A lakóház teljes megjelenését, de különösen a főhomlokzat képét erőteljesen meghatározza a tetőforma és a héjazat. Formájától függ, hogy van-e a háznak oromzata és milyen jellegű. A két alapforma, a kontyos-, valamint a nyeregtető számos evolúciós változatából inkább az utóbbi kedvez a homlokzat tetszetős kialakításának. A kontyos tetővég csak akkor kap díszítést, amikor annyira megrövidül, hogy a csonkakonty alatt megjelenik a függőleges deszkaoromzat, amit a Dunántúlon faragással és színes festéssel művészi szinten képeznek ki (Tóth J. 1961: 128). A csonkakontyos tetőforma hazánkban 19. századi jelenségnek látszik, de a Dél-Dunántúlon mindenképpen korábbi. Felföldön a kutatás a 16. századra teszi (K. Csilléry K. 1991: 67–68).

A tetőforma másik alaptípusa, a nyeregtető attól kezdődően, hogy mindkét végét függőlegesen lezárták, lehetőséget nyújtott a ház véghomlokzatának többirányú, sajátos igénybevételére. Ilyen volt elsősorban a tűzhely füstjének elvezetése, aminek érdekében az oromcsúcs alatti háromszöget nyitva hagyták, hogy ott a füst szabadon távozhasson. Ezt a füstlyukat később sövénnyel, lécráccsal fedték le, amivel már az oromzatot is díszítették. A füsttelenítés fejlődésével kéményt építettek, az oromzat füstlyukát pedig teljesen lefedték, illetve annyira, hogy a padlásra világosságot engedjen be. A füstlyuk alatt a Felföldön vízvetőt hagytak, és a kettő együttes hatása fokozta a főhomlokzat szépségét, sajátos jellegét. A füstlyukas oromzat kialakulásának egy másik útja is lehetséges, amelyen a kontytető felső részén megjelenik a füstlyuk, és ennek tágulásával képződik ki a vízvető. Látványban a kettő között az a különbség, hogy utóbbin a vízvető mélyebben nyúlik be a falkorona fölé, előbbin viszont az oromzat síkjából indul ki.

A nyeregtetőhöz kapcsolódó és a homlokzatot védő, a vízvetőnél jóval nagyobb méretű szerkezet az Észak-Magyarországról, Mezőkövesdről ismert előeresz, amit irodalmunk üstöknek vagy bugynak, illetve orrnak nevez. Ez a nagyméretű eresz teljesen megváltoztatja a ház főhomlokzatát, mert eltakarja a vessző- vagy deszkaoromzatot, csak a végfal alsó részét hagyja szabadon. Anyaga többnyire zsúp vagy nád, ami a fal teljes szélességében, mint ernyő borul előre. Az újabb kutatás ezt a típust a matyóságon kívül máshol is megtalálta, így a Mátra és a Bükk vidékén, a Galga völgyében, a Kisalföldön, Somogyban és Biharban. A Felföldön az erősen előreugró ereszt a falgerendák kiálló végére támaszkodó derékszögű faszerkezet, a könyökfa tartja (Bakó F. 1978: 100–103), amit palóc vidéken mívesen megfaragtak.

Az üstöknek mondott előeresz funkcióját fejlettebb formában az oromtornác teljesíti (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 96), amit előtornácnak, népnyelven pedig ásítónak neveznek (Kömlő). Lényegében ez egy meghosszabbított vízvető, amit 2–4, kis kőlábon álló faoszlop tart. Az oszlopokat esetleg fűrészelt deszka mellvéd veszi körül (Bakó F. 1978: 114–115). Mind az oszlopokat, mind a mellvédet téglavörösre, mogyoróbarnára, fehérre szokták festeni. Előtornácot hazánk több táján építettek, legrégebben a dunántúli talpas-ház elé, és Erdélyben fából, a Kisalföldön, Békés megyében pedig kőből, ezeket bemeszelték (MNL 5: 316–318).

