A VÁLYÚLÁDA

Múltja Európában

A ládák sorában a fekvő fatörzsből, a nevének megfelelően vályúszerűen kimélyített, ún. vályúládáról szokás elsőként megemlékezni. Ezt a rangsorolást formájának és megmunkálásának egyszerű voltával érdemelte ki. A legkorábbi idevágó emlékek koporsók, az eurázsiai bronzkor idejéről, nagyjából a Kr. e. 3–2. évezredből. Tárolóbútorként alkalmazott vályúládák a középkorból maradtak fenn, többségükben templomokban, ritkábban városházán, esetleg vár területén. Okiratokat, pénzt tartottak bennük. A felületükre többnyire sűrűn egymás mellé felszögelt vaspántok elsősorban rablás ellen védtek, miközben gátolták a repedezést is (lásd pl. Gebhard, T. 1962: 133; Stránská, D. 1963: 312–314; Eames P. 1977: 109, 162; Windisch-Graetz, F. 1982: 40. lap, 56. kép; Lipp, F. C. 1986: 18–19). 14. századi vasalt vályúládát őriz a szepesbélai templomból a Magyar Nemzeti Múzeum (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 9–10. lap 1. kép; Kovalovszki J. 1980: 5–6., 26. lap, 1–2. kép; K. Csilléry K. 1982a: 107–108. lap, 57. kép), hasonló korú példány Kassán is fennmaradt, továbbá a zsolnai (v. Trencsén m.) városházán is őriznek egyet (Stránská, D. 1963: 313. lap, 13. kép).

Bármennyire is a vályúládák tekinthetők a legkorábbi ládaváltozatnak a Római Birodalmon kívüli Európában, helyeselnünk kell Arthur Haberlandt 1926-ban közreadott kételkedő megjegyzését, aki felvetette, hogy nem az antik bútorművesség részekből egybeszerkesztett ládáinak lehet-e az utódja a vályúláda, illetve az annak megfelelő, egy darabból kivájt doboz (1926: 493). Kételkedéséhez hozzátehető, hogy a középkori eljárás, a ládatest beborítása vasalással, római kori gyakorlatot követ; már ekkor valóságos páncélszekrénnyé volt szokás alakítani a pénz és ezüstnemű őrzésére szolgáló családi ládát. Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy a római ládák a korabeli fejlett fatechnológiával, deszkákból, fecskefarkú fogazással megépítve készültek (Richter, G. M. A. 1966: 114. lap, 581. kép).

Arthur Haberlandt meglátását az az előzőkben már hivatkozott tény is nyomósítani látszik, hogy egyetlen darabból kifaragott tartó az ókori Egyiptomban is létezett. Az archaikus kor idején, a Kr. e. 3. évezred elején használatos fadobozok közt már megtalálható volt, mégpedig egy időben olyan ládafélékkel, melyeket viszont deszkákból szerkesztettek egybe (Baker, H. S. 1966: 16–17. lap, 12–14. kép). Mindazonáltal fahasábból kimélyített tálfélék ennél jóval korábbról is ismertek már a Közel-Keletről, nevezetesen a Kr. e. 6. évezred első feléből tártak fel ilyeneket az anatóliai Çatal Hüyükben (lásd pl. Childe, V. G. 1968: 81–82. közti tábla).

Ami viszont a vályúládák szélesebb körű európai használatbavételét illeti, ez meglehetősen késeinek tűnik. A paraszti háztartásokból kimutatható legrégebbi példányok keletkezésének idejét Ausztriában a 16–17. századra teszik a kutatók (Moser, O. 1949: 77; Lippl, F. 1971: 4–5; Beitl, K. 1976: 16, 32, 129. lap, 1. kép); ennek a hozzávetőleges datálásnak a valószínűségét erősíti egy, Morvaország keleti részén megőrződött, 1696 évszámot viselő példány (Stránská, D. 1963: 277., 287., 328. lap, 1a. kép).

Nem csupán későbbiek, de a kinézetük is más a jobbágyházakból ismert vályúládáknak, mint azoké, melyek templomokban, városházákon és várakban maradtak fenn. Ez utóbbiakat rendszerint hasáb alakúra faragták – követve a deszkákból összeállított ládák alakját –, míg általában az előbbieknél megtartották a fatörzs eredeti, hengeres formáját. Vaspántokkal – ritka kivételtől eltekintve (von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – nem volt szokás megerősíteni őket. Másrészt míg az egykori rangos vályúládák mind lényegében teljes hosszukban nyitottak voltak, megfelelő fedéllel ellátva, egyes területeken elegendőnek tartották a jobbágyok, ha csak egy kicsiny, ajtócskával zárható nyílást vágnak a láda fölső részén (73. kép). Ezeknek a meglehetősen nagyméretű, nemritkán három méternél is hosszabb példányoknak a szerepe is más volt, többségükben gabonatárolóként szolgáltak (az Északi-Kárpátok területéről és környékéről lásd pl. Reinfuss, R. 1954: 8–10. lap, 3. kép; Apáthy, ©. 1958: 353–355. lap, 2. kép; Stránská, D. 1963: 277–278. lap, 1–3. kép; Mruąkovič, ©. 1974: 21–24., 52–60., 172–174. lap, 82–83. kép). Ilyenre vonatkozik az általam ismert egyetlen olyan adalék is, amely magyar faluból való: „Bercelen faderékból kivésett gabonatartót használtak. Oldalt feküdt” (Tiszabercel, Szabolcs-Szatmár m., Kiss L. 1929: 28).

A magyarság használatában

A magyarok a fatörzsből létrehozott tárolóalkalmatossággal feltehetőleg korán, még a honfoglalást megelőzően megismerkedhettek. Valószínűnek látszik ugyanis, hogy ily módon előállított ládát jelölt az ótörök nyelvből származó koporsó szavunk, melynek eredetileg, akárcsak az átadó nyelvben, nálunk is ’láda’ értelműnek kellett lennie. Egy ilyen nehezen mozdítható és szállítható tárolóbútor azonban minden bizonnyal csak a legrangosabb családoknál válhatott használatossá. A magyar köznépnél pedig a jelek szerint a későbbiekben sem kapott nagyobb jelentőséget (K. Csilléry 1982a: 75, 106–111, 262–263; 1991a: 484–485).

Joggal merülhet fel ezzel a tárggyal kapcsolatban a kérdés, hogy lehetett-e ruhaneműt tartó szerepe egykor? Hiszen tudjuk, hogy Észak-Európában – így Svédországban (lásd pl. von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – ismeretes eleve ruhatartásra készült, parasztházbeli újkori vályúláda, melyet asztalosládákhoz hasonlóan szereltek fel zárral és vaspántok tartotta fedéllel. Kelet-Európában, az oroszoknál, beloruszoknál és ukránoknál pedig nem csupán fekvő vályúládák voltak használatosak, néhol egészen a közelmúltig ruhanemű raktározására, de számos helyen álló helyzetű fatörzsből kivájt tárolóedényeket, sőt dongás bödönöket alkalmaztak erre a célra (Blomkviszt, Je. 1956: 425. lap, 116. kép). Ami az álló faedények ruhatartókénti igénybevételének múltját illeti, az ezen a tájon viszonylag régi eredetű lehet – még ha az ilyen alkalmazás, miként Blomkviszt megállapítja, a vályúládákénál későbbi is. Herbord 12. század eleji tudósításában szerepel, hogy a pomoránoknak (Balti-tenger melléki szláv törzs, Lengyelország területén) nem voltak {339.} bezárt ládáik (cistas, scrinia), hanem ruháikat, pénzüket és minden értéküket egyszerűen letakart csöbrökben és bödönökben („in cuppas et doliis”) tartották. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Herbord szövegét vizsgálva, Stránská lehetőnek tartja, miszerint Herbord itt nem csupán kivájt bödönökre utal, hanem esetleg fakéregből hajlított tárolóedényekre is (Stránská, D. 1963: 317–318; lásd még Niederle, L. 1913: 880).

Herbord tudósítását idézve, Stránská arra is figyelmeztet, hogy az abban leírtak még nem adhatnak alapot olyan következtetéshez, miszerint az efféle egyszerű ruhatárolók délebbi területen, nevezetesen a 12. századi Csehországban ugyancsak használatosak lettek volna. Hiszen itt másféle társadalmi berendezés mellett a technológiai ismeretek is eltérőek voltak (Stránská, D. 1963: 318). Ez a megállapítás Magyarországra is érvényes. Az a tény azonban, hogy a kimélyítéssel előállított tárolóalkalmatosságok avagy dongás edények ruhatárolásra való igénybevételére nem volt szükség – habár a moldvai csángók használtak dongás rongyásputinát (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 81, 118) – nem áll ellentétben azzal a gyakorlattal, hogy hordókat használjanak fel ruhanemű szállításához, miként azt 16–17. századi adatok tanúsítják Csehországból éppúgy (Stránská, D. 1963: 317), akárcsak Magyarországról (K. Csilléry K. 1982a: 106). A korabeli szállítási viszonyok közt ezek nyilván jól megfeleltek erre a célra.

AZ ÁCSOLT LÁDA

Múltja a középkorban

Hazánkban a tárolóbútorok közül az ácsolt láda az első (vö. K. Csilléry K. 1991a: 485–494), amelynek esetében egyértelműen igazolható a köznépnél való széles körű elterjedés. Ez az ókori Mediterráneumban kialakult és onnét Európa túlnyomó részére elterjedt, majd a késő középkorig, az asztalosbútor térnyeréséig általánosan használatos bútortípus a magyaroknál a honfoglalást követő időkben gyökeresedett meg, itteni szláv népek révén. Nemesi családoktól ilyen ládák birtoklását tanúsító adatok a 13. század második felétől kezdődően maradtak fenn hazánkban, mindazonáltal 1300-ból van már utalás jobbágyok scriniumaira, két faluból is. Megjegyzendő: középkori okleveleink a scrinium szóval az ácsolt ládát jelölik. Végső soron ebből a szóból származik a magyar nyelvben szláv közvetítéssel meghonosodott szekrény is. Ez a szó – miközben a köznyelvben az újkorban egy újabb tárolóbútor megnevezésére válik használatossá – sok nyelvjárásunkban, ragaszkodva a régi értelmezéshez, egészen a közelmúltig az ácsolt láda megnevezésére szolgált.

A 14. századból számos olyan adat maradt fenn, ami jelzi, hogy ekkor már a scrinium országosan elterjedt a jobbágycsaládoknál. Ugyanekkor akad feljegyzés új scriniumok vásárra való szállítására is, nemkülönben piacon történő árusításukról (K. Csilléry K. 1982a: 263–264; 1991a: 486).

Az okleveles adatok azt mutatják, hogy ezekben az ácsolt ládákban elsődlegesen ruhaneműt tartottak. Ebben vitte kelengyéjét a menyasszony férje házához, s ott a későbbiekben is az ő tulajdona maradt. Ez a jogszokás olvasható ki abból a végrendeletből, melyet a vagyonos Bezter fia Demeter és felesége tett Budán az 1270-es években. Eszerint az asszony halála esetén minden egyet-mását, a scriniummal együtt férjére testálja (Csánky D.–Gárdonyi A. 1936: 121). A tárolási módnak megfelelően, a kelengyét, a ládabeli ruhaneműt és a mellettük elhelyezni szokott értékeket egyenesen res scriniales, {340.} „szekrénybeli holmi”, vestes scriniales, „szekrénybeli ruhák” kifejezéssel illették (vö. Szabó I. 1969: 223). Ezekkel a megnevezésekkel az oklevelek írói nemeseknél és jobbágyoknál egyaránt éltek. Ami a jobbágyrendűeket illeti, már az említett 1300-ban történt eset kapcsán, a Dunaradványból (v. Komárom m.) és Karváról (v. Esztergom m.), hatalmaskodás során elrablottak közt is külön kiemelték, az elhajtott állatok száma és a házieszközök mellett, a res scriniales eltulajdonítását (Wenzel G. 1873: 406–407).

A jobbágycsaládok tehát az ácsolt ládát a nemeseknél szokásos célra vették át. Nyilván náluk sem egyszerűen „ruhás szekrények” (scrinia vestimentorum), miként egy 1429-ben kelt oklevél említi, a szlavóniai Ort falu jobbágyainak káráról szólva (Lukcsics P. 1931: 131), hanem eredetileg menyasszonyi ládák voltak. Jól mutatja ezt az az oklevél, amelyben a kaposi (v. Ung m.) jobbágyoknak az 1360-as évek elején történt megkárosítását foglalták írásba. A szöveg megfogalmazója felsorolva, hogy miféle testi és lakásbeli ruhaneműket raboltak el a templomba menekített scriniumokból, ezeket a falubeli asszonyok és leányok tulajdonának mondja (Kárffy Ö. 1901: 49).

A kelengyebútorkénti szerep ismeretében természetesnek tűnik, hogy a menyasszonyi ácsolt ládák már a divatba jöttük idején is viselhettek valamiféle díszítményt. Erre való utalás azonban aligha várható az idevágó oklevelek szűkszavú említéseiből. Mindazonáltal ezt a feltevést látszanak igazolni azok a mértanias díszítések, melyek a kései, 18–20. századi menyasszonyi ácsolt ládák homloklapját borítják, nem csupán Magyarországon, de másutt is Európában. Ez a sajátos ornamentika ugyanis a kora középkori díszítőrendszerbe illik bele, miként ezt – ahogy erről az előzőkben szó volt – már Gróh István felismerte a jelen század elején. A későbbi vizsgálódások nyomán ehhez ma már azt is hozzátehetjük, hogy az ácsolt ládák díszítményeinek jellemző motívumai és kompozíciós megoldásai végső soron ugyanúgy ókori előzményeknek az emlékét őrzik, akárcsak ezeknek a daraboknak a felépítése és formai jellegzetességei (K. Csilléry K. 1982a: 163–175., 178–183. kép, 267–271, 291–297). Ami pedig a középkorból eredeti mivoltukban fennmaradt és az elmondottakat egyértelműen bizonyító példányokat illeti, a mi számunkra az erdélyi szász, 14–16. századi ácsolt ládák a legfontosabbak.

Az, hogy a középkori díszítésmódról tanúskodó, szász ácsolt ládák megmenekülhettek – mégpedig tekintélyes számban – a korabeli falusi bútorokra kiöregedésük után váró megsemmisítéstől, sajátos módon annak a háborús veszélynek a következménye, amely a törökök betöréseivel már a 15. században mindinkább fenyegette a dél-erdélyi szász határvidéket. A bizonytalanság állandósulta kényszerítette rá a falusiakat, hogy a század végétől kezdve sorra megerősítsék a szükségből addig is menedékül szolgáló templomukat, jobbára körülvéve erődkoszorúval is. A tartós szorongatottságban kamrákat ragasztottak a védőfalakhoz, hogy legyen hol meghúzódni a családoknak a bajok elmúltáig, értékeikkel, ruhaneműjükkel és az élelemmel egyetemben. A nagy befogadóképességű, divatjamúlt menyasszonyi ácsolt ládák, úgy tűnik, igen alkalmasnak bizonyulhattak a raktározáshoz. Mivel pedig aggasztó helyzetek a 17. században ugyancsak adódtak, kitolódott és egyben megszokottá vált a templom védelmében való tárolás gyakorlata. Nem volt ez másként az olyan falvakban sem, ahol kamrák híján a templom padlásterében sorakoztak, szorosan egymás mellé tolva, a családok ácsolt ládái. Közben a netán tönkrementeket újabbakra cserélték, ám minthogy megszűnt az eredeti bútorfunkció, a darabok dísze is mind elnagyoltabb a 17. századtól. Az ácsolt ládák végül helyükön maradtak a békeidők bekövetkeztével is, a múlt század folyamán is, gabonás szuszékként szolgálva. {341.} Néhol, noha üresen, napjainkig eredeti őrzőhelyükön állnak, így például százon felüli számban a Nagy-Küküllő megyei Hégen 15. században megerősített templomának padlásán (Capesius, R. 1972: 99–103, 107; 1977: 113–114; 1983: 27, 29–30; Fabini, H.–Fabini, A. 1985: 151–152; Klusch, H. 1989: 44).

Mindezek ismeretében aligha tűnhet véletlennek az, hogy székelyföldi templomkastélyokból viszont nem ismeretes a szászokéhoz foghatóan régi ácsolt láda. Hiszen az itteni templomok megerősítésére az előbbiek után mintegy száz évre, a 16. század második felében és a 17. század elején került sor. Ekkor ugyanis, mint tudjuk, a törökök terjeszkedését követően a behatolások immár Moldva irányából is fenyegettek. Közben azonban jelentősen változott a ládák divatja, és már falun is hódított az asztalos készítette bútor. Másfélék közül kellett tehát a menedékhelyre viendőket, az avult, de még jó tartású példányokat kiválasztani, mint egy századdal korábban, még ha ezek közt is egyaránt volt „gabonás szuszék” és „láda” (Kelemen L. 1977: 213–222; Kádár Gy. 1992: 11, 14, 27).

Azok az egyezések, melyek oly szembeszökők a középkori szász ácsolt ládák és a későbbi magyarországi népi példányok felépítésében – különösen, ami a baranyai és somogyi emlékcsoportot illeti –, nem csupán az egykori Magyarországon belüli készítési gyakorlat közös gyökerére és a készítőközpontok kapcsolataira figyelmeztetnek, de az ízlés és az elvárások egységére is. A vésett, geometrikus díszítményekben, pontosabban az alkalmazott mintaelemekben már több az eltérés, ám a helyi, egyedi megfogalmazások ellenére nem kevés a közös vonás. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a középkorból fennmaradt szász ácsolt ládák túlnyomó többsége kizárólag festett díszt visel, hivatásos mesterekre valló mintázattal; ezek pedig a mai ismereteink szerint elszigetelten állnak (Capesius, R. 1970: 74; 1972: 101, 105–107; vö. K. Csilléry K. 1982a: 267–268, 270, 291–293; 1991a: 488–489, 506–507). A hornyolóval bevágott, mértanias mintázatukkal igen régiesnek ható, középkori szász példányokról Roswith Capesius, aki az anyag legjobb ismerője volt, úgy vélte, hogy azok a festetteknél régebbi keletkezésűek (Capesius, R. 1983: 27). A kezdetekre nézve ez a vélemény minden bizonnyal helytálló, ám az, hogy a továbbiakban mennyiben kell párhuzamossággal is számolnunk, ma még nem mondható meg. A geometrikus díszű szász ácsolt ládák tudományos vizsgálatára mind ez ideig nem történt kísérlet, habár az elmélyedt és a teljes fennmaradt anyagot számba vevő elemzés a festett példányok esetében szintén hiányzik, nemkülönben az ezen jelentős emlékcsoport múltja megvilágítására alkalmas írott források felkutatása.

Hozzá kell tenni, hogy a középkori ácsolt ládák datálása többnyire mindenütt bizonytalan. A készítés évének megörökítése ugyanis akkoriban még nem volt szokásban az ilyenféle objektumokon. Az erdélyi szászoktól ismert nagyszámú középkori ácsolt láda közül is csupán egyetlen darabon látható évszám, egy Apoldról (v. Nagy-Küküllő m.) a segesvári múzeumba került, festett díszű példányon: 1565 (Capesius, R. 1972: 101; 1983: 27; Klusch, H. 1989: 48), mindazonáltal ez is, miként megfigyelhető, utólagos. Meglehet, hogy a bevésése már egy örökösnek köszönhető.

A régebbi ácsolt ládák korának megnyugtató meghatározásához szükséges lenne újabb, nevezetesen természettudományos módszerrel végzett, dendrokronológiai vizsgálatokra. Így, megfelelő számú egyedet véve sorra, kellene megállapítani készítésük tényleges időpontját. Hivatkozni kell ezzel kapcsolatban arra, hogy az észak-németországi, Lüneburg környéki női kolostorok középkori ládáinál mennyi meglepetést eredményezett  az ilyen vizsgálat, nem csupán pontosítva, de nem egy tárgynál meg is cáfolva a korábbi, a díszítés stílusjegyeire alapozó – és legjobb esetben is csak hozzávetőleges, nagy időhatárok közt mozgó – datálásokat (Appuhn, H. 1986: 126–127).

Nagyrészt bizonytalanok vagyunk abban a tekintetben is, hogy mely társadalmi réteghez tartozók részére készülhettek a múzeumokban őrzött középkori ácsolt ládák. Az utóbbi időkben, az emlékek körültekintőbb vizsgálata nyomán közreadott tanulmányok mindenesetre óvatosságra intenek. Hiba lenne pusztán a díszítményeknek, főként a 18–20. századi parasztházbeli példányokénak megfelelő mértanias ornamenseknek az alapján arra következtetni, hogy az efféle motívumokat viselő középkori ácsolt ládák tulajdonosai mind feltétlenül a köznép soraiból valók lettek volna.

A kérdésre nézve igen tanulságos egy, a svájci Wallis (Valais) kantonban megőrződött, 1449-ből datált és kivételesen felirattal is ellátott ácsolt láda. Ezt a példányt ékrovásos rozettadísze alapján korábban népművészeti emlékként idézték (Baud-Bovy, D. 1924: 106. kép, 26; Schmidt, L. 1967: 51–52; lásd még: K. Csilléry K. 1951: XXX. 2. tábla), mígnem Walter Traschler, oklevelekben utánanyomozva a bőséges latin és német szöveg megörökítette személy- és helyneveknek, nagy valószínűséggel meg nem állapította, hogy az Sitten (Sion) város egy tekintélyes kereskedő és földbirtokos polgárának a fia számára készült a közeli Baltschieder faluban, noha a feliratok készítője sitteninek vallja magát (Trachsler, W. 1971: 156–174).

Minthogy az előbbi tárgy, miként a szerző rámutat, lehetett a falubeliek ajándéka is egy, az adatokból kitűnő közreműködésért, a láda díszítését vélhetnénk akár az ő ízlésüknek megfelelőnek is. Tény azonban, hogy ebből az időből ábrázolásokkal is igazolható az ácsolt ládák jelenléte módos és korszerűen berendezett polgári szobákban (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: XXXIII. 3–4. tábla; 1985b: 202–203). Számos ezen korbeli objektumon pedig címer vagy akár a díszítés jellege utal egyértelműen a megrendelő úri avagy polgári voltára (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 234–236. kép, 120–121). Mégis magából a díszítményből semmiképpen sem lehet biztosan következtetni a birtokos társadalmi helyzetére. Meggondolásra késztetnek például azok a középkori ácsolt ládák, melyek a Lüneburg környéki zárdákba belépő, előkelő leányok után maradtak fenn. Ezek többsége ugyanis nem csupán igen egyszerűen dekorált, de nemegyszer egyenest oly módon, hogy a tárgy eredetét nem ismerve és kizárólag közelmúltbeli analógiákra hagyatkozva, egykori parasztleány menyasszonyi ládájának lenne vélhető (lásd pl. 1320 körülről, hornyolóval vésett mértanias rozettákkal, a wienhauseni kolostorból: Appuhn, H. 1980: 31. kép).

Az 1449-ből való svájci láda végül is parasztházból került múzeumba, bizonyságot szolgáltatva arra is, hogy egyedi esetekben a megőrzés helye korántsem lehet perdöntő. Egyébként is úgy látszik, a parasztházakban fellelt legkorábbi, 16. század előtti ácsolt ládákon nem mutatható ki olyan stílusjegy, aminek alapján egyértelműen lehetne bizonyítani, hogy azok eredetileg is ugyanabba a társadalmi környezetbe tartoztak volna; miként ezt az északnyugat-németországi Artland vidék parasztházaiból ismert, 1500 körüli ácsolt ládákra nézve meg is jegyzi Hermann Dettmer (1982: 27). Tudjuk azonban, hogy az elhatárolásnak ez a nehézsége általában jellemzi a népművészet elkülönülése előtti időszaknak idevágó tárgyait. El kell fogadnunk Heinrich Kreiselnek a német bútortörténet kapcsán leírt véleményét: „A középkorban a parasztbútoroknak még nincs saját stílusuk” (1968: 47).

 Másrészt viszont az imént említett, mértanias mintázatú, korai ácsolt ládák esetében kétségtelen az általánosan érvényes korstílustól való ízlésbeli lemaradás. Mégis helyi ízlésre valló, paraszti, illetve köznépi kialakítású stílusváltozatok Európa-szerte legfeljebb a 16. századtól kezdődően figyelhetők csak meg ácsolt ládákon. Jó példáit mutatja ezeknek az a 19 ácsolt láda, amely a 16. század második feléből az említett Artlanddal szomszédos Ammerland területén őrződött meg (Jaspers, Fr.-W.–Ottenjann, H. 1983: 94–98). Mindazonáltal figyelemre méltó Helmut Ottenjann megjegyzése is, miszerint a szóban forgó vidéken ácsolt ládák után kutatva tapasztalhatták, hogy a nemesekéhez hasonlóan reprezentatív kiképzésű, dúsan vasalt, 16. századi példányok mind csakis nagyon gazdag parasztportákon voltak fellelhetők (Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 51).

Hangsúlyozni kell, hogy szemben az Európa tőlünk nyugatra fekvő részéről idézett emlékekkel, Magyarországról egyetlen olyan ácsolt ládáról sem tudunk, amelynél valószínűsíteni lehetne, hogy akár nemesi házból, akár pedig polgárcsaládtól származna. De olyan ábrázolás sem vált eddig ismertté, mely ilyen környezetben jelenítené meg tárgyunkat. Az említett nagyszámú középkori szász ácsolt láda hitelesen lokalizált, illetve még a helyszínen megőrzött egyedei mind falvakban maradtak fenn. Ennek alapján pedig arra kell következtetni, hogy mindazok a példányok, melyek műkereskedelem útján jutottak múzeumba és ott közelebbi helymegjelölés nélkül, „erdélyi”-ként kerültek beleltározásra – vagy esetleg az erdélyi közvetítő városi telephelye szerint –, szintén velük azonos, tehát falusi eredetűek. A helymeghatározás nélküliek egyébként a pontosan lokalizálható darabokkal minden tekintetben – méreteikben, alaki jegyeikben, nemkülönben a díszítésükben – azonos jellegűek.

Ennek ellenére az elmondottak alapján az is méltán hihető, hogy mindezek a középkori ácsolt ládák, még ha egykor falusi családok birtokolták is őket, nem reprezentálhatnak olyan divatot, ami keletkezésük idején egyedül a falvakra korlátozódott volna. Az, hogy megjelenésük, dekorációjuk egykor nem csupán térben, de társadalmilag is szélesebb körben lehetett elfogadott, nemcsak azokról a példányokról tehető fel, amelyeknek festett indái, ember- és állatalakjai hivatásos, városi tanultságú mesterre vallanak, hanem azokról is, amelyek mintázata vésett, mértanias kompozíció és a készítő háziiparosnak tulajdonítható.

Használata a 16–17. században

Habár megfelelő tárgyi bizonyíték nem is maradt fenn Magyarország területéről, a 16–17. századi hozományjegyzékek mégsem hagynak kétséget afelől, hogy az ácsolt ládák is még hosszú időn át általánosan részei voltak a nemes és polgár származású leányokkal adott kelengyének, az újabb divatú, asztalostól beszerzett ládák mellett. Említhető ehhez az 1561-ben férjhez ment Horváth Ilona, aki két szekrényt kapott a két öreg rakott – azaz nagyméretű és faberakásos, intarziás – láda és három kicsiny, részben ugyancsak „rakott” láda mellett (Radvánszky B. 1879–96: II. 17), továbbá Barchay Anna, akinek a kelengyéjében, 1588-ban négy láda mellett szintén volt egy „öreg lábas szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 72) és Görgey Margit, neki 1590-ben két láda mellé két szekrényt adtak (Radvánszky B. 1879–96: II. 74; vö. K. Csilléry K. 1951: 275; Szabolcsi H. 1954: 25).

Azt, hogy a hivatkozott jegyzékek szekrény kifejezése ekkor még nem a maihoz hasonló, ajtóval záródó tárolóbútort jelölte, hanem, akárcsak eredetileg, az ácsolt ládát, több adat is tanúsítja (K. Csilléry K. 1951: 253–256). Legfőbb bizonyítékát ennek a leltározó kortársak szolgáltatták, akik amennyiben összesítő címszó alá sorolták az egyező tételeket, a szekrényeket a ládák közé csoportosították (lásd pl. 1581-ből, 1650-ből és 1656-ból: Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 307, 324). Ezért történhetetett meg az is, hogy 1607-ben felvett leltárban ugyanaz a tárgy előbb szekrény, majd pedig láda néven került említésre (Radvánszky B. 1879–96: II. 126).

Megjegyzendő, ácsolt ládák ez idő tájt élelmiszerek tárolására is használatosak voltak, várakban, kastélyokban, polgárházakban egyaránt. Az 1580-as évekből idézve a példákat, ilyen volt a lisztes zökren, „kinyer tarto szekrény”, vaj zekreny (Radvánszky B. 1879–96: II. 62; K. Csilléry K. 1951: 254). Hihető, hogy ezek a tárolók nem csupán olyan darabokból álltak, melyeket eleve erre a célra vásároltak, de nyilván akadtak köztük másodlagos hasznosításban olyan divatjuk múlt, illetve megkopott példányok is, melyek egykoron szemrevaló kelengyebútorként szolgáltak.

A háziiparosoktól beszerezhető, vésett geometrikus rajzolatú ácsolt ládák ezekben a társadalmi rétegekben ekkor már minden bizonnyal régiesnek számítottak. Az, hogy megmaradhattak úri és tehetős polgári családokban is a kelengyebútorok körében, alighanem főként praktikus voltuknak, nagy befogadóképességüknek köszönhető. Jól hasznosíthatóságuk ösztönözhetett megjelenésük modernizálására. Korszerűbbé alakításukra utaló megjegyzések már 16. századi feljegyzésekben is találhatók. Ezek szerint ugyanis a menyasszonyi szekrény is lehetett rakott díszű, illetve gombos, akárcsak a ládák. 1564-ben Félegyházy Ferencné négy ládáról és két szekrényről végrendelkezett, mely utóbbiak egyike – akárcsak az egyik láda – „rakot”, a másik „hymes”, vélhetően festett díszű (Radvánszky B. 1879–96: III. 103). Az 1581-ben elhunyt Ormány Anna után hátramaradt két kis rakott láda mellett is szerepel két „nagy rakott szekrény”. Az 1627-ben férjhez ment Kornis Margit szintén kapott két rakott láda mellett egy rakott és egy festett szekrényt (B. Nagy M. 1970: 119). Másrészt az 1595-ben gazdagon kiházasított Károlyi Kata kelengyéjében volt egy „sarga rakoth eöreg zekreny zeöld labu, eöthuen negj aranias gomb rajta”, három vele egyező módon felékesített kisebb-nagyobb láda és egy ládácska társaságában (Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 77, 89).

Az ily módon előkelőbb megjelenésűvé avatott szekrények divatja, a dokumentumok tanúsága szerint hosszan tartó lett. Még az 1650-ben férjhez adott Tassy Krisztina kelengyejegyzékében is említésre került – ismét „Ládák száma” felirat alatt – „egy öreg aranyos gombos és rakott szekrény”, továbbá „négy öreg zöld szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 307).

A szekrényeknek ekként említett, rangos díszítései nem egy, a korabeli bútorokkal foglalkozó kutatót vezettek félre. Habár az indokolások eltérőek, ezzel végeredményben Radvánszky Bélát, az idevágó legjelentősebb adatgyűjtemény közreadóját követik. Ő ugyanis, figyelmen kívül hagyva, hogy a leltárakban a szekrényeket a ládák sorában volt szokás számba venni, ezeket a tárolóbútorokat mai értelemben vett ruhásszekrényeknek vélte (Radvánszky B. 1879–96: I. 20).

Az írott emlékek szekrény kifejezésének biztosabb megítéléséhez figyelembe kell vennünk a külföldi analógiákat. Márpedig ezek arról tanúskodnak, hogy valóban léteztek olyan ácsolt menyasszonyi ládák, pontosabban ezek mintájára asztalosok által előállítottak, {345.} amelyek az idézetteknek megfelelő díszt viseltek. A korai olasz intarziás ládák felépítése is az ácsolt ládákét követte (lásd pl. Észak-Itália, 15. század: Rosa, G. 1966: 41. kép). Ami pedig a gombos ládákat illeti, Bologna környékéről maradtak fenn olyan, ácsolt láda szabású, diófa ládák, amelyek felületét réz és esztergályozott fa gombokkal dekorálták (17. századi példányait lásd pl. Gonzales-Palacios, A. 1969: 72. kép; Windisch-Graetz, F. 1982: 64. kép). Hozzá kell ehhez tenni, hogy ácsolt ládaszerű felépítés, többnyire sarokpillérekként folytatódó lábakkal, 16–17. századbeli asztalosládáknál másutt is előfordult – a díszük többnyire faragott, esetenként intarziás –, így Angliában, Svájcban, Németországban (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1983: 251–252., 254., 347., 352., 363–364. kép).

Mindezek ismerete erősíti azt a meggyőződést, hogy nálunk is készülhettek ilyen felépítéssel asztalosládák. Megkockáztatható ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy nem éppen ilyen, ácsolt láda formájú, de asztalos technikával – és rájuk jellemző díszítéssel – kivitelezett példányokat jelölhetett-e a kolozsvári 16–17. századi leltárakban olvasható szekrényláda és ládaszekrény kifejezés, különösen, hogy ezek közt ugyancsak említenek rakott díszűt (Jakó Zs. 1957: 376; B. Nagy M. 1970: 117, 276; 1973: 51). Ezt a feltételezett azonosítást más adat is támogatni látszik. Abban a feljegyzésben, amit érvényben levő áraikról a kolozsvári asztalosmesterek nyújtottak be 1621-ben városuk elöljáróságához, egy tervezett limitációhoz, a ládákat az azokkal hasonlóan hosszmérettel – 2 singes – megadott szekren követi (Kolozsvár, Állami Levéltár, acta fascicolate II. 70). Szerepel a szekrény, pontosabb meghatározás nélkül, a debreceni asztalosok 1620-ból való céhlevelében is (Varga Gy. 1988: 94–95, 98, 151–152).

Az előkelő hozományjegyzékekből mindazonáltal úgy tűnik, hogy minden újítási törekvés ellenére is fokozatosan kikoptak a szekrények. Az, hogy a leggazdagabb családok leányaival adandók közül a 17. században hiányoznak, nem tekinthető véletlennek. Az 1612-ben férjhez adott gróf Thurzó Borbála magával vitt értéktárgyai közt egyedül ládák kerültek említésre, ugyanígy 1631-ben Ujfalussy Zsuzsanna – Ujfalussy András királyi táblai ülnök leánya – kelengyéjében, nemkülönben 1650-ben báró Esterházy Zsófiáéban és 1660-ban gróf Illésházy Katalinéban (Radvánszky B. 1879–96: II. 154, 256, 309, 338–339).

Másrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezenközben az úri-polgári háztartások továbbra sem mondhattak le a háziiparosok készítette ácsolt ládákról; ezeket egyébként faluról odaszekerező előállítóik városi vásárokon is kínálták. A használatról egyértelműen tanúskodik az erdélyi források székely szekrény kifejezése, mely kolozsvári polgárházak leltáraiban is előfordul a 17. században (Jakó Zs. 1957: 376–378; B. Nagy M. 1970: 117, 276). Háziiparosok rendszeres felhozatalára következtethetünk a kolozsvári asztalosok 1659-ben megújított céhszabályzatának 22. cikkelyéből. Eszerint vásárok, sokadalmak alkalmával a városon kívülről érkezett készítők bútorféléire kivetendő vám szempontjából más elbírálás alá esett az asztalos munka, mint a szekrényesek hozta szekrény, melyet jóval szerényebb összeg terhelt (Jakab E. 1870–88: II. 353).

Ami az egyszerű háziipari termék, így a székely szekrény úri és polgári háztartásokon belüli hasznosítását, különösen pedig rangsorolását illeti, az adatokból az rajzolódik ki, hogy az efféle bútorok a most szóban forgó századok során kiszorultak a lakóhelyiségekből, ki a kamrákba és gazdasági rendeltetésű más épületrészekbe. Lakásban való említésük a társadalom ezen rétegeinél hovatovább egészen kivételesnek tekinthető, mint például 1792-ben a mezőszentjakabi (v. Torda-Aranyos m.) udvarház úrházában, azaz a házigazda szobájában egy paraszt – azaz díszítetlen – szekrény (B. Nagy M. 1970: 117). Az ellenkező végletet példázza az a leltár, amit Balási Ferenc, Udvarhelyszék főkapitánya szentdemeteri birtokán vettek fel 1629-ben. Itt a kastélybeli lakóhelyiségek, az egyes darabok megkülönböztetésére alkalmazott jelzőkből ítélve, mind asztalosbútorral voltak berendezve, míg az ácsolt ládát képviselő szuszékok a megfelelő tárolóhelyeken álltak, egy székely szekrény pedig a tyukászházban kapott helyet (B. Nagy M. 1970: 117; 1973: 60–69).

Hogy az úri és polgári háztaratások háziiparostól beszerzett ácsolt ládái közt mennyi lehetett a díszítetlen, tehát eleve gazdasági felhasználásra szánt, nem tudni, ahogy azt sem, hogy mennyi az, amit tulajdonképpen nem erre a célra készítettek, hanem, hogy menyasszonyi ládaként értékesítsék köznépi vevőik körében, és amit ennek megfelelően hagyományos, mértanias jellegű dísz borított. Másrészt az sem világlik ki az említésekből, hogy a székely szekrény kifejezéssel jelöltek vajon díszítettek voltak-e és így tartozhattak-e az utóbbiak közé, miként ez, a leltárkészítők azon gyakorlata alapján, hogy megkülönböztették őket a szuszékoktól, feltehetőnek látszik.

A nemes- és polgárasszonyok, akik kamrájuk berendezéséhez szereztek be valamely, a paraszti reprezentáció kívánalmai szerint megalkotott ácsolt ládát, aligha méltatták figyelemre és értékelték a népi kelengyeládát megillető bevágott rajzolatot, bármily műgonddal csinálták is azt. Ezt a semmibevételt példázza egy ilyen példányra vonatkozó visszaemlékezés. Ezt a budapesti Néprajzi Múzeumba került, bükkfából előállított és a gömöri műhelyekre jellemző módon, gazdagon mintázott ácsolt ládát a Kálnáson (v. Sáros m.) földbirtokos Kolossy István felesége vásárolta az 1800-as évek első harmadában, kamrabeli lisztes szuszéknak. Ebben a funkcióban örökölte leánya, Puky Márton, kávai (Pest m.) földbirtokos neje. A család a tárgynak tárolóedénykénti hasznán kívül más becset nem tulajdonított, különösen nem művészi értéket. Jókora megbotránkozást váltott hát ki, amikor elkérte azt a századfordulón az 1882-ben született, a Képzőművészeti Főiskolán éppen végzett unoka, Magyary-Kossa Sámuel, 850 holdas tápiószentmártoni birtokos leánya, Anikó, majd a gyermekkorától ismert kamrai lisztesládát műtárgyként állította be szobája műbútorai közé. A rosszallást nem enyhítette az, hogy ugyanitt őrizte az általa helyszínen megszerzett népművészeti tárgyakat is már; ezt a kor értelmiségi divatjához igazodó gyűjtést a család úri hóbortnak kijáró elnézéssel fogadta.

Ami a köznéphez tartozókat illeti, valószínűnek kell vélnünk, hogy a 16–17. században nekik semmiképpen sem állhatott módjukban követni azokat az előbbiekben említett törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy az előkelő menyasszonyokkal adott ácsolt ládák korszerűbb megjelenést nyerjenek, berakott mintázat, gombok, aranyozás vagy akár csak színes festés által. Írásos adat a kevésbé tehetősek ezen kényszerű elhatárolódásáról nem ismeretes ugyan, mégis erre kell visszakövetkeztetnünk a későbbiekből fennmaradt falusi emlékanyagból, amelyben semmi nyoma ilyenféle díszítés meghonosodására utaló remi-niszcenciának. Úgy látszik, a falusi nép és a városok szegényebb lakossága akarva-akaratlan hű maradt azokhoz az ácsolt kelengyeládákhoz, amelyek régies ízű cifrázása maguktól az azokat előállító háziiparosoktól származott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újítás igénye ezeknél a rétegeknél hiányzott volna, náluk ezt az ácsolt láda mellé vásárolt, asztalos készítette menyasszonyi láda volt hivatva kifejezni.