg a feszültségszintek egységesítését, ennek első lépéseként a kisfeszültségű hálózaton megszűnt az egyenáramú, az egyfázisú váltakozó áramú és a 110 V névleges feszültségű áramszolgáltatás, amelyet egységesen a (ma is használatos) 380/220 V-os háromfázisú váltakozó áram váltott fel. A középfeszültségű szint egységesítése keretében a 30 kV-os hálózatot csak mérsékelten fejlesztették, mert elhatározták fokozatos megszüntetését. A meglévő 3 és 5 kV-os hálózatot (1952-ben 482 km) viszonylag gyorsan felszámolták, illetve 10 kV-ra tértek át.
      A nagyfeszültségű hálózaton az erőművek közötti kooperációs kapcsolatok lehetőségének megteremtésére a 120 kV-os feszültséget választották, és az ezzel párhuzamosan elvégzett hálózati vizsgálatok alapján döntöttek úgy, hogy belterületen 120/10 kV-os, külterületen 120/20 kV-os táppontok létesítendők a főváros villamosenergia-ellátására.
      Az első két 120/10 illetve 100/10 kV-os alállomás (kőbányai, angyalföldi) az 1950-es években létesült. Az 1960-as évek kezdetére kiépültek az alaphálózati állomások - és az ezeket összekötő 120 kV-os vezetékrendszer-, megteremtve ezzel a Bánhidai és a Mátrai erőmű együttműködését is.
      1959-ben üzembe helyezték a zuglói állomást, amely később a kialakuló 220 kV-os országos alaphálózatban csomóponti szerepet kapott, egyben - az 1962-től belépő csehszlovák áramszállítás fogadásával - a nemzetközivé váló hálózat egyik legfontosabb elemévé vált.
      1961-ben kezdődött meg a főváros 120 kV-os főelosztóhálózatának kábeles kiépítése a népligeti állomás és a kőbányai fűtőerőmű között, amelyet 1965-ben a Népliget és Csarnok tér közötti kábel lefektetése követett.
      Az elmúlt 20 évben az alaphálózat újra átalakult, ma már Budapest térségébe 220 és 400 kV-os hálózaton érkezik a villamosenergia, és az 1965-ben elkészült távlati terv alapján 9 új 120/10 kV-os alállomás létesült.
      A főváros villamosenergia-ellátását napjainkban (1992) jellemző főbb adatok:
      - értékesített villamosenergia 5574 millió kWh
      ebből háztartási értékesítés 1909 millió kWh
      - egy háztartási fogyasztóra
      jutó fogyasztás 2230 kWh
      - kábelhálózat hossza (*) 10231 km
      ebből nagyfeszültségű (120 kV-os) 68 km
      középfeszültségű 4720 km
      kisfeszültségű 3106 km
      közvilágítási 2337 km
      - állomások száma (*) 9037 db
      ebből nagy-/középfeszültségű 34 db
      közép-/középfeszültségű 12 db
      közép-/kisfeszültségű 8991 db
      (*) Az ELMŰ Rt. teljes területén

      Gázellátás
      Pesten 1856 decemberében indult a gázszolgáltatás, miután a Triesti Általános Osztrák Gáztársulat megépítette a Lóvásár téren (ma: Köztársaság tér) az első gázgyárat, s az első gázlámpák is kigyúltak az akkori Kerepesi úton és a Belváros utcáiban. Az első években a gázt (világítógáz) szinte kizárólag világításra, azon belül is főként közvilágításra használták. 1862-ben gázcsövet vezettek át a Lánchídon keresztül Budára.
      A következő évtizedekben további gázgyárakat építettek a Kisrókus utcában (1866), a Váci úton (1872), Újpesten (1878), a Soroksáti úton (1884), majd a Ferencvárosban (1900). A gázellátó hálózat is dinamikus ütemben fejlődött, az 1880-as 97,5 km-rőt 1900-ra 434 km-re növekedett, s ekkor az értékesített gázmennyiség már 38 millió m³ volt.
      1910-ben a főváros vezetése megvette a Gázművet, és elhatározta egy nagy gázgyár létesítését. Az Óbudai Gázgyárat 1913-ban helyezték üzembe, majd a korábban építetteket fokozatosan felszámolták.
      Az 1920-as években újfajta háztartási készülékek kerültek forgalomba, nőtt a konyhai fogyasztás, és növekedni kezdett a melegvíz-szolgáltató berendezések száma is. Mindezek együttes hatására a csőhálózat hossza 1930-ra elérte a 877 km-t, s az értékesített gázmennyiség a 96,7 millió m³-t, annak ellenére, hogy a gázgyártáshoz szükséges ún. gázszén beszerzése nehézségekbe ütközött. A sűrűn lakott városrészekben a gázszolgáltatás majdnem teljeskörűvé vált.