A főhomlokzat archaikusnak tűnő formájában a fal és az oromzat összefügg egymással, azaz egyazon anyagból van, amit semmiféle párkány nem oszt ketté. Ezt az általában simára tapasztott, fehérre meszelt falsíkot legfeljebb két szerkezeti elem zavarja meg vagy dekorálja. Az egyik mindenesetre az ablak. A múlt században gyakori volt az egyablakos homlokzat. A kis teherbírású földfalazatra rakott szelemenes tetőszerkezetet tartó külső, egyenes ágasfa volt egyetlen dísze ennek a homlokzatnak, talán emiatt pl. Nagyrédén pirosra festették, más helyeken – Tápiósülyön – díszes faragással látták el (Imrényi-Szabó I. é. n. 129; Balassa M. I. 1977).

AZ OROMZAT ÉS A VÉGFAL DÍSZÍTÉSE

A nyeregtetős ház véghomlokzatának felső, falra támaszkodó része, az orom(zat) vagy modern nevén a tűzfal a kezdetlegesség szintjén vesszőből font, esetleg sárral tapasztott része volt a háznak. Ebben a formájában még díszítetlen, de amikor anyagát fára, vályogra vagy kőre cserélik fel, fokozatosan elkezdődik a díszítése is. A főhomlokzat hangsúlyos része az oromzat, aminek díszítése összefügg az építtető anyagi, társadalmi helyzetével. Leolvashatjuk róla gazdájának a faluban elfoglalt pozícióját, haladó vagy éppen konzervatív gondolkodásmódját (Bakó F. 1978: 103; Cs. Tábori H. 1982: 211). Kétségtelen, hogy kiképzése, díszítése a homlokzati falsík és ezen belül az orom hangsúlyozott tagozásával jár együtt. Az ösztönös díszítés, „a megáhított szép, a szemmel lopott új részlet és forma” kerül ide, a véghomlokzat leginkább exponált helyére (Vargha L. 1954a: 83).

A korábbi sövényoromzatot általában deszkával cserélték fel és szerkesztették orommá. Elterjedése összefügg a fűrésztelepek számának növekedésével, ez könnyen hozzáférhetővé tette a fűrészelt fát, aminek feldolgozását a kézművesek, elsősorban az ácsok, könnyen elsajátították. Az 1850 körül megindult építkezési eljárás a hazai faépítkezés hagyományaira támaszkodhatott és emiatt is terjedt el Erdély kivételével az egész magyar nyelvterületen, noha nem azonos formában és ornamentikával. Tájainkon a deszkaoromzatok sok helyi sajátosságot is mutatnak (Vargha L. 1964a: 162).

A legrégebbieket a nemes egyszerűség jellemzi. Ez a deszkák V alakú vagy függőleges összeállításában nyilvánul meg. Az oromcsúcs közelében elhelyezett kör alakú nyílás(ok) a padlás megvilágítását szolgálja, és ez a fejlődés későbbi szakaszaiban is megmarad. Virágzásának mintegy száz éve alatt díszítése egy ideig egyre gazdagodott, majd századunk derekán újra leegyszerűsödött. Formájukat illetően öt alaptípust lehet megkülönböztetni, amelyek részben táji elkülönülést is jelentenek. Nevezetes közöttük a napsugaras oromdísz Szegeden és környékén, bár a motívum nemcsak itt, hanem az északi hegyvidékig is elterjedt. Amíg az álló hézagos és átlós forma a fa természetes szerkezetéből adódik, addig a napsugaras már tudatos díszítő szándék eredménye. Gyakori a széldeszkák és lécek barokkos vonalú csipkézése, főként palóc néprajzi tájakon, de kedvelt motívum a szív, holdsarló, csillag és más formák is. Nemcsak a deszkaormokon, hanem az oromcsúcsokon is szerepelnek olyan szimbólumok, amelyek a ház gazdájának vallását tüntetik fel: kereszt, kehely stb. (Gilyén N. 1985: 163–166). A reneszánszot idéző nyugat-dunántúli fűrészelt, vésett és festett faormok a magyar népi építészet sajátos helyi hagyományokat formába öntő emlékei (Tóth J. 1961: 76–79).

A deszkaoromzatok gazdag és változatos ornamentikája alkalmat ad arra, hogy a díszítőelemeket szimbólumnak tekintve, azok jelentését, üzenetét keressük. A vallási szimbólumok jelentése kétségtelen, a kereszt, a kakas vagy a kehely közvetlenül utal a katolikus vagy a protestáns szellemiségre. A díszítésben megjelenő más elemek azonban az ősi pogány jelképvilágba is tartozhatnak. Az orom függőleges osztóléce úgy is felfogható, mint életfa, ami a házvégi ágasfa „leszármazottja”, közel áll ehhez az eszmerendszerhez, s a motívum elterjedése a palóc Felföld és a Nagykunság felé mutat (Cs. Tábori H. 1982: 213, 217).

A szilárd anyagból emelt tűzfal vakolatborítása igen alkalmas a plasztikus díszítésre. Általában 1850 körül kezd elterjedni, de az építőszakma mesterei, pl. a kőfaragók már korábban is alkalmazták (Demjén, Kossuth tér 12. 1841. év). Műtörténeti szempontból a míves oromzat „nem más, mint a magyar arányú timpanon”, vakolatdíszítése pedig a néphagyományban meglévő sajátos szerkesztési módra utal (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 293). Díszítettségének mértéke a deszkaoromhoz hasonló parabolikus pályát mutat. A múlt század vége felé haladva a díszítmények mind nagyobb terjedelemben fedik az oromzatot és a végfalat, de később, 1920 után az egyszerűbb formákhoz térnek vissza.

A vakolt orom alsó szélét egyszerű vagy tagolt övpárkány szegi, felette keretbe foglalt kompozíció, rendszerint két keretelt, téglány alakú padlásablakkal, ezek alatt kisebb, tagolt könyöklőpárkány, ez alatt táblára helyezett vagy szabadon álló dátumszöveg és díszítmény. Az egri főegyházmegye központja körül és a Balaton-felvidéken az oromzat felső közepére oromfülkét alakítottak ki, amelybe a védőszent Flórián vagy Donát szobrát állították. A kompozíció a polgári építészet szabályait követi, és minél inkább távolodunk az egyházi vagy polgári építő centrumoktól, az elemek és szerkesztésmódjuk annál inkább válik népivé, annál nagyobb mértékben olvasztja magába a táj díszítő hagyományait. A népi díszítőszándék érvényesülését érezzük a véghomlokzat festésében is, ami lehet egészen szerény igényű: hamus mésszel kihúzva; vagy művészi hatásra törekvő, amikor a fehér falsíkból kiemelkedő tagozatokat világoskékre festik (Bakó F. 1978: 106–107).

Az oromzat formáját egyes tájakon sajátosan alakította a barokk és a klasszicista korstílus. Ezek hatására a tűzfal pereme kígyózó vonalban fut és a barokk esetében volutákban végződik, a klasszicizáló stílusú pedig egyszerű vonalakkal a tetősíkon fölülre falazott. A klasszicista forma a Dunántúlra jellemző, a barokk pedig az Alföldre és Észak-Dunántúlra. A formát szinte közvetlenül az elit művészetből lehet származtatni (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 296).

A főhomlokzat masszív összetevője, alapja a végfal, ami korai formákban még összefügg az orommal, de később sem válik mereven el tőle. A tűzfalon kialakított kompozíció gyakran megegyezik a fal díszítésével, közöttük csak az övpárkány vagy a vízvető húzódik. A végfal sokszor lábazatban végződik, ami lehet a fallal egyszínű, de lehet attól élesen eltérő is: a meszelt fal alján artisztikusan hat a széles fekete sáv, a lábazat. Kőépítkezésű tájakon a lábazatot sötétszürke görgeteg kőből rakják ki, s a kövek sima, eső utáni fényes felülete megszépíti a díszítetlen, meszelt falat.

Nemcsak a főhomlokzat, hanem az udvari homlokzat fontos összetevője is az ablak, ami az építő gyakorlat fejlettebb szintjén díszítő tényezővé válhat. A faház tolitunak nevezett rekeszablaka után az ablak is fejlődésnek indult, nagyobb nyílások nyíltak a falon, amiket fa-, illetve vasrácsokkal védeni, kifelé pedig díszíteni kellett. A ház külső megjelenésének fontos tényezői az ablakkeretek, ezek anyaga, formája és díszítése emelheti vagy ronthatja a szemlélőre gyakorolt hatást. Megformálásuk jelentős szerepet kap a ház díszítésében, s a keretek tükrözik a módosabb parasztházakon a népi ízlést és a nagy művészeti stílusok hatását (Zentai T. 1992b: 129).

Az esztétikailag értékelhető ablakkeretek a 18. század végétől fából készültek és az anyag olcsósága miatt egész a legújabb korig használatban voltak. Sajátos, hogy a fakeretek formájukban és díszítésmódjukban távolabb tudtak kerülni a történeti stílusoktól és a falura dolgozó ácsok, asztalosok bútorainak formavilágát fogalmazták át. Bár a kő ablakkeretek jóval később kezdtek elterjedni falvainkban, Eger környékén az elsőt 1777-re tudjuk meghatározni, amikor a hagyomány szerint a falu templomát építő mesterek az egyik parasztháznak ablakára is készítettek kőkeretet. Az ismert kőkereteket nagy számuk ellenére nehéz datálni, mert a 18. században még közvetlenül kerültek át az elit művészetből a népibe, minden adaptáció nélkül. Szélesebb körű elterjedésük 1830 után kezdődik, ezek a kőkeretek teljesen simák, enyhén tagolt könyöklőpárkánnyal, a díszesebbek ún. „füles ablakok”, zárkőmotívummal. 1870 után a keretek mind díszesebbekké válnak, majd századunk első negyedében leegyszerűsödnek és helyüket az olcsóbb és könnyebben előállítható vakolat veszi át (Bakó F. 1976: 150–154).

OLDALHOMLOKZAT, TORNÁC

Az udvari homlokzat hossza, nyílásainak száma és ritmusa az alaprajzi beosztástól függ. Világosan feltárja ezt az összefüggést Bátky Zsigmond a székely ház alakulásának menetéről rajzolt ábrákon, itt a tornác csak a fejlődés középső fokán jelenik meg, majd a legvégén el is tűnik (1941: 154). Hazánk más tájain ettől eltérő fejlődés ment végbe, és vannak olyan vidékek, mint a Kisalföld, ahol a hagyományos építőgyakorlat felbomlásáig nem is építették (MNL 5: 315). Ez az egységes falfelület is – a szerves homlokzati egység, amit csak az ajtó és ablakok nyílása tagoz, a vastag és lágy tapasztással, a meszelés adta játékos felülettel – művészi hatást kelt (Vargha L. 1954a: 84).

Az ablakok formája, díszítése a főhomlokzatot követi, néha bizonyos késéssel. Előfordul, hogy az elölről korszerűsítés miatt kibontott ablak oldalra kerül a hátsó helyiségre, mert az első szoba ablaka mindig előnyben részesül. A pitvarajtó módosabb gazdáknál kőből faragott, esetleg a fából készült tokot felirattal, évszámmal látták el (Aldebrő, 1834. Bakó F. 1976: 157). Az ajtó előtt általában alkalmazott félajtók, verebcék, alkalmasak voltak arra, hogy a barkácsoló falusi ember az egyszerű formák variálásával keresse a szépet és kifejezze a benne szunnyadó díszítő, művészi képességeket.

A népi építészet legrégebbi tornácai faoszloppal készültek. Már a baranyai és kalotaszegi boronaházak előtt is álltak, de a későbbi vályog- vagy kőépületek mellett is megmaradtak. {265.} A faoszlopokat a legrégebbi időktől kezdve mindig gondosan megformálták, sokszor faragással díszítették, mert a tornác a ház gazdájának egykor magasabb társadalmi, gazdasági helyzetét fejezte ki még akkor is, ha fából volt. Az oszlopokat gyakran deszkából, lécből készített mellvéd kötötte össze, melynek faragott vagy fűrészelt díszítése, áttört mintázata megszépítette a homlokzat látványát. A mellvéd története igen régen kezdődik, talán a reneszánsz karzatmellvéddel, de a dél-baranyai talpasházzal is már együtt épült (K. Csilléry K. 1991: 72; Aknai T. 1971: 290). Az Alföldön a faoszlopokat tapasztással, meszeléssel vastagították meg, s így eltüntették a fa merevségét, hogy szervesebben illeszkedjék a sárfalú lakóház homlokzati egységébe (Vargha L. 1954a: 86).

A vályogból vagy kőből emelt oszlopok, pillérek az előbbitől eltérő, emelkedettebb, tekintélyesebb külsőt adtak a tornácnak. Első formáit a Balaton-felvidéken apró kövekből rakták, tapasztották és meszelték, de kőfaragók is állítottak elő tornácoszlopokat, s ezeket nagyobb területen értékesítették. A Balaton környéki tornác eredetét a kutatók a nemesi építkezésben keresik, a másikat kézművesek honosították meg. A Sirok községben gyártott oszlopok készítését a helyi kőfaragók 1870 körül olasz mesterektől tanulták el, akik a gróf Károlyi család építkezésein dolgoztak (Bakó F. 1978: 117).

A kőoszlopos, ívelt áthidalású tornác eredetét a távoli múltban a kolostorfolyosó oszlopaiban és ívsorában, a felvidéki vagy erdélyi loggia, a barokk polgárház udvari árkádjában kell keresni. A Nagykunságban a nemesi kúriák hatására nőtt ki a földből a népi épületek „timpanon koszorúzta oszloprendje”, amely csodálatosan illeszkedik a tájba. A klasszicizáló tornác kétségtelenül úri eredetű (Voit P. 1941: 35; K. Csilléry K. 1991: 69–70). A korunkban még megismerhető népi műemlék lakóházak kőből emelt íves-oszlopos, mellvédes tornáca számos stíluskorszak – reneszánsz, barokk, de leginkább klasszicizmus, empire – hatására alakult ki, de a helyi építőmesterek kezén ezek a stíluselemek népivé váltak, sajátosan magyarrá alakultak (Dám L.–D. Rácz M. 1986: 61–63; Zentai T. 1991a: 173–178). Különösen vonatkozik ez a Nagykunság és nyugati szomszédsága ikeroszlopaira, amelyek a klasszicizmus megfogalmazásában a táj legszebb építőelemei és házkultúrájának sajátos vonásai (Vargha L. 1954a: 89).

Az oldalhomlokzat sajátos eleme a bejárat elé épített, fedett kis csarnok, aminek nyeregtetejét két klasszicizáló oszlop tartja, a bejárati lépcső felett timpanonnal. A népnyelvben kódisállásnak nevezett előtér a régi építkezésben csak a Dunántúl nyugati szélén ismert, de századunkban az ország belső részeire is eljutott, így a Felföldre is, ahol az egykori kisnemesi kúriákat díszítette (Gráfik I. 1990: 165–167).

A falusi építőmesterek működése, hatása a környezet építészetére nem eléggé ismert. A számba vehető mesterek száma még ma is olyan nagy, hogy csak a legnevesebbeket lehetne megvizsgálni és bemutatni. Az eddig felkutatott életutak, építészeti pályafutások olyan információkat tartalmaznak, mint az alkalmazott stílus, a mintakép, a modell megismerése, követése, az átvett formák, ornamentika kezelése, módosítása, újak kigondolása, meghonosítása. Végeredmény lehet a hazai tájak kisnemesi és műemlékekben megőrzött klasszikus építészeti hagyományainak megbecsülése, alkalmazása és továbbfejlesztése nemcsak a tudomány, hanem a kortárs alkotó építészet számára is. Erre az utóbbi évszázad építőművészei – beleértve a jelenkort is – már többször mutattak fel ragyogó példákat.