A TÖBBHELYISÉGES HÁZ ELTERJEDÉSE (14–16. sz.)

Bátran nevezhetnénk ezt a ciklust a népi építészet újítási korszakának, mert talán ebben az időben tűnik fel a legtöbb változás, közöttük egészen alapvetőek. Az épületek felszínre kerülése és a többsejtűség elterjedése mellett ugyanilyen lényeges mozzanat a füstmentes, meleg lakótér megjelenése, valamint a gazdasági épületek meghonosodása, de említhetnénk még az építőtechnika több újítását is. Lényegesen javultak a kutatás lehetőségei, főleg azért, mert a régészeti feltárás kedvezőbb körülményein túl az írásos források száma is döntően megnőtt, s ezzel a nyelvészeti és néprajzi elemzések szilárdabb talajra épülhettek.

A jelentős építészeti fejlődés a társadalmi változásokkal jól magyarázható. A városhálózat az előző korszakhoz képest számottevően kibővül, s ez együtt járt a munkamegosztás átrendeződésével, a kézművesipar és kereskedelem szerepének növekedésével. Jelentősen kiterjedt a szántóterület, s ennek következtében a gabonatermelés. Fontossá válik az ércbányászat, az állat- és borexport. A lakosság száma dinamikusan növekszik, tehát minden szempontból prosperitásról beszélhetünk (Szabó István 1969: 9; 1971; Maksay F. 1971: 51–53; Mályusz E. 1984). A lendületes fejlődés a török hódítással az ország nagy részén a 16. század második felében megszakadt.

Egyre inkább felerősödtek azok a törekvések, hogy az épületek kerüljenek a felszínre, s méretük is növekedjék. Ennek jelei már a 13. század második felében feltűntek, de igazában csak a 14. században erősödtek meg (Mesterházy K. 1991). Ebből a századból már több tucatnyi feljegyzéssel rendelkezünk, amelyek leginkább hatalmaskodás vagy osztozkodás során a házak lerombolásáról, felgyújtásáról stb. tudósítanak. Többször közlik a források, hogy faházról van szó, de ha az anyagmegjelölést mellőzik, csupán szétszedésről, elszállításról esik szó, akkor is faházra kell gondolnunk. Csák Máté – amikor őt 1311-ben az egyház kiközösítette – pusztítani kezdte az esztergomi egyház falvait, amelyek döntően Esztergom, Komárom, Bars, Hont és Nógrád megyében voltak. „A falvak többségében még a házakat is elhordatta Máté (ami azt bizonyítja, hogy jobbára fából épültek a feldúlt falvak)” (Kristó Gy. 1986: 177). Ezek nyilván felszínre épített falas épületek voltak. Szinte minden dunántúli megyében van nyoma a faháznak, de előfordulnak ezek az ország minden pontján, meglepő módon még az olyan, fában szegény vidéken is, mint a Bodrog megyei Böködön. Ez utóbbi is – mint a faházak többsége az erdős területeken – boronaépület lehetett (ZsOklt. I. 3836. sz.; Szabó I. 1969: 35).

Az Alföldön mégis inkább a sövényfal terjedésével kell számolni. Ez igen nagy múltú technika, amely az építkezésben is régtől alkalmazott. 1283-ban Sövényvárról (Swyn-war), 1430-ban Sövényházáról van tudomásunk (OklSz). A régészeti vizsgálatok előbb városokban, az Árpád-korban szórványosan falvakban mutatták ki, de igazi jelentőségre csak a 15. századtól jutott, ahogy ezt a Nyársapáton, valamint Túrkeve-Móricon végzett ásatások bizonyítják (Méri I. 1954; Bálint A. 1960–1962). A feltárt sövényfalak mindig cölöpvázas szerkezetek, a födém és tető súlyát nem a fal, hanem az oszlopok hordták, így a vesszőfonadékot helyettesíthették náddal is, amire sok példát ismerünk. A paticsfal nem szerencsés elnevezés, mert ez későn (1790) felbukkanó tájszó, s csupán a magyar nyelvterület északkeleti részén ismeretes. Cölöpváz esetén csak vízszintes vesszőfonadékkal számolhatunk.

Sokkal problematikusabb s nehezebb a földfalak felismerése. Baracson a földfal szinte csak a föld elszíneződéséből s némi domborulat alapján észlelhető (Papp L. 1931: 140). Így érthető, hogy a földfal készítési technikájára vonatkozó megállapítások gyakran megkérdőjelezhetők. Technikatörténeti meggondolásból a rakott sárfal és a gömbölyeges sárfal alkalmazása feltételezhető, de a vályogfal és a tömésfal előfordulása nem valószínű {298.} (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 59–62). Kővel, téglával a falusi közrend házainál nem számolhatunk. A kőház még a 19. században is a jómód és gazdagság jele a kőben gazdag vidékeken is. A középkor végi Magyarországon minden bizonnyal a fa a legfontosabb építőanyag. A fenyő-, bükk-, tölgyerdők zónáiban a boronafal, másutt a cölöpvázas sövény- és nádfal uralkodott.

Míg a falazat alakulásában a természeti tényezőknek döntő szerepük volt, az épületek méreteiben, alaprajzában, tüzelőberendezésében jelentkező eltérések okai inkább társadalmi-gazdasági körülményekben kereshetők. Ennek megfelelően a 15–16. században jóval differenciáltabb kép figyelhető meg az országban, mint ezt megelőzően. Jelentkezik ez a változatosság egy falun belül, de nagytáji viszonylatban is. Általánosan megfigyelhető az immár felszínre került épületek méreteinek növekedése. A Kecskemét környéki ásatások házai 11–18 m hosszúak és 5–6 m szélesek, valamennyi két- vagy háromhelyiséges (Papp L. 1931). Csepelyen egy háromhelyiséges kőház feltehetően nemesi kúria, 23 m hosszú, 8 m széles (Kovalovszki J. 1969). Túrkeve-Móric házai mind háromhelyiségesek, hosszúságuk 17–21 m, szélességük 4–6 m között váltakozott (Méri I. 1954: 42). A Sümeg melletti, a 16. század első felében elpusztult s elnéptelenedett Sarvaly háromhelyiséges lakóházainak hosszúsága ugyancsak 17 méter körül van, de vannak négy- és öthelyiséges épületek, ezek közül a leghosszabb 36 m (Holl I. 1979: 37). Itt a más településeken nem ismert változat is jelentkezett, amennyiben a házhoz csatlakozóan pincék épültek, feltehetően a bortárolás okából (Parádi N. 1979). A magyar nyelvterület északi hegyvidékén a második helyiség, a kamra nem épült össze feltétlenül a kemencés lakótérrel, maradhatott külön épületként is (Bakó F. 1978: 124; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 168). Keleten, a szamosi házterületen a kétosztatú ház szintén elterjedt, a hármas építése talán megkezdődött. A Székelyföldön az eresz mint második helyiség a 16. századból már jól igazolható, de ezen még nem lép túl (Barabás J. 1973).

A 14–15. századi építészeti változások a szókincsben is jól tükröződnek. A lakóház részei között feltűnik a szoba (1395), pitvar (1300), kamra (1372), konyha (1395), a telek építményei közül a pince (1336), pajta (1363), istálló (1291), csűr (1416), szín (1456). Csak a fontosabb elnevezéseket soroltuk fel, de vannak még további kisebb méretű építmények, épületrészek, amelyek jelzik a 14–15. században bekövetkezett jelentős változást.

A tüzelőberendezés részleteiről egy korábbi fejezet már szólt, most ezzel kapcsolatban csak a korszak jellemzésére vonatkozó fontosabb meghatározó jegyeket érintjük. A tűzhely – akár zárt, akár nyílt – változatlanul a ház központja, de formáját illetően megfigyelhető az a táji differenciáltság, amelyre más részletek kapcsán már láttunk példákat. Korszakunkban a legfontosabb újítás a kívülfűtés megjelenése, amely megteremtette a meleg, de füsttelen helyiséget. Ez úgy történt, hogy a házban lévő kemencét úgy fordították meg, hogy szája a szomszéd helyiségbe, az Alföldön és peremvidékén a pitvarnak nevezett részbe nyíljon. Ez némileg belépőtér jellegű volt, hisz innen lehetett az egy vagy két oldalán elhelyezkedő helyiségekbe jutni. Továbbá itt főztek, a hátsó sarokhoz közel fekvő kemenceszáj nyílása előtti földön, alkalmilag másutt is. A házban lévő tüzelő, a szemeskemence feneke nagyjából megegyezett a padlószinttel. A boltozatába épített „szemek” valójában igen változatos formájú, leginkább mázas vagy mázatlan cserépedényszerű darabok voltak, amelyek szájukkal kifele agyagba ágyazva alkották a szemes-, kupás-, cserép-, bögréskemencét.

Ezeknek a cserepes kemencéknek viszonylag legjobban feltárt területe a Duna–Tisza köze, Kecskemét körzete (Szabó K. 1938). Hiteles feltárás igazolta a tiszántúli létét is (Méri I. 1954). Gyakori előfordulását Alföld-szerte az ásatások során előkerült rendkívül sok kerámiatöredék valószínűsíti, amelyek minden bizonnyal cserepeskemence tartozékai voltak (Michnai A. 1981: 236–237; Balassa M. I. 1985a: 81–85, 93). A zárt tüzelős vidékek közül a Dunántúlon a kívülfűtős rendszer korántsem terjedt el úgy, mint az Alföldcentrumban. Sarvaly kiásott házmaradékai közül csupán egyben volt kétség nélküli a kívülfűtés, egy másikban valószínűnek tekinthető. Ebből s Ete ellentmondásos adataiból arra lehet következtetni, hogy a kívülfűtés rendszerének elterjedése a Dunántúlon még csak kezdeti állapotban van (Holl I. 1979: 37–45; Csalogovits J. 1935: 1–4, 1937: 325–328). Ez azért tűnik meglepőnek, mert ugyanakkor a háznagyság, a helyiségek száma s a melléképületek fejlettebb szintre utalnak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a föld- és sövényfalú házaknál a közfal áttörése a tüzelőnyílás számára nem okoz nehézséget, viszont a boronafal esetén – a tűzveszély miatt – különleges megoldást tett szükségessé, ahogy ez a házbontások során kitűnt (Bárdosi J. 1981: 270–271). Magyarázatra szorul, hogy Etén és más dunántúli pontokon ugyanolyan kerámiaedények, feltehetően kemenceszemek kerültek elő, mint a Duna–Tisza közén, viszont nincs kívülfűtés. Ez is arra utal, hogy a dunántúli szemeskályhák és az alföldi szemeskemencék egymástól független fejlődés termékei. Előbbiek nyugati átvételek, utóbbiak belső keletkezésűek.

A nyílt tűzhelyes terület, nagyjából Sárospatak–Orsova vonalától keletre egyszerűbb képletet mutat, miután a kétosztatúság kialakulása után a főzés helye nem módosult, a ház változatlanul megőrizte komplex szerepét. Erdélyben érdemes elgondolkozni azon, hogy a legtöbbet ásató régész számos település vizsgálata során a kőtűzhelyekről nyilatkozva egyikről sem meri állítani, hogy kemence lenne (Székely Z. 1971; 1974–1975; 1976–1977). Talányos az is, hogy a veremház oldalába vájt üreget boltozatos tűzhelynek {300.} s nem kemencének nevezi. Szempontunkból nem perdöntő az a fontos megállapítása, hogy a cserépbográcsokat a Székelyföldön a 13. században váltja fel a füles fazék, de lényeges az, hogy középtűzhelyet is észlelt (Székely Z. 1976–77: 75). Nincs adatunk arra, hogy a házbeli szikrafogó mikor és hogyan alakul át kandallóvá, mindenesetre a 16. században már bőven akadnak csempével borítottak is.

A 14–16. században az északi hegyvidéken is felszínre kerülnek az épületek, de marad a belülfűtős kemence, a ház nem lesz szükségszerűen kétosztatú, hanem a telken külön kamrákat, épületeket emelnek.

Igen bizonytalan ismereteink vannak az épületek födéméről, mert az ásatások erről érdemi bizonyítékokat nem hozhattak. A ház helyén talált törmelékek, még az agyagdarabokon észlelt nád- és vesszőfonat-lenyomatok sem bizonyíthatják a födém létét. Egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a felszínre épített falas épületeknek egyúttal födéme is legyen, erre sok élő példát láthatunk. Mégis a kívülfűtés megjelenésekor a födém készítésével is számolni kell, mert enélkül nincs értelme, a szoba hideg, sőt füstös marad. Azt mondhatjuk, hogy a 15–16. században a szobának leginkább van már födéme, de a többi helyiségeknek még nincs.

Tanulságos lenne annak az ismertetése, hogy a korszak emberei miként éltek ezekben a házakban. Sajnos erről a források nem szólnak, s csak találgatásokra vagyunk utalva. Az életmódot valamennyire érzékelteti egy 1526. évi feljegyzés, amely arról tájékoztat, hogy a Tolna megyei Alsónyéken 44 ház állt, s ezekben – a nemeseket és a papot nem számítva – 346 személy élt, házanként átlagosan 7,9 személy. Egy esetben tudjuk, hogy az özvegyasszony két házas és két nőtlen fiával lakott együtt. Az egyik fiúnak hat, a másiknak három gyermeke volt, így összesen 16-an éltek a házban (Kubinyi A. 1984: 221–222). E ház méretéről, jellegéről nincsenek ismereteink, csak a közeli Ete ásatási tanulságai nyújtanak bizonyos támpontot. A kemence léte biztosra vehető, de nem valószínű, hogy a ház három osztatnál nagyobb lett volna. Valamilyen gazdasági épület létét feltételezhetjük, mert az istálló ebben az időben a közrendűeknél sem ritkaság.

Bármilyen jelentősek a 14–16. században bekövetkezett építkezési változások, ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy az újítások mindenütt és kizárólagos jelleggel elterjedtek, s a régi nyomtalanul eltűnt. A földbe mélyítés, az egyhelyiséges ház, a belülfűtés fokozatosan szorult háttérbe, a régi – főleg a szegényebbeknél – továbbra is fennmaradhatott, de már nem volt kormeghatározó jellegű. Például a veremház annyira szívós, hogy léte minden században, a 20. századot is beleértve, kimutatható, igaz, hogy csak alkalmi jelleggel, háborúk, tűzvészek idején, elemi csapások esetén átmenetként. A régi és az új egymás mellett élésével néha 2–3 évszázadig számolni lehet.

A DIFFERENCIÁLÓDÁS KORA (17–18. sz.)

Már az előző építészeti periódusban utalhattunk táji eltérésekre, csak ezek akkor még eléggé körvonalazatlanok, rendszerré csak ebben az időben álltak össze. A táji tagoltság kialakult 18–19. századi állapotát előző fejezetünk már tárgyalta, s így ennek ismeretében csupán létrejöttének menetrendjét kell bemutatni. A korszak lényegét bizonyára úgy {301.} tudjuk legjobban megvilágítani, ha számba vesszük egyrészt az újításait, másrészt korsze-rűtlen és elhalt elemeit, figyelve ezeknek rendszerbe szerveződését, illetve a perióduson belüli változásait.

A 17. században az ország három részre tagoltsága többféle módon is befolyásolta az építészet alakulását, míg a 18–19. századi konszolidáció érthetően egyirányúbb fejlődést hozott. A táji eltérések kiteljesedéséhez a politikai helyzet éppúgy hozzájárult, mint az újítások terjedéséhez, de ezek mégsem jelentettek teljesen egy irányba való haladást. A béke és nyugalom hozzájárulhatott az elavult megoldások konzerválásához éppúgy, mint az újítások lehetőségeinek a biztosításához. A háborúban elpusztult vagy a tűzvészben megsemmisült falvak házait bizonyára az újabb tapasztalatok figyelembevételével építették fel.

A 18. században már visszaszorulóban van a rakott sárfal, s helyét a tömés/verett fal, a sárgombóc alkalmazása és a vályog foglalja el. Az északi szláv eredetű vályog szó 1693-ban bukkan fel először, a morva kapun keresztül jut el Nyitra és Pozsony megyékbe, ahol máig nagyon sok változata ismeretes (Mencl, V. 1980: 12–13). A földfal a 18. század közepétől erőteljesen terjed, még a korábbi faépítkezés területén is, mert a hatóságok, erdőtulajdonosok korlátozták a fának építőanyagként való felhasználását. Különösen a boronafal szorul háttérbe. Minőségi változást hoz a cölöpvázas technika továbbfejlesztéseként létrejött talpas-vázas fal, főleg a tölgyfában gazdag vidékeken. A korszak karakterisztikus falanyaga a föld, amely fokozatosan kiszorítja a 19. század végére a Székelyföld, s a délnyugati határsáv kivételével – a magyar nyelvterületen – a boronaépítkezést, de még a sövényfal is alárendelt szerepűvé válik.

A földfal sokféle változata határozottabb zonális rendszert nem, vagy csak alig mutat. Korszakunk végére sem tűnik el a rakott sárfal, sőt azt mondhatjuk, hogy Győr–Ráckeve térségében jelentős marad. A tömésfal ezzel a névvel a Dunántúl nagy részén és a Bácskában, Bánságban valamivel jelentősebb, mint az Alföld nagy részén (verett fal névvel), ahol a vályog hangsúlyosabb. A gömbölyeg, sárgombóc alkalmazása szórványos, inkább csak a Dunántúl központi kezdeményezésére honosodik meg. A sövényfal fokozatosan háttérbe szorul, teljesen nem tűnik el, de jelentősebbnek csak a talpas-vázas szerkezetben marad meg. 18. századi újítás a falusi közrend, kisnemes építkezésében a kő, de elég korlátozott mértékben, s ez is csak meghatározott területen a Bakony, a Vértes, az Északi-középhegység nyugat–keleti vonulatában s néhány város körzetében. A téglaépítkezés korszakunkban fel-feltűnik a gazdagabb rétegnél, de jelentőségre szert nem tesz. Még az alapozásnál is ritka a kő és tégla alkalmazása.

Ahogy az építőanyag s a falazat változásáról a 16. századtól egyre gyarapodó forrásanyag segítségével úgy-ahogy tájékozódni tudunk, nem mondható el ez a tetőszerkezetről, formáról és a héjazatról. E téren valószínű, hogy csak csekély változással lehet számolni. A szelemenes tető a nyelvterület keleti harmadától eltekintve uralkodott. A szelemen tartójának, a hosszúágasnak a falmagasság növekedésével s az igényesebb fedélszerkezet és borítás térhódításával egyre nagyobb súlyt kellett tartania, így érthető, hogy a ház egyik legértékesebb elemének tartották. A megfelelő faanyag hiányában s a falazat szilárdabbá válásával lehetővé vált a félágas alkalmazása, ami legalább egy vagy két hosszúágast helyettesített. Ennél is fontosabb újítás az ollóláb vagy ollóágas elterjedése, amelyet először 1632-ből tudunk kimutatni a Nyugat-Dunántúlon (Filep A. 1973: 316). Innen terjed kelet felé, de már a Dunát is alig lépi át, a Tiszát pedig kivételesen.

 A héjazatban is van változás, a szalmafedelet az ország nyugati felében kiszorítja a zsúpozás, középütt a teregetett nád helyett a felvert változat hoz minőségi javulást. A magyar nyelvterületen mindenütt megjelenik a fazsindely, de inkább csak a templomoknál, középületeknél. Egyedül a Székelyföldön lesz gyakoribb, de ott sem kizárólagos, inkább a mód jele. Ezek az újítások a 17. században már megjelennek, de általánosabbak csak a 18. században lesznek. Nincs támpontunk arra, hogy a két Alföldön jellegzetes kétlejtésű nyeregtető korszakunkban vagy már korábban kialakult, s a másutt általános kontyolt tető ezt megelőzte-e, vagy sem. Korabeli ábrázolások inkább csak várakról, városokról vannak, de ezek lakóházábrázolásai is eléggé sematikusnak tűnnek.

Az alaprajzi változás korszakunkban viszonylag csekély. A Dunántúlon, a Kisalföldet is ideértve a 4–5 vagy több osztat általánosan elterjedt változatlanul udvari bejáratú helyiségekkel. A növekmény elsősorban nem a lakórészt, hanem a tárolóteret gyarapítja, jelezve a készletgazdálkodás bővülését. Az istállók mérete nő és födémet is kapnak, mivel itt a kezestartás a leghangsúlyosabb. A pajták (csűr) már a középgazdaságokban is meghonosodnak, s kimódolt formákat öltenek. Az Alföldön, beleértve a Duna jobb parti síkságát is, megmarad a háromosztatúság mellett, az újítás inkább a különálló gazdasági épületek nagyobb számának elterjedésében jelentkezik. Nem ritka az állatok elkülönítése az istállóban, a „lóól”, „baromól”, „disznóól”, „tyúkól” gyakran a házhoz hasonló falas épület, de födéme még nincs, ez csak a 18. század végén kezd megjelenni. A szabadból egy bejárat van, a „pitvar”-ba, ahonnét a „ház” és kamra nyílik. Nem ritka azonban, hogy a kamra helyén is szobát találunk, ez esetben az negyedik helyiség vagy különálló épület. Az Alföld északkeleti peremén a szegényebbeknél megmarad a kétosztatú ház is. A Partiumban és Erdélyben a kéthelyiséges ház maradt uralkodó, az ettől elkülönült gazdasági épületek általánossá váltak.

Ezen az utóbbi területen még nem egyértelműen tisztázott a tornác megjelenése. A szó már a 16. századtól kimutatható itt, de értelmezését megnehezíti az, hogy sokféle épülethez, részhez kapcsolva jelenik meg: templom, ház, istálló, pince tornáca. Ez azt sugallja, hogy kiugró tornácra kell elsősorban gondolni, amelynek előképe a templom belépő csarnoka, ami átmegy a kuriális építkezésbe s később a falusi házakba. De a talpas-vázas házak esetén a 18. századtól már kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is. Az árkádos, kosáríves, vakolt oszlopsoros tornácok léte ebben az évszázadban még nem tekinthető igazoltnak.

A tüzelőszerkezetben is lényeges változások következnek be. A zárt tüzelőberendezés területén a Felföld kivételével, mindenütt elterjedt a kívülfűtés, a Délnyugat-Dunántúl kivételével kizárólagos érvénnyel, előbb csak oly módon, hogy a szomszéd helyiségből, konyhából, pitvarból fűtik a kemencét vagy a kályhát, a tűz szabadon csak itt ég, tehát szikra és füst terjeng benne. A Dunántúlon a konyhának, ami itt az eredeti lakótér, a 17–18. században már födéme van, s így a beszűkült légtér következtében nagyon füstös. Az alföldi kevésbé füstös, mert a konyhának vagy nincs mennyezete, vagy hátsó része fölé ún. szabadkéményt építenek, amely a szikrát, füstöt a tetőn kívülre viszi. Korszakunk népi építészetének nagy újítása ez, amely a 18. században a Nagy- és Kisalföldön már általánosnak tekinthető, sőt átterjed a közeli érintkezési zónákba is. A belülfűtős-kemencés házterületen a lakótér füsttelenítése a 17. század végén kezdődik úgy, hogy a kemence szája fölé egy szélesebb kürtőt építenek, amelyik a szikrát, füstöt a tetőtérbe vagy a szomszédos helyiségbe viszi. A nyílt tűzhelyes vidéken keskenyebb kürtő vezeti a füstöt, szikrát a tetőtérbe. A „Szamosi házterületen”, ahol már kialakult a harmadik helyiség is, a pitvarba vezetik a kürtőt, egy szikrafogó alá. Így a 18. századra az országban mindenütt elterjedt a többé-kevésbé füstmentes lakótér.

Ezt a meleg lakóteret az ország nyugati felében cserépkályhával, északon és középen kemencével, keleten a sokféle néven nevezett kandallóval fűtik. Új elem ebben a rendszerben leginkább a berendezések formájában és anyagában figyelhető meg. A legfontosabb változás az, hogy a zárt tüzelők a padlószinttől felemelkedtek 60–80 cm magasságra. Ez vonatkozik a kemence, a kályha tüzelőszintjére éppúgy, mint a konyhában lévő, szájuk előtti padkára, ahol a nyílt tűz égett. A felemelés racionális oka az, hogy így a főzésnél, tüzelésnél nem kellett leguggolni, hanem állva végezhették el ezt a munkát. Az ok valódiságát illetően elgondolkoztató az, hogy a kandallók esetében ez az emelkedés nem következett be sem nálunk, sem Európa más nyílt tüzelős területein sem, holott ezeken is tüzeltek és főztek.

A dunántúli kályhák formai változásának tisztázására alig vannak hitelt érdemlő támpontjaink. Figyelemmel az egyetlen meggyőző rekonstrukcióra az látszik valószínűnek, hogy a változás nem döntő, s a kályha karcsúsodása, magasodása irányába mutat (Ilon G.–Sabján T. 1989). Valószínűleg megváltozott a konyhai kemence formája, a feltehetően korábbi félgömbszerű kemence helyét a szögletes hasábkemence váltotta fel, kivéve részlegesen a Dél-Dunántúlt. Jelentősebb az alföldi fűtőberendezés megváltozása. Korszakunkban kiszorult a szemeskemence, s helyét elfoglalta a többféle formájú sárkemence. A változás okairól többféle vélemény is megfogalmazódott, de ezek csupán kevéssé alátámasztott feltételezések. Valójában a váltás igen folyamatos lehetett, mert ugyan egy visszaemlékezés szerint a 18. század végén még létezett Kecskeméten kupás-kemence, de más adatok nem támasztják alá, így nem valószínű, hogy túl gyakori lehet még ebben az időben. Valójában elég nehéz lemérni, hogy ez a váltás előnyös vagy hátrányos volt-e.

Nincsenek ismereteink a belülfűtős kemence formai változásáról. Amikor a 18. században a források szólnak róla, akkor már nagyobb méretű szögletes kemence, padkája, „szapha”-ja van, teteje lapos, tehát sok személy alvóhelye lehetett. További vizsgálatokat igényel annak tisztázása, hogy korábban itt is félgömb alakú vagy szögletes tűzterű kemence létezett, s mikor csatolták hozzá a járulékos palástrészt.

Keleten, a nyílt tüzelős területen a szikrafogó, láng- és füstfogó anyagában jelentkeznek újítások, de oly módon, hogy azok nem szorítják ki a régi megoldásokat. Meglepő archaizmusok is felbukkannak, például 1702-ben olyan szikrafogó, amilyeneket Szilády közölt, de a padláson felállítva vagy függesztve (Szilády Z. 1909: 9–11). Ezzel szemben már a 17. századtól közrendűeknél is kimutatható a csempéből készült kandalló, amelyet ugyanúgy kemencének neveznek, mint a sövényből vagy deszkából készült változatát (Barabás J. 1987: 347). Egyre több az olyan tüzelőmegjelölés, mint a „cserepes, cserépkemence, cserépkályha, kemence, cserepesfüttő, csempekályha, kájhafüttő, kájhás kemence, kályhákból rakott füttős kemence”, és kevesebbszer bukkan fel a „sövény vagyis gógán kemence”, és a „cserény”- vagy „sövény kemence”. Ezek mind szobai kandallót jelentettek, ahol a főzés is folyt. A Szamos vízgyűjtőjében a sütőkemence a keskeny pitvarban ugyanúgy alárendelt, korlátozott szerepű, mint a Székelyföldön az ereszben, szabadban vagy sütőházban lévő. Előbbi területen néha szögletesek, kockaszerűek, de {304.} mindkét helyen az alacsony félgömbforma a gyakoribb. Összegezően az állapítható meg, hogy a 17–18. században inkább minőségi, mint jellegbeli változás figyelhető meg a két házterület tüzelőberendezésében.

A TÁJI TÍPUSOK VIRÁGKORA (19. sz.)

Az egész magyar társadalom s benne a paraszti gazdaság fejlődése érthető módon serkentőleg hatott a népi építkezésre is. A minőségi javulást a technika, az építési gyakorlat mellett előmozdította a hatósági rendelkezések hatékonyságának növekedése is. A fal magasságának meghatározása, az ablak méretének növelése, a gyúlékony anyagok és szerkezetek háttérbe szorítása, a meszelés megkövetelése stb. mind a minőségi javulás irányába hatottak. Kedvező befolyást gyakorolt az építésre a falusi mesteremberek számának növekedése és szakmai tudásának emelkedése is. A centralizáló tendenciák, a szállítási lehetőség javulása ellenére a falusi építészet fő meghatározó erővonala továbbra is lokális jellegű, s így a pozitiv irányú hatások is a táji jellegzetességeket erősítik.

A lakóházak s gazdasági épületek táji típusai a 18. század végéig mindenütt kiformálódtak, korszakunkban lényegesen újak már nem alakultak ki, a meglévők viszont minőségileg fejlődtek. A falakat, a tetőszerkezetet gondosabban, kimódoltabb technikával, szakszerűbben készítik, specialistákat, ahol lehetett kisiparosokat vontak be az építésbe. Elterjedtek az üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók, amelyeket asztalosok készítenek. A higiénia, a presztízs és az esztétika szempontjai jelentősen megerősödtek.

Lényeges változás állt be a fal építőanyagában. A boronaépítkezés erősen visszaszorult, Zala és Vas megye nyugati felére, a Székelyföldre és Erdély egyes pontjaira korlátozódott. Csökkent a talpas-vázas és a cölöpvázas házak száma, és mindenütt nőtt a földfal – elsősorban a vályog és tömött/vert – jelentősége. Lokálisan fontossá válik a kő, a tégla a század végén még a legjobb módúaknál is csak alig-alig jelenik meg. A tetőszerkezetben megfigyelhető a hosszúágas használatának további visszaszorulása, s inkább ollóágast alkalmaznak. Az északi házterületen, valamint a Délkelet-Dunántúlon az egyszerű, azaz szarufás szerkezet, s ennek is leginkább a födémgerendák végére támasztott változata, terjedt el. Nagyobb lakóépületeken a székes tető egyszerűbb vagy bonyolultabb példányai országszerte feltűnnek. A fedőanyagban még nincs jelentős változás, a cseréptető a század közepétől helyenként felbukkan, de jelentősége csak az utolsó két évtizedben, különösen a városközeli és a gazdag agrárvidékeken számottevő.

Lényeges formai, alaprajzi változást az oldaltornácok új fajtáinak megjelenése és elterjedése jelent, szinte a nyelvterület egészén. Ez azonban döntően nem módosítja – inkább csak kiegészíti – a korábbi alaprajzi tagolódást. Genetikailag valószínű elkülöníthetők ezektől a korábbi s a faépítkezéssel szoros, sőt szerves kapcsolatban lévő tornácok. Sokféle formai változata lényegében e korszak terméke és bár kialakulását – nem is alaptalanul – kapcsolatba hozták a reneszánsz stílussal, a népi építészetben megvalósult formái sajátos, az előzményektől annyira eltérő jelleget öltöttek, hogy önálló képződményeknek, belső keletkezésűeknek tekinthetők. A tornácos ház a 19. században a magyar népi építészet karakterisztikus példája, amelynek megfelelője csupán az akkori országhatár külső peremén, de lényegesen csekélyebb súllyal mutatható ki (Frolec, V. 1974a: 10).

{305.} A tüzelőszerkezetben a századvégig nincs lényeges újítás, csupán területi eltolódás figyelhető meg. Ennek legfontosabb megnyilvánulása a szabadkémény erőteljes terjeszkedésében, tehát a füstelvezetésben jelentkezik. A szabadkémény a két Alföldről minden irányba terjed, folyamatosan benyomul a dunántúli füstöskonyhás, az északi kürtős-kemencés és a keleti kandallós házterületre. Széles vegyes zónák jönnek létre, ahol még fellelhetők a régibb füstelvezetési módok maradványai és a szabadkémények is. A hegyes vidékeken a terjeszkedés főleg a folyóvölgyekben, a Sajó, Hernád, Szamos és Maros stb. mentén erőteljes, ez utóbbi esetben a Székelyföldig nyúlóan, több esetben a nyelvhatárt is átlépve. Visszaszorulása csak a nagyobb városokban erőteljes, bár korszakunkban még ezeken is (Budapestet is beleértve) jócskán fellelhetők egyes kerületekben.

A főzőhelyeket tekintve az erőteljes korszakforduló az 1880–1910 közötti évtizedekre esik. Ekkor válik széles körűvé a vaslapos, ún. takaréktűzhely vagy rakott tűzhely, amely felváltja a nyílt tűzön főzést, nyugaton és északon talán valamivel gyorsabban, mint keleten és délen. Azért meglepő a takaréktűzhelyek lassú terjedése, mert ennek egyetlen házilag elő nem állítható elemét – az öntöttvas lapot – a vashámorok már a 18. században készítik, sőt hirdetik (Némethy E. 1956: 273). Arra lehet gondolni, hogy a tűzhelyváltás összefüggésben van a főzőedények cseréjével. Korszakunkban még csak a földből készített és öntöttvas lappal lefedett változatok tűntek fel. Ezek elhelyezése különböző, konyhában és szobában egyaránt lehettek. A szobai rakott tűzhelyek megjelenésével néha kitelepítik innen a kandallót, kályhát vagy kemencét, másutt meghagyják és az újat csatlakoztatják hozzá. A konyhában a tüzelőpadkát ilyen esetben már nem használják.

A füstelvezetésben a változás valamivel lassabban indult meg a század végén. A zárt füstelvezetésű kéményeknek inkább csak a széles változatai, az ún. „mászókémények” jelentek meg. A füstvezetés megformálásának egyszerűbb módjai hódítanak először tért. Így a füstös- és födém nélküli konyhás házakban a vaslapos tűzhely gyakran a szobába kerül, és ennek füstjét bádogcsöveken a konyhába vezetik. Szabadkémény esetén ennek alját lefedik, lepadlásolják, a füstcső a mennyezet fölött torkollik a meghagyott szabadkéménybe.

A lakóház külső képében nemcsak a tornác hoz lényeges változást, hanem a tetőforma módosulása is. Nyugat-Dunántúlon a faragott, festett csonkakontyok, egyszerűbb bukós ormok hódítanak rohamosan teret. Másutt a csapott nyeregtető terjed, feloldva a tűzfal egyhangúságát. Esztétikai törekvések különösen az utcai homlokzat díszítésében figyelhetők meg. Az oromcsúcs léces-rácsos dísze s a faragás a deszkaoromzat esetében terjedt el. Egy-egy homlokzatdíszítési eljárás nemcsak a faluban, hanem kisebb körzetben is népszerűvé, helyileg jellegzetessé válik. Területi rendszer nélkül szinte mindenütt fellelhetők a barokkos, klasszicista, majd eklektikus kiképzésű házormok, amelyek vakolatdíszeit az építészeti kutatás túlzottan is figyelemmel kísérte, elhanyagolva ezzel más szempontokat. A tömeghatás, térkitöltés, felülettagolás, aránykérdés és még igen sokféle, változatos díszítőelem nagyobb figyelmet érdemelne. Ezek egy része bizonyára nem e korszak terméke, de megfigyelésük ennek az időszaknak az épületeinél válik lehetővé. A népi esztétikai törekvés sokféle apró leleménye, újítása még nincs is kellően számba véve.

A korszak gazdasági épületei közül a csűrök nemcsak kivitelezésükben javulnak, hanem területi terjeszkedésük is megfigyelhető. Egy-egy falun belüli gyakoriságuk is növekszik a cséplőgép megjelenéséig. A szőlőhegyek présházas pincéi lényegében nem {306.} változnak, csupán a boronafalúak száma csökken. A lyukpincék bejárata elé – különösen a Dél-Dunántúlon – kisebb-nagyobb előteret építenek a borászat bővülő eszközanyagának tárolására s bizonyos munkák végzésére. A gabonásvermek visszaszorulása megkezdődik, más szemtárolási módok jönnek létre.

Összegezően megállapítható, hogy a technika fejlődése, a termelési szint növekedése, a létbiztonság megszilárdulása, a társadalmi reformok jól tükröződnek az építő kultúra emelkedésében. Figyelemre méltó, hogy a jobbágyfelszabadítás hatása ebben a tekintetben nem azonnal, hanem csak néhány évtized múltán jelentkezik igazán. Az épületek számos részletében bekövetkezett változás inkább minőségi, mint típus jellegű, de összességükben lényegében annyira, hogy korszakmeghatározóknak tekinthessük ezeket. A települések jelentős részében harmonikus faluképek keletkeztek, különösen a század végére.

AZ INTEGRÁLÓDÁS KORA (20. sz.)

A korábbi építészeti ciklusoknál a táji egyenlőtlenségek folyamatos növekedését figyelhettük meg, e legújabb szakaszban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Ha lehetne éles korszakhatárról szólni, akkor sokkal inkább 1880-at kellene fordulópontnak tekinteni, mint 1900-at. Ez a megállapítás azonban csak jelzés értékű, azt fejezi ki, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben elkezdődik egy olyan fejlődési tendencia, amely napjainkig meghatározó jellegű: a falusi építészet erőteljes integrálódása, a táji eltérések gyors csökkenése, szinte eltűnése. A valamivel több mint száz esztendő azonban építészetileg korántsem egységes, csak a domináns tendencia fogja össze, de valójában több, egymástól eltérő szakaszra oszlik.

Bizonyára szabályos, hogy egy fejlődési sorban, az egyes részek külön-külön módosulnak. Az első szakaszban (1880–1920) a füstelvezetésben áll be a döntő változás, mászó- és cilinderkémények építésével, szabadkémények említett módon történt korszerűsítésével. Nem tűnnek el ugyan a füstöskonyhás és kürtőskemencés házak, de százalékszámuk egészen alacsonyra csökken. Nem ilyen gyors, de azért eléggé tempós a tető fedőanyagának kicserélődése. A cseréptető (a palával és bádoggal együtt) részesedése 1900-ban a lakóházakon csak 23% (a városokkal együtt), s ez 10 év múlva emelkedik 37%-ra. A zsúp- és nádfedél a falusi lakóházakon 1900-ban még meghaladja az 50%-ot, de 1910-ben ez alá esik (M. Stat. Közl. Új sor.: 42. k.). A fedőanyag változása később is meneteles, a mai országterületen még 1930-ban is zsúp és nád fedi a házak negyedét (M. Stat. Közl. Új sor.: 83. k.).

Alaprajzi szempontból a táji különbségek korábban is viszonylag csekélyek voltak, az egysoros építkezés viszonylag hosszú épületeket hozott létre. A múlt század végén, amikor a városi hatások megerősödtek, s a sorházas és laza sorházas beépítés megjelent a falukban, ez kapcsolódott az egysoros házhoz, s így L alakú épület jött létre az utcára néző két szobával, amire merőleges szárnyba épült a konyha, kamra, pince stb. A ház az utca felé a városias jellegű arcát mutatta, az udvar felől a hagyományosat. Leginkább a polgárosult falvakban, kis mezővárosokban találkozunk ezzel a típussal, a községek többségében megmaradt az utcára teljes egészében merőleges lakóépület. Nem tűnik el a {307.} kontyos- és csonkakontyos tető, de a századfordulón már ilyent nem építenek, s így a tűzfalas nyeregtető egyre nagyobb hangsúlyt kap, főleg a Tiszától nyugatra.

A zárt füstvezetés s a takaréktűzhely a lakásbelsőt teljesen egységessé tette, csak némi különbséget jelentett az, ha a szobában megmaradt a cserépkályha vagy a magas kemence, esetleg a kandalló. A ház külső megjelenésére a cserépfedés nyomta rá a bélyegét, akármilyen volt a tetőforma. Az új házak nagy része vakolatborítást kapott, melynek díszítésmódja az országosan elterjedt stílushoz igazodott. Mindez azt jelentette, hogy az építészet levetkőzte helyi karakterét, melyet csak a még meglévő régibb épületállomány színezett. Kisebb körzetekben azért megfigyelhető volt helyi jellegű újítás, főleg a tornácok s az utcai homlokzatok esetében. Ebben a szakaszban a gazdasági prosperitás nagyban hozzájárult az építő kultúra növekedéséhez, ami az igényesség és a presztízsszempontok fokozottabb érvényre jutásával járt együtt. A faluszépítési törekvések megerősödtek, ha nem is valósultak meg a kívánt mértékben, de eredményei ma is megfigyelhetők.

A második szakaszt (1920–1950) a két világháború között más körülmények jellemezték. Az országcsonkítás és a világgazdasági válság tartós recessziót eredményezett, ami lassította az építkezést. Alig van új kezdeményezés, a századfordulót tekintve a színvonal is csökken. A tégla, kisebb mértékben a kő használata ugyan jelentősen megnő, de 1930-ban a fennálló épületeknél a földfal aránya még mindig meghaladja az 50%-ot. Töretlen viszont a cseréptető térhódítása és a cilinderkémények építése. A hosszanti alaprajz még változatlanul uralkodó, de egyre gyakoribb lesz a második szoba építése. Ez már nem hosszirányba épült be, hanem az első szoba mellé, az utcafrontra, a századfordulón kialakult módon, s így ez az L alaprajz egy lépés a kétsorosság irányába. A helyi sajátosságok fennmaradását kívánta szolgálni a rövid életű ONCSA-ház akció, kevés sikerrel. A harmincas évek végén s a negyvenes évek legelején a háborús konjunktúra átmenetileg növeli az építési kedvet, de újítások érthetően éppúgy nem honosodnak meg, mint az évtized második felében, amikor a háború pusztításait kellett pótolni.

A harmadik szakasz (1950–1990) eleje annyiban kapcsolódik az előzőkhöz, hogy általában a pangás jellemzi, különösen az Alföldön, csupán néhány kiemelt területen, új ipari központok körül, bányászkörzetekben élénkül meg a falusi építkezés. Az életforma és a társadalmi struktúra megváltozása, az erős központi irányítás jól megfigyelhetően érezteti hatását. Eltűnik minden helyi jellegzetesség, az uniformizálódás uralkodik. Típustervek és az ezeket előnyben részesítő kölcsönök támogatják a teljes egységesülést. Ennek következtében átütő erővel terjednek a négyzetes alaprajzú, sátortetős tömbházak, kockaházak, amelyek teljesen kiszorítják a korábbi hosszanti házakat. Technikai szempontból jelentős előrelépés, hogy a házak beton alapozásúak, s általában jól szigeteltek, leginkább téglafalúak, helyenként kohósalak blokkból épültek. Az Alföldön néhol megtartották a földfalat is, de már betonalapra emelve s szigetelve.

A belső lakótér megnövekedett, a két szoba általános lett, a korszak elején a fürdőszoba készítése még nem volt előírás. Gyakran volt alagsor is, ami segítette a lakás tisztántartását, mert munka- és rakodótérként, később garázsként is szolgált. Miután ezeknek az új házaknak a lakói általában a fiatalabb generációhoz tartoztak, lakáskultúrájuk különösebb nehézség nélkül formálódott és illeszkedett a megváltozott környezethez.

Az a nagy ellenszenv, amely a hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben kibontakozott a kockaházak építésével kapcsolatban, valójában nem ennek az alaptípusnak az elvetését jelentette. Önmagában ez a négyzetes alaprajz igen racionális területkihasználást {308.} tesz lehetővé, s a korszerűség igényeivel könnyen párosítható. A városszéli villasorban – ahol ez a típus kialakult – a sátortető sem zavaró, de annál inkább bántó, ha szalagtelken, a tűzfalas, esetleg kontyolt, hosszúházas épületek közé ékelődik be. Ez eleve csak laza beépítésű területen elfogadható építmény, s ezért a teljesen egyforma kockaépületekkel zárt utcasora ugyanúgy esztétikai ellenérzést vált ki, mint a hosszúházak közé szorult példánya. Így érthető, hogy a nyolcvanas években egyes helyi hatóságok már tiltották a sátortető és a manzardtető építését, néha indokolatlanul is, mert nem vették észre, hogy ezzel kapcsolatban elsősorban beilleszkedési probléma merül fel, hisz az épületet nem szabad a környezetétől függetlenül szemlélni.

A rendelkezések azonban elkéstek, két-három évtized alatt a faluk jelentős részének utcaképe – nem előnyére – megváltozott, nyugtalan, kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus lett, amit helyenként az épületek silány kivitele még csak fokozott. Nem javított a helyzeten az sem, hogy 1960 után a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának befejezésével a porta gazdasági épületeit fokozatosan lebontották. A falukép helyzetét még tovább rontották a többségükben silány tervezésű és kivitelezésű üzletek, ipari és mezőgazdasági létesítmények és középületek.

A harmadik korszak második felében, a hetvenes évek végétől napjainkig, új tendenciák figyelhetők meg a falusi építkezésben, részben helyi kezdeményezésre, részben külső behatásra. Megjelennek az emeletes családi házak, ami merőben új jelenség a magyar falu gyakorlatában. Ebben a tekintetben a Dunántúl nyugati sávja s néhány városkörnyéki körzet az iránymutató. A többszintességnek egyik válfaja a tetőtérbeépítés, ami egyre gyakoribb, egyszintes, emeletes, új és régi házaknál egyaránt. Nem általános, de azért nem egészen ritka a négyszintes épület: alagsor (garázs, kazánház, műhely, raktár) földszint, emelet, tetőtér. Ez főleg a faluban lakó, iparral foglalkozó népességnél figyelhető meg.

Említésre méltó az a hagyományápoló törekvés, amely a régi, több-kevesebb művészi értéket hordozó épületek felújítását, egyúttal modernizálását tűzte ki céljául. Szép számú példáját ismerjük ennek a mozgalomnak, amelyet mérnökök, városi értelmiségiek példamutatással kezdeményeztek, de már helyi követőik is akadnak. Ez a törekvés a leromlott falvak építő kultúrájának még megmenthető értékeit akarja védeni, fenntartani, függetlenül a hivatalos intézményes műemlékvédő tevékenységtől, bár azzal harmonizálva. Összegezően azt mondhatjuk, hogy napjainkban nincs az általánostól eltérő, olyan sajátos táji karakterrel rendelkező falusi építészet, amilyen a múlt században még volt, és amelynek példái mint védett műemlékek és tájházak a helyszínen vagy múzeumfalukba átszállítva és újraépítve tanulmányozhatók. Létezik viszont egy olyan eszmei törekvés, hogy a népi építészeti hagyomány épüljön bele a modern építészetbe. Példák bizonyítják, hogy erre van bizonyos lehetőség, az anyag és technika felhasználása körében éppúgy, mint formai tekintetben, de még további kísérletezésre van szükség